„100% magyar képregény!”, hirdeti büszkén a borító, rajta szőke cica bikiniben és persze egy lóhátról hátrafelé nyilazó ősmagyar, ahogy kell. Még egy rúd Pick szalámit meg egy üveg Unicumot odarajzolhattak volna ugyan, de ne legyünk telhetetlenek: ez így is épp eléggé hungarikum (az említett remek gyomorkeserű ráadásul eszébe is juthat a derék képregényrajongó alkoholistáknak, akik még a kocsmában is asztalterítőnyi, alátét-papírra nyomott reklámképregényt olvasgatnak). Meg A4-es formátumú is, mint a Rejtő-képregények, sőt még kötelező utalás is van benne (Dirty Fred kocsma, jujj).
És ha már az elvárásokról, illetve a termék pozicionálásáról van szó, érdemes elolvasni a hátoldalon található ajánlót is, melynek stílusa már-már Russ Meyeres magasságokba emelkedik. „Van, amiből sosem elég, amit sosem lehet megunni, ami mindig előre hajtja az embert. Igen, a szex. Igen, a hódítás, a hatalom, az egyre több és több megszerzése, az összes szál kézben tartása”, olvashatjuk, és legszívesebben máris asztallapnyi kokainba temetnénk arcunkat, hogy azután Montana-módra, kis magyar lelkünk minden erejével felkiáltsunk: „Enyém a világ!” (és persze nem holmi pitiáner határ-kiigazításokra gondolnánk közben, hanem minimum Európa végigdúlására, nyilainkat szórva minden irányba), majd mohón belelapozzunk A Gemini jelentésbe. Az ajánló végéig így akár el sem jutunk, pedig az is nagyon tanulságos (már-már előre a csapongó történetért mentegetőző): "Kirakós játék készül, alakulgat egy mozaik, amelyben a szereplők egyelőre nem is gyanítják, hogy már az ő helyüket is keresi valaki..."
De vajon honnan származik ez az egész? Az alapötlet Korcsmáros Péteré, és eredetileg képes regénynek indult: egész oldalas, színes illusztrációkkal gazdagított prózai alkotásnak. Később aztán a készítők gondoltak egy nagyot: legyen belőle folytatásokban kiadott, teljes értékű képregény! A probléma csak az, hogy az eredet erősen meglátszik a kész művön. Az még rendben is van, hogy a sok szöveg nem nyomja agyon a képeket, ennek a kísértésnek ellen tudtak állni, azonban a történet koherenciája súlyos csapást szenvedett (vélhetőleg) az utólagos képregénnyé kerekítés során. A cselekmény ide-oda csapong, néha leáll egy-egy ismerős (bár gyakran elég sablonos) jelenetnél, máskor pedig néhány ugrással valami egészen más eseményszálnak. Ráadásul rengeteg szereplővel operál a sztori, így nehéz azonosulni velük – vagy egyáltalán, bármi biztosat tudni róluk. Persze az is igaz, hogy ez még csak az első kötet – kibontakozhat ebből még egy nagy ívű, értelmes történet is.
A látvánnyal kevesebb a probléma, kifejezetten szépek lettek a figurák, beszédesek az arcok, a környezet és a színezés pedig pont annyira részletes, amennyire kell. Az egész oldalas rajzokkal azonban sajnos nem tudott mit kezdeni a rajzoló: a különálló részletek összemosása meglehetősen esetlenre sikerült. Igaz, ez még mindig sokkal jobb, mint a másik – szerencsére ritkán előforduló, arcpirítóan puritán – megoldás, ahol a bekeretezett jelenetek és az abból kilépő figurák a lapok fehér alapszínére lettek dobálva. Tessék igényes háttereket használni az egész oldalas képeknél, ha már muszáj ilyeneket alkalmazni!
A Gemini jelentés amúgy pont olyan, amilyenre egy biztosra menni szándékozó kiadványtól számít az ember, és ezzel elmondtam mindent. A kínos párbeszédektől (miért van az, hogy ma Magyarországon senki nem tudja, hogy beszélnek a fiatalok?) és a meglehetősen kaotikusan csapongó, már az első kötetben túlsűrített cselekménytől eltekintve vállalható a dolog, vagy legalábbis olvasható (ez sajnos főként a gyakorta felbukkanó meztelen nőknek köszönhető). Nagy fájdalom azonban a dialógusoknak és a sablon-helyzeteknek köszönhető enyhe, de állandó Barátok közt (sőt néhol még sokkal dél-amerikaibb szappanopera) hangulat, és kár a semmitmondó címért és a hatásvadász alcímért is („Ikervadászat” – nagyot fogtok röhögni, amikor rájöttök, miért pont ez az egyes számú kötet címe…).
Erős közepesnél így a kiadvány nem jobb (bár hozzá kell tennünk, hogy az 1590 forintos ár meglehetősen barátinak számít), mert a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés, amit e képregény a kritikus szemléletű olvasóban kelt, számunkra legalább annyira negatív, mint pozitív dolog. Nem vagyunk elnézőek, mert nem lehetünk elnézőek: se a magyar filmnek, se a magyar focinak, se a magyar akárminek nem lehet vigasza, hogy „legalább készítettünk valamit, legalább próbálkozunk…” Ez mind szép és jó, drukkolunk mindenkinek, de korai még a büszke mosoly. Fiúk, ennél sokkal jobban is lehet (és tudtok)!