Karfát megmarkolni, mély levegő. Az afgán háborút nem John J. Rambo nyerte meg az „afgánoknak”. Nem ám! A magasztos tett a hatáskörét jó késhegynyivel túllépő, republikánus-fejpántos allegória helyett sokkal inkább tulajdonítható egy jól szituált, fehér öltönyös, archetipikusan amcsi képviselőnek, akinek a tokája Jáksóéval vetekszik, al- és felkarjának izomzata pedig a kilincsek sűrűn ismételt elfordítására lett kalibrálva. De arra nagyon.
Mike Nichols based on true sztorija a nyolcvanas évek mediatizált felszíne mögé enged bekukkantanunk egy biografikus ihletésű szemszögből, a texasi 2. kerületi választókörzet képviselőjének, Charlie Wilsonnak hardcore diplomáciai munkálatain keresztül.
A Tom Hanks formálta Wilson 1980-ban egy kokaincsíkokkal és playmate-ekkel buján megkínált buli pezsgőfürdőjéből lesz figyelmes az orosz-afgán konfrontáció első televíziós közvetítéseire. Hogy – hogy nem, az addigra kicsit fellangyult hidegháború diktálta ideológiai elkötelezettsége a szovjet haderő sanyargatta afgán szabadságharcosok láttán lármás ébresztőt fúj jótékony ambícióinak. Wilson számára szinte nyilvánvaló: amennyiben a Hindukus-hegységbeli vörös agresszió sikeres, Brezsnyevék már a spájzban tudhatják magukat. Hivatalos hősünknek így nincs más választása, kénytelen a tettek vaskos íróasztalokkal, dekoratív titkárnőkkel, protokolláris repülőutakkal, valamint – és ez a legfontosabb – a külföldi segélykeretet képező, 11 milliárd dollárral vastagon behintett mezejére lépni.
Ahhoz azonban, hogy a védelmi albizottságról lefitymáló öt-tíz millióknál tetemesebb summát lehessen legombolni, még neki is további kapcsolatok kellenek. Ezeket, továbbá a folyamatos eszmei ösztönzést George Washington húgának egyenes ági leszármazottja, Joanne Herring biztosítja, akit a roskadásig sminkelt Julia Roberts a burzsoázia diszkrét és pragmatikus bájával alakít. (Talán a Capitolium renoválásához használhatnak ennyi vakolatot. Talán.) Ezen felül Wilsont a pénzzel történő, szakszerű sáfárkodásban a hírszerzés szerfelett szabadszájú, ám annál profibb expertje, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman, a vásznon uralkodik, mint mindig) segíti. Ő és kollégái tudják, milyen radar és milyen föld-levegő rakéta kell a szegény mudzsaheddiknek, hogy kilőhessék a gonosz MI-24-eseket.
Mert ugye erről van szó, alacsonyabb hőmérsékleten így működnek a háborúk. Más lő a mi puskánkkal – és nekünk még a kezünket se kell öblögetni.
A narratíva a bürokrácia rideg közege ellenére lendületes, a szövegkönyv kellőképpen frivol. Wilson pedig olyan provokatív lezserséggel lejmolja körbe az Államok és a fél Közel-Kelet (egymással mindenközben rutinosan acsarkodó) államigazgatásainak legfelsőbb disztribúciós hivatalait, hogy a cselekményre tán akaratlanul is néminemű, bájos abszurditás hangulata telepszik. Nichols azonban még rá is játszik minderre: karcos karakterekkel és a verbális mögött settenkedő, dramaturgiai humorral vezényli le a fanyar (ön)iróniában rendszeresen megmerítkező történetet. Persze, hogy a politikai szatíra oltárán mennyi stilizációnak lett kitéve a valóság, hogy a Kilincselés életben abszolválható-abszolválandó mechanizmusai mennyire korrelálnak a filmben látottakkal, azt nem tudhatom, naivitásomhoz azonban társul annyi cinizmus, hogy komolyabb lelkiismeret furdalás nélkül merjem kijelenteni: a Charlie Wilson háborúi játszi könnyedséggel hihető el.
És noha Nichols egy büdös szót nem szól arról, hogy az afgán mizéria kauzális origójához közelebb van a Jimmy Carterék által suttyomban támogatott mudzsaheddik militáns, kormánydöntögető fészkelődése, mint az arra válaszoló, katonai invázió, a ’89-es szovjet kivonulástól 2001 szeptemberén keresztül egészen napjainkig átívelő, face-to-face konklúziójával mégis szánalmas idézőjelbe ránt minden szöveget, mely egy lapon említi az „amerikai” és a „karitatív” kifejezéseket. E tanulság önmagában is értékelendő – ráadásul szívmelengetően obszcén tálalásnak örvend.