Széles Mr. Tarantino köpönyege, még azok is onnan bújnak elő, akiket nem ő másol, hanem akiktől ő merít (ötletet, témát, hangulatot – mikor melyiket.) A jelenségért persze inkább a ravasz markentingesek okolhatók, mintsem az érintett rendezők. A Black Angel dévédé borítóján például a „Takashi Ishii, japán válasza Amerikának Quentin Tarantinóra” szöveggel csábítják a jónépet, hátul meg arra hivatkoznak, hogy a Kill Bill O-Ren Ishii-je a tárgyalt film direktoráról kapta a nevét, így akarta ugyanis a jó Quentin kifejezni háláját a japán kolléga felé, amiért jól meginspirálva őt, hozzájárult a nevezett japán-amerikai jakuza-főnöknő megszületéséhez.
Amennyiben igaza van a PR-szövegnek, úgy A fekete angyal remek demonstrációs eszköze annak, hogy sokak meggyőződésével szemben, Tarantino nem csupán annyit tesz, hogy zseniális alkotásokat dolgoz fel újra – mintha egyébként az olyan gyerekjáték lenne – hanem sokszor bizony a selejtből rak össze kultuszkompatibilis mozgóképeket. Jelen esetben úgy érzem, kijelenthető – ha már Tarantinóval akarják eladni a filmet – hogy A Fekete angyal filmtörténeti küldetése mindössze annyi volt, hogy megihlesse a Kill Bill rendezőjét.
Merthogy Takashi Ishii dolgozata a legnagyobb jóindulattal sem említhető egy napon QT egyetlen filmjével sem. Nem mintha az ambíciói ne lennének meg, látszik Ishii-n, hogy próbálja a zsánersztorit szerzői fogásokkal, egyedi stílusban előadni, de egy suta kis B-filmnél többre nem futja a tehetségéből. Kár, hogy egy jóakarója sem figyelmeztette a japán kollégát, hogy csakcsupán a nagylátószögű lencsék és a hosszú snittek használatától még senki nem lett a „film művésze”, sőt, ha ezekhez a technikákhoz banális párbeszédek, kidolgozatlan karakterek és ad-hoc dramaturgiai megoldások társulnak, akkor inkább lesz röhejes, mint izgalmas a végeredmény. Kár lenne tagadni: van jópár megsüvegelendő beállítás és izgalmas kép-kompozíció, de ez a film alapvető – és a nézőt gyengéden álomba ringató – ritmustalanságát aligha kompenzálja.
A történet klasszikus bosszúsztori: – ajánlatos nem a DVD hátlapján lévő tartalomismertetésre hagyatkozni, abból ugyanis szinte egy szó nem igaz – belharcok folynak egy jakuzacsaládban, melynek folyományaként árván marad egy Ikko nevű kislány, akit testőre feltesz egy Amerikába induló gépre. Innen már mint felnőtt, vendettára éhes lányként érkezik vissza egy hidrogénezett hajú, némileg kattant (szintén japán) fiú társaságában. Keresni és gyilkolni kezdik a felelősöket, akiket ez – meglepő! – nem tölt el kitörő örömmel. Fel is bérlik a lány elfogására a Fekete Angyal névre hallgató, a különféle marok és lőfegyverekkel közeli barátságot ápoló bérgyilkosnőt, aki anno segített Ikkónak Amerikába jutni, ám most – mint azt egy drámainak szánt jelenetből megtudjuk – széjjeldrogozta az agyát és ettől – wtf? – átállt a sötét oldalra. Hogy miért hívatja magát valaki Fekete Angyalnak, az sajnos nem derül ki a sztoriból, viszont Ikko is felveszi ezt a nevet hazatérte után. A két angyal harca, említeni is kár, nem úgy végződik, ahogy azt a gonoszt jakuzák elképzelik.
DVD
A borító Tarantino-exploitation jellegű marketingcselén kívül az „Egy vizuális mestermű”, idézőjelbe tett, de szerző nélküli felirata is alkalmas rá, hogy feljebb szaladjon pár centivel a szemöldökünk. (Ugyanez olvasható az amazonon található angol verzió borítóján is, úgyhogy a Black Mirror csak szorgalmasan lefordította azt, amit nem kellett volna.) Ennél nehezebben megbocsátható, hogy a beállítások-menüben összefolynak a betűk, mint a szétkenődött festék, sőt ugyanitt a felirat és a hang kiválasztása után beköszönt a kék halál, ami után rebootolni kell a lejátszót. De semmi gond: az újraindítást követően egyből elkezdődik a film, igaz, nem az elején. A zene néha egy jeleneten belül felhangosodik pár másodpercre, aztán elhalkul – hogy ez a film hangmérnökének, vagy a DVD készítőjének a hibája, az a végeredmény szempontjából lényegtelen. A magyar szinkron szokás szerint steril, a zajok, zörejek jóval halkabbak, mint az eredetiben. Hogy valami pozitívum is elhangozzon: a magyar felirat szép nagy, igaz, a főnököt talán nem „Don”-nak kellett volna fordítani. A kép – ahhoz képest, hogy rengeteg a sötétben játszódó jelenet – tűrhető, a néhol V-cinemás minőségért pedig valószínűleg az eredeti nyersanyag okolható.
VERDIKT
Nem elképzelhetetlen, hogy Takashi Ishii művészetének lesznek / vannak itthon rajongói, de néhány tucat fanatikusért kár leamortizálni a japán filmek hazai reputációját azzal, hogy az efféle B-kategóriás filmeket „mesterművekként” próbáljuk eladni – hogy a lemez technikai nívótlanságáról ne is beszéljünk –, amikor lenne miből válogatni, ha valóban színvonalas ázsiai mozikkal akarnánk alternatívát nyújtani a hollywoodi egyenkoszttal szemben. Miike filmjeinek kiadása remélhetőleg azt jelzi, hogy újabban erre a Black Mirror is kezd rájönni.
