Véget ért a Titanic Filmfesztivál! Kihirdették a hivatalos győzteseket is, úgymint:
Csak egy szerelmes film (A Fesztivál legsikeresebb filmje)
Vérvonal (A Hullámtörők-díj nyertese)
Sigur Rós – Heima (Közönségdíjas film)
A Swing Girls az a film, amit egy valamirevaló horror- és akciófaló, krimikedvelő, exploitation-rajongó pornóista geek általában bőszen letagadna, ám jelen helyzetben én bevallom (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek): többször láttam és egyszerűen imádom. Pedig első ránézésre végtelenül naiv és művies az egész, de a japánok még a finom, ám kendőzetlen hatásvadászatot is képesek úgy használni, hogy az összhatás természetes, őszinte és tiszta lesz, amit egyszerűen csak jó nézni.
Az alaptörténettel – fiatalok egy csoportja meg kell tanuljon valamit, amihez kezdetben egyáltalán nem értenek – több filmben és sorozatban találkoztunk már. A Linda Linda Linda esetében a fenti filmhez hasonlóan ez zenetanulást jelent: négy középiskolás lány saját számokkal szeretne fellépni a közelgő iskolai fesztiválon. Persze semmi sem úgy megy, ahogy eltervezték: az egyikük eltöri a kezét (illetve ezt állítja), villámgyorsan új énekest kell szerezni (ráadásul egy koreai lányt találnak, akinek a japán nyelv sem megy épp tökéletesen) és még új számokat is meg kell tanulniuk (néhány ismert japán rockos gitárpop-slágerre esik a választásuk). A film végig törekszik az életszerűségre, kézzelfogható karakterekre és ismerős helyzetekre, ennek megfelelően pedig görcsösen kerüli a hasonló jellegű, egy adott kritikus versenyhelyzetre épülő történetekre jellemző nagyvonalú, művies pátoszt.
A természetességgel nincs is semmi probléma, a kézenfekvő ziccerek látványos kihagyása, a szándékosan eszköztelen színészi játék és a hétköznapi természetesség azonban – amiben a japán film olyan erős és kifejező tud lenni – egy ilyen témának nem feltétlenül tesz jót. A néző igenis szeretné látni a bénázást, aztán a vért és verítéket, végül pedig a kirobbanó sikert, ahol őt is magával tudja ragadni a zene. A kínosan egyszerű problémák, az unott gyakorlások és a növekvő lelkesedés nem túl hiteles előadása nem éppen felel meg ezeknek az elvárásoknak, a film végi minikoncert szinte már szégyellve megmutatott eksztázisa pedig kifejezetten félszegre sikerült. Nem rossz film ez, csak éppen jellegtelen: túl kevés ötletet és még annál is kevesebb bájos egyéniséget tud felmutatni.
A Titanic Fesztivál egy jól sikerült zsánerfilmmel, a Börtönvonat Yumába (3:10 To Yuma) című westernnel nyílt meg két héttel ezelőtt csütörtökön, mi pedig egy másik Christian Bale-filmmel, a Hajnali mentőakcióval (Rescue Dawn) zárjuk cikksorozatunkat. Werner Herzog valódi történeten alapuló, a vietnámi háborúban játszódó drámája (melynek történetét egyébként már dokumentumfilmben is feldolgozta) két éve készült el, de mivel hazánkban még nem mutatták be, kellemes meglepetés volt a Titanic műsorában találkozni vele.
A film egy repülő lelövésével és kényszerleszállásával kezdődik: remek, látványos jelenet, pumpálni kezdi a nézőben az adneralint. Aztán amilyen hamar elkezdődött, úgy véget is ér. Hősünk, Dieter Dengler menekülni kezd a dzsungelben, de hamar elfogják és egy cölöpkunyhókból álló, kerítéssel körbevett, katonai létesítménynek aligha nevezhető faluba viszik őt, ahol már raboskodik néhány vietnámi és amerikai katona. Dieter gyorsan beleszokik a helyzetbe, és nemhogy nem törik meg lelkileg, de társaiba is erőt és reményt önt: meg kell próbálni a szökést!
Rambo ugyan még most, kissé megöregedve is tíz perc alatt mindenkit széttépne, a Hajnali mentőakció azonban igyekszik a valóság talaján maradni, és az elrongyolódott, lesoványodott, sárral beterített férfiak férgekből álló ebédje sikeresen kavarja fel a nézőt. Történelmi realizmusa vitatható, de testközelbe hozza azt a kilátástalan, őrjítő testi-lelki nyomort, ami később, a szökést követő menekülés közben a férfi csendes és visszafogott becsavarodáshoz vezet. A film legerősebb jelenetei ezek: Herzog remek stílusérzékkel és minimalista eszközökkel ábrázolja Dieter megbolondulás határán álló elméjét, méghozzá belülről. A háborús-menekülős kalandfilm drámai színezete itt még erősebb lesz, a lezárás pedig egyaránt értelmezhető finoman gúnyos gesztusnak és komoly, de átlátszó pátosznak.
Én remélem az előbbit, és ezért is merem jó filmnek nevezni a Hajnali mentőakciót, ami félreérthetetlen aktuálpolitikai áthallásait pórázon tartva egy megrázó és magával ragadó személyes kalandot képes elmesélni. A másik lehetőség – miszerint Herzog mindent komolyan vesz, a csillagos-sávos mégiscsak tökéletesen büszkén és győztesen lobog a film végén, Dieter (szerintem szándékosan) butának ábrázolt karakterét pedig, aki kész visszamenni („még négyszer zuhant le”), nem huncut kacsintással, hanem őszinte diadallal állítja az önbizalommal teli amerikai nép példaképéül – valóban kissé nyomasztóan hat. Különösen ha utánanézünk, hogy mi is az, ami a történetből valóban Dieter érdeme és mi az, amit mások csináltak meg…
No de ne legyünk ennyire bizalmatlanok… különben is, ha minden kötél szakad, még mindig előhúzható azon érv, hogy egy film önmagában, az alkotó eredeti szándékától elszakítva is vizsgálható és értékelhető. (Történt már mozgókép ilyesféle híressé válása…) És különben is, minden más rendben van: a rendezés, a színészek, a tempó, a látvány – tényleg csak az ideológia buktatóin lehet megbotlani. De hát ez a kockázata minden politikával incselkedő műnek.