Tűzvonalban, 2. évad

Ha emlékszünk még, a Tűzvonalban első évadának jelentékeny színvonalhullámzásait a készítők, illetőleg a megértőbb nézők, a főszerepet játszó Stohl András balesetével indokolták, át kellett ugyanis írni a történetet, hogy érthető legyen, miért kezd hirtelen sántítani a jó Bordás őrnagy. Hasonló incidensekkel – tudomásom szerint – a második évad forgatása során nem kellett a stábnak szembesülnie, így – elvileg – minden adott volt egy jóval koherensebb, dramaturgiai bakiktól mentesebb évad prezentálásához.

Nem sikerült. Mentség persze most is akadhat: a sorozatok világában meglehetősen ritka módon, az első évad fináléja után rögtön elstartolt a következő etap, így az írók se ücsöröghettek túl sokat a papír fölött, a ceruzájukat rágva. A kezdet mindenesetre ígéretes volt: érkezett egy új főgonosz Demsa Péter személyében (László Zsolt), aki az első évad karikatúraszerű orosz maffiózójához képest egészen hitelesnek, mi több, emberinek tűnt. Jár a dicséret a drogtéma beemeléséért is, noha egyes jeleneteken (lásd: Kriszta drogos öccsének kalandjai) az érződött, mintha az írók a Reefer Madness-ből szerezték volna a kábítószerek hatásairól való ismereteiket. Az első néhány rész története, a droghálózatba való beépülés, illetve annak előkészítése a vonatkozó film- illetve sorozattörténeti előzmények miatt sok újdonsággal nem kecsegtetett volna, ám egy-két ügyes fordulattal sikerült mégis elkerülni a legordasabb kliséket.

A törés a 12 részben következett be, amelyben egy lövöldözés után (a fegyverek hangja sajnos továbbra is csak bágyadt pukkanás) elfogták Demsát. A következő epizódban kvázi újrakezdődött az évad, ismét fel kellett építeni a cselekményt, oda lett a ritmus, a tempó és a feszültség. Kábé itt lehetett először érezni, hogy sok a 20 rész: több lett a töltelékepizód és a látványos időhúzás. Az őrsön játszódó mellékszálak közül is csak Pircsi szekrényes banda ellen indított magánakciója volt szórakoztatónak nevezhető, Kálmán bá’ körzeti megbízotti ambíciója, illetve ehhez kapcsolódó szerencsétlenkedései viszont büntettek.

 

Ennyiben persze abszolút az első évad – erősen közepes és hullámzó – színvonalát szállította volna a sorozat, ha legalább az évadzárót viszonylag tisztességesen levezénylik az alkotók. Ehelyett büszkén és bő nyállal szembe köpték, na nem a nézőket (de: őket is), hanem a karaktert, akire ez idáig felépült a sorozat. Mert azt még el tudjuk fogadni, hogy a Végső Nagy Lövöldözés nem olyan –khm– látványos (pénz, pénz, pénz!) vagy, hogy nem kapunk mindenre választ, de hogy szeretett Bordás őrnagyunk hősi szobrát ilyen lazán ledöntsék, az mégiscsak – Kenny legyilkolásához mérhető – szemétség. Bordás ugyanis, miután segít elfogni a másik főgonszt, Herceget, statisztál hozzá, hogy Kolonics felsőbb utasításra futni hagyja az álnok nőszemélyt. Világos, hogy az őrnagy úr első sorban a családjára gondol, amikor leereszti a fegyvert, de hogy utána nincs lelkiismeretfurdalása, hogy egy kicsit sem látszik dühösnek, sőt: egy hónappal később elfogadja az ezredesi előléptetést, az olyan… magyaros.

Anno sokadmagammal együtt én is azt kívántam, hogy legyen végre egy realista bűnsorozat itthon is, de nem pont ilyesmire gondoltam. Oké, hogy a „való életben” senki nem akar szembeszállni tökegyedül egy korrupt rendszerrel, de ha már a rettenthetetlen Bordás őrnagy ezredes is ilyen boldogan dugja bele a buksiját a homokba, akkor miért kéne hogy izgasson a további sorsa?