Úgy teremnek elő, mintha ott sem lettek volna, és gyorsak, mint a pillanat. A tetőtől talpig feketébe öltözött ronin megtorpan, de csak villanásnyi időre: hátrál egy lépést, végigméri a támadókat, majd annak a rozoga kordénak a fogantyújából, amelyet eddig maga előtt tolt, katanát húz elő.
Egy perccel később támadói holtan hevernek a földön, több darabban. Teljes a csend, a levegőt pedig betölti a vérpernye vasas illata. A kordéból kétévesforma kisfiú feje kandikál elő. A tekintete érdeklődő és megértő egyszerre. Az apjára pillant, aki újra megmarkolja a fából faragott, durva gyerekkocsi fogantyúját, és tolja tovább.
Itto Ogami és fia, Daigoro története a huszadik század végi japán popkultúra egyik legismertebb meséje; legelső inkarnációja a hetvenes évek elején látott papírt a Manga Action képregény-magazinban. A széria írója Kazuo Koike, rajzolója pedig Goseki Kojima, a manga-irodalom két zsenije – ők a Tohónak adták el a megfilmesítés jogát, a cég pedig hamarosan, még 1972-ben élt is vele. Itto Ogami szerepét Tomisaburo Wakayama játszotta (a Zatoichi-sztár Shintaro Katsu fivére), pontosabban inkább élte: szuggesztív-intenzív alakításának köszönhető, hogy a komor, legyőzhetetlen kardforgató ikonikus figurává lett.
Az alapszituáció tetszetősen közérthető: Ogamit, a sógunátus kivégzőmesterét az ellenséges Jagiju-klán politikai intrikája földönfutóvá teszi, sőt, még a feleségét is meggyilkolja. Mielőtt útnak indulna, választás elé állítja alig pár hónapos kisfiát: ha a gyerek a földbe szúrt kardhoz kúszik, magával viszi, ám, ha a játéklabda inkább a kedvére való, akkor az anyja után küldi a túlvilágra. Nem kegyetlenségből: Ogami meg van győződve arról, hogy annál, ami még e földön rájuk vár, a Meifumado csak jobb lehet.
Daigoro a kardot választja (ezt a lélegzetakasztó jelenetet azóta számos film lemásolta, közülük a legemlékezetesebb Wong Jing 1994-es Hong Xiguan zhi Shaolin wu zu (Hong Sigvan: a Shaolin öt alapítója) című, Jet Li főszereplésével készült produkciója), így ketten indulnak el arra a céltalan vándorútra, amelyen csak vér és a fájdalom az útitársaik. Ők ketten a Kozure Okami – A farkas és a kölyke. Ogami ára mostantól 500 riyu; aki ezt az összeget kifizeti, rendelkezhet a kardjával.
Egy bizonyos pontig. Mert bár Ogamit elárulták, tőrbe csalták és állatként vadásznak rá, azért ő még szívében-lelkében szamuráj marad. Nők (hacsak nem valami pokol szukájáról van szó) és gyerekek nem jöhetnek számításba (még ha erről a szabályról az ötödik epizód készítői meg is feledkeznek), ha pedig a harcban méltó ellenfelére akad, azt a neki kijáró tisztelettel kezeli. Daigoro a tőle telhetően – és tőle sok telik! – legjobban igyekszik kiegészíteni a gyilkos csapatot: eltereli az ellenfél figyelmét, néha ravasz módon a bizalmába férkőzik, halálosan aranyos kis élő fegyver válik belőle.
Ogami és Daigoro kapcsolata adja a sorozat lényegét, apa-fiú viszony ennyire szívbemarkolóan, mégis minden gejj melodrámától mentesen sem addig, sem azóta nem volt filmen ábrázolva. Mindketten a mozdulatok emberei, a szó olyan kevés köztük, hogy meglepetésként hat, ha egyikük megszólal (persze eleinte a kicsi nem is tud beszélni), gesztusaik mégis a lehető legmélyebb szeretetről árulkodnak. Ez a macsó módon idealizált és megjelenített érzelmi kapocs a maga letisztultságában lehengerlő.
Persze bűn lenne elfeledkeznem a széria azon tulajdonságáról, amelynek köszönhetően a híre máig kopásmentes, és ez az Ogami által kiontott vér és levágott végtagok, kettészelt emberek, felnégyelt ellenségek meg kibelezett rosszfiúk és feltrancsírozott útonállók, elvérzett kardforgatók csak ezrekben mérhető száma. A Kozure Okami-sorozat úttörő a maga nemében: a hetvenes évek elején, olyan társaival egyetemben, mint Mario Bava Reazione a Catena (Rándul az ideg) című filmje vagy Terence Fisher Frankenstein and the Monster from Hell (Frankenstein és a pokol szörnye) elnevezésű munkája, sokat tett az évtized nihilista, úgynevezett body-in-pieces fantáziáinak népszerűvé tételében, melyek eredménye az erőszak vásznon való megjelenítésének elburjánzása volt (ez a kijelentésem pozitív előjellel emésztendő). Nem csoda, hogy Tarantino fejet hajtott előtte a Kill Bill első részében látható mészárlással.
A képregény-sorozat sikere egy hat részből álló filmszériát, valamint egy tévésorozatot ellett, meg mindenféle médiákon átívelő firlefrancot - ezek amerikai kinövése a tavalyi, Tom Hanks főszereplésével készült Kárhozat útja volt (utóbbiról elég is ez a félmondat). Szerencsére az efféle szörnyűségek sem csökkentik Itto Ogami és kisfia vérpettyezte népszerűségét: a komor szamuráj máig rajongók ezreinek szeme láttára tolja a fából tákolt babakocsit; egyik keze a kordé fogantyúján – a másikban a katana.
A filmek
Kozure Okami: Kowokashi udekashi tsukamatsuru (A farkas és a kölyke: Gyermekem és tudásom bérbe adom). Ezzel a Kenji Mizumi rendezte filmmel indult a sorozat 1972-ben. Itto Ogami még a sógunátus kivégzőmestere: lefejezőként kell segédkeznie rituális öngyilkosságok alkalmával (a nyitójelenet filmre vitele egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne a mai mozis világ PC „klímájában”: Ogami egy két-hároméves forma arisztokrata kisfiú lefejezésének feladatát látja el. Ahogy mondani szokás, a japán filmesek akkoriban „nem ciciztek”). Ogami magas posztja után sokan áhítoznak, közülük is a legveszélyesebb a Jagiju-klán, amelynek tagjai nem riadnak vissza attól sem, hogy eltegyék láb alól a hóhér feleségét, majd koholt vádakat bizonyítanak Ogamira, aki gyermekével a karján kénytelen menekülni. Néhány Jagiju megpróbálja elállni az útját. Szegények.
A sorozat összes filmje közül itt a leghosszabb az expozíció, ez persze elkerülhetetlen, az első epizódról lévén szó. Már itt is világos, hogy Mizumi leginkább nézőbarát eszköze – utánozhatatlan rendezői eleganciája mellett – az összecsapások vérbő, „minél látványosabb, annál jobb”-elvű bemutatása, bár szürreális erőszakorgiáról, mint a második részben, még nem beszélhetünk.
A második rész - Kozure Okami: Sanzu no kawa no ubaguruma (A farkas és a kölyke: Gyerekkocsi a Sanzu folyó partján (a Sanzu történetesen a pokol folyója)) - a sorozat leghírhedtebbje; nem csoda, hogy a nyolcvanas években Roger Corman ebből, illetve az első epizód darabkáiból vágta össze a Shogun Assassin néven elhíresült hibrid izét. Stilizált, tomboló erőszakopera: Ogami és a fia útját kettészelt vagy (szerencsés esetben) „csak” megcsonkított emberek tömege szegélyezi. Maga a gyereket szállító kordé sem az, mint korábban: már fegyverekkel megpakolt, titkos rekeszekkel teli halálgép. Az ártatlanság elveszett – ha megvolt valaha egyáltalán.
A film összecsapások sorozatából áll, amelyek intenzitása egyre növekszik – az ellenfelek harcbéli tudása nemkülönben. Közülük a legemlékezetesebb Sajaka (Kayo Matsuo), akinek orgyilkos bandáját csak nők alkotják. Ezek az emancipált leányzók bemutatkozásképpen a torzójáról lecsüngő-kikandikáló összes testrészétől megszabadítanak egy szerencsétlent – persze őket is a Jagiju-klán küldi Itto Ogami nyomába. S mikor színre lépnek a Halál Istenei – három testvér, mindegyik másfajta fegyvernemben járatos (coolságukra jellemző, hogy John Carpenter kölcsönvette őket Kiskínába, ők voltak a film össze-vissza repkedő szalmakalapos szuperembereinek elődei) –, a film végleg elhagyja a történelmi akciófilmek kényelmesen biztos talaját, és szado-mazochisztikus harcművészeti horror válik belőle: lélegzetelállító szépségű halálfreskók freccsennek a mozivászonra.
Csak egy példa, egy rövid jelenet a finálé kezdetéről: a Halál Istenei a sivatagban erednek Ogami nyomába, de ők sincsenek ellenség nélkül. Megtorpannak, egyikük a homokba vájja kézfejére csatolt hosszú vaskarmait, és máris egy sikítozó, őket csapdába ejteni akaró bérencet húz elő – utóbbinak a vaskarom a fejébe állt. A többiek ugyanígy cselekszenek – ki-ki a saját speciális fegyvere segítségével – és a sivatag hamarosan elvöröslik.
Mizumi mindezt olyan elegánsan megkomponált képek segítségével meséli el, hogy egy pillanatra sem érzünk exploitation-szagot; a vizuális nagyszerűség a borzalmaknak sűrűn lírikus hangulatot kölcsönöz, olyannyira intenzívet, hogy az néha szó szerint megbénítja a néző érzékeit. A farkas és a kölyke második része kegyetlen remekmű.
A harmadik epizódban A gyerekkocsit a halál szelei viszik (Kozure Okami: Shinikazeni mukau ubaguruma). Kanbei Magomura (Go Kato) jobban már nem is utálhatná önmagát: az egykor rettegett szamuráj mostanában mint vatari-kasi (zsoldos) tengeti életét, és nem lehet ráfogni, hogy válogatós lenne: úgy lemészárol néhány békés utazót, hogy ihaj – aztán dühében saját cinkosai közül is még párat. Ogamit, aki szemtanúja a mészárlásnak, szintén szívesen kardélre hányná, ám mikor megérzik egymásban az igaz harcos lelkét, kiegyeznek döntetlenben. Bár maga a történet ekkor vesz egy éles balkanyart, és klánok közti intrikák illetve az ebből eredő csatározások tablója lesz, vissza-visszatér Magomura figurájához, valamint az elveszett becsület és szamurájmorál feldolgozásának problematikájához.
A finálé pedig (és most veszek egy nagy levegőt) olyan pusztítást örökít meg, amilyenhez hasonlót én még filmen sosem láttam: Itto Ogami egymaga végez uszkve két-háromszáz őrjöngő ellenfelével, egy teljes hadsereggel, a keze ügyébe kerülő összes fegyvert felhasználva. A realitás itt már végképp nem húzófaktor: kardok, kések, lándzsák még hagyján, de a gyerekkocsi beépített géppisztolya(!) is bevetésre kerül, sorban kaszálva le a szánalmas klán-jakuzákat. Egyetlen jelenetben egyesül a spagetti-western tradíció a szamurájfilmével, Itto Ogami pedig legendává lesz.
Kozure Okami: Oya no kokoro ko no kokoro (A farkas és a kölyke: A szülő szíve, a gyermek szíve). A negyedik epizódban Itto Ogami (és persze fia) ellenfele a kiismerhetetlen Ojuki (Akihiro Tomikava), a bérgyilkosnő, aki áldozatait először mellének tetoválásaival kápráztatja el, csak hogy rögtön utána jól kibelezze őket. Bár Ogamit a nő meggyilkolásával bízzák meg, a Farkas kideríti, hogy Ojukit éppen annak a klánnak az emberei erőszakolták meg – és kényszerítették mostani halálos foglalkozásába –, akik jelenleg a halálát kívánják. Ogami hozzáállása jól példázza fatalista etikáját: bár sajnálja a nőt, mégis végez vele – aztán a klánnal, végül pedig a Jagiju lesben álló orgyilkosaival. Senki nem ússza meg élve.
Ojuki figurája, valamint a második epizód női zsoldosainak vezére egyes jelenetekben apa-fiú lehetséges kiegészüléseként, potenciális anyafiguraként, a család teljessé válásának ígéreteként hat, ám végül mégis mindketten beadják a kulcsot: Daigoro és Ogami a pokolba tart; jobb, ha nők oda őket nem követik. Nagyon is előzékenyek, ha jobban belegondolunk.
Az ötödik rész színhelye a Meifumado vagyis A démonok földje. A filmszéria epizódjai a képregény-sorozat számos történetét egyesítik magukban egyszerre, most sincs ez másként: az epizód törzsét az a több lépcsőből álló próbatétel adja, amelynek során Ogaminak különböző embert próbáló kalandokon kell átesnie ahhoz, hogy végül méltónak bizonyuljon a legnagyobb, a végső megbízatásra. A rostákon való átjutás természetesen többek elhalálozását eredményezi.
A főmisszió ugyancsak többlépcsős, kalandfilmbe illően csavaros: Kuroda nagyúr saját gyermekét vetette tömlöcbe, csak hogy kedvenc ágyasa kölkét nevezhesse ki utódjául. Klánja ezt nem tűrheti, hiszen ha kitudódik, szégyenükben tömeges önbelezést kellene végrehajtaniuk – és a botrány sokáig már nem is várathat magára, az összeesküvés írott bizonyítékával ugyanis egy szerzetesnek álcázott nindzsamester épp útban van a Sógunhoz. Ogami először az álpappal harcol meg (aki megállapítja, hogy Itto Ogami, hozzá hasonlóan, elérte a morális üresség harcoshoz illő végső fokozatát), majd Kurodáék irányába fordítja a gyerekkocsit…
A Meifumado sem, bár kevésbé brutális, mint a második és harmadik epizód, a visszafogottságáról híres: a hektoliterszám kiontott vér látványa mellett a trenírozatlan európai nézőnek Ogami oly kegyetlenségeit is fel kell dolgoznia, mint például a Kuroda-ház teljes kiirtását.
A sorozat 1974-ben készült utolsó epizódja (Kozure Okami: Jigoku e ikuzo! Daigoro (A farkas és a kölyke: Irány a pokol, Daigoro!), rendezte: Kuroda Yoshiyuki), a korábbiaktól eltérően a hó birodalmában játszódik. Egyszerű helyszínváltoztatás, a sorozat képi világának felfrissítése volt vajon a filmesek célja, vagy utalni szerettek volna arra, hogy Ogami és Daigoro, anélkül, hogy elhaláloztak volna, elérték a céljukat, és eljutottak a pokolba?
Retsudo nagyúr (Tokyo Oki), a Jagiju-klán feje és egyben Itto Ogami ősellensége végletes elhatározásra szánja el magát: a széria folyamán Ogami az összes rokonát eltette láb alól, így hát kénytelen utolsó gyermekét, Kaorit is a Farkas ellen küldeni. Kaori szeret késekkel zsonglőrködni, gyakorlásnak persze ára van, segédei fogyóeszközök. Persze ő sem áll meg sokáig Ogami előtt – ami Retsudót arra kényszeríti, hogy zombi-nindzsákból (!) álló hadseregét is bevesse. A film második fele olyan emlékezetes képeket varázsol elénk, mint például az orgyilkosok sítalpakon támadó seregét. Ogami ezúttal sem veszíti el hidegvérét, és a babakocsi rejtett fegyvertárának segítségével, amely ezen a ponton már egyfajta „dzsémszbondos” szuperjárgányként funkcionál, rendet vág közöttük.
Az utolsó epizód, ha nem is kielégítő lezárása ennek a hihetetlen szériának – mivel a filmesek még folytatni szerették volna, túl sok szál maradt elvarratlan –, mégsem kelt hiányérzetet; Ogami és a fia talán valóban megérkeztek oda, ahová elindultak. Meg egyáltalán: a Kozure Okami egyszerre mintaképe a tökéletes képregényadaptációnak és a véráztatta kaland-chambarának – az ilyesmit csak szeretni lehet.
(A cikk eredetileg a Filmvilág 2004. januári számában jelent meg.)