Kíváncsi lennék Yuen Woo Ping hogyan érezte magát, miközben a Fearless akciójeleneteit koreografálta. Irigyelte vajon a Ronnie Yu rendelkezésére álló költségvetést, szereplőgárdát, lehetőségeket? Hiszen Yuen 1982-ben egyszer már feldolgozta a legendás Huo Yuanjia (ejtsd Huó Jündzsá) élettörténetét. És a Legend of A Fighter, az egy elég jó film.
Meg egyébként is: hogyan gondolhatja bárki Jet Liről, hogy tehetségtelen? Elég végignézni akármelyik, az átlagos kungfufilm-elvárásoktól eltérően alaposan megírt karakterépítő dialógusjelenetet, és rögtön nyilvánvalóvá válik az egykori wushu-bajnok spilázóképessége. Utóbbira bizony szükség van, ugyanis a film első fele néha inkább nevezhető kidolgozott fejlődésdrámának, mint kungfufilmnek.
Ebben rejlik az előnye, ugyanis miután Huo Yuanjia, büszkeségének köszönhetően elveszít mindent és mindenkit, aki számára kedves, a Fearless nem átallja elkezdeni a régi műfaji klisék gátlástalan újrafelhasználását. A családja halott, az egzisztenciája romokban, és az összes tragédiát kizárólag magának köszönheti: Tianjian bajnoka elbujdosik, és egy isten háta mögötti parasztfaluban talál menedéket, a föld egyszerű, tiszta gyermekei között, blablabla. Egymilliószor láttunk már hasonlót, ám ennyire csecsén utoljára az Utolsó szamuráj-ban. Tök ciki, ha egy bonbonamerikai film ugrik be az embernek egyes jelenetekről.
Miután Huo Yuanjia kikupálódik, és újraépíti értékrendjét, visszatér a civilizációba (aúú). Kibékül és bocsánatot kér mindenkitől, akit évekkel ezelőtt megbántott vagy megnyomorított, és ropogós-friss világnézetének segítségével a korábbinál egy sokkal kevésbé aggresszív életvitelbe kezd bele. A kínai nacionalizmus a harcművészetek általi felpumpolásába fekteti energiáit, sorra alázva meg a kolonizáló nemzetek bajnokait.
Természetesen (vagyis inkább sajnos) az összes külföldi ellenfél kulturálatlan, artikulálaltan gvajló, mintha a 60-as, 70-es évek filmes kliséinek ma is ugyanannyi lenne a létjogosultsága. És itt bukik el most már végleg a Fearless: a második és harmadik „felvonás” izzadtságszagú ötlettelensége, idejétmúlt formája betesz neki. Főleg egy olyan filmnél fáj az ilyesmi, amely nagy lendülettel indít, és mintha újat szeretne hozni a zsánerkeretek közé. Aztán mégsem.
A látvány, a hatalmas költségvetésnek és Yu fluid rendezésének köszönhetően pazar, Li pedig, ahogy már korábban említettem, nagyszerű alakítást nyújt. Csak a forgatókönyvíróknak kellett volna megerőltetniük magukat, arról már nem is beszélve, hogy Huo élettörténetét enyhén szólva túlheroizálják (például nem akkor mérgezték meg, amikor a film szerint megmérgezték, sőt, még az sem biztos hogy megmérgezték), bár a gátlástalan nacionalista üzenet célba juttatása érdekében gondolom ez érdekelte őket legkevésbé.
A legutolsó jelenetben Huo a csillagok közé jut. Mint Dave Bowman vagy az Elefántember.
