kungfu

Master of the Flying Guillotine - A repülő dekapitáció

Az én kungfum jobb, mint a tiétek!

Journey to the West

Az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Journey to the Westnek csak főszereplője vagy rendezője is a zseniális Stephen Chow (a Playlist blog szerint társrendező, de az IMDb erről nem tud), az előzetes alapján viszont pont olyan lesz a film, mintha A pofonok földjét újraforgatták volna különféle, nagyon gonosz pszichoaktív kábítószerek hatása alatt. A történetről nem sok minden derül ki belőle, a rendező (mármint a másik) személye viszont jót ígér: Chi-kin Kwok előző filmje, a Gallants, egy nagyon kellemes old-school kung-fu komédia volt. (A főszerk. is tanúsíthatja.)

The Man with the Iron Fists

Tarantino 20 éve bombázza filmjeivel a popkultúrát, és nagyjából azóta megy a vita a munkássága eszmei értékéről: eredeti, amit csinál, vagy csak olcsó mímelés, esetleg frappáns hommage? A szembenálló felek alkotta frontvonalak lényegében mozdulatlanok, de időről-időre szerencsére felbukkan az állóháború perifériáján egy film (akár maga Tarantino homályba burkolózó „közreműködésével”, ami jelen esetben nagyjából annyit takar, hogy a haverok megkérték, hadd használják fel a nevét a marketinghadjáratban), aminek, szánalom, csupán az indokolja a létjogosultságát, hogy képes viszonyítási pontként szolgálni.

Avagy: talán azért nem tudott egyetlen más „Tarantino” sem kiemelkedni a filmesek tömegéből az utóbbi két évtizedben, mert rajongónak lenni, és erre alapozva ismert stílus/történet/műfajelemekből összeharácsolni egy mozgóképet, így, önmagában még édeskevés. (Hint: itt mutat a pálca a tárgyalt film power point prezentációban megjelenő címére.)

Megvan ám a The Man with the Iron Fists-ben minden alkotóelem, ami egy tökös-dögös-brutális-véres XIX. századi exploitation kungfu filmhez elvileg kell. Kemény hősök, nagyon gonoszok, csábító nők, pofonok, pengék, torzótól kreatív eszközökkel elválasztott testrészek, furmányos fegyverek, merész (értsd: magyarázat nélküli) fantasy elemek, one-on-one és össznépi bunyók, legyőzhetetlen bajnokok, pénz-, hatalom-, bosszúéhség, és – ezt még most megjegyzem, mielőtt a negatívumok óhatatlanul túlburjánzanak – ezek szolgálnak is szórakoztató pillanatokkal. Csak minden más hiányzik, ami ezeket az alkotóelemeket egy élvezhető filmmé ragasztaná össze.

Becsülöm RZA ambícióját és önbizalmát, hogy ír, rendez, főszerepel, zenét szerez, de sajnos egyik területen sem remekel, és akkor még finom voltam. Az Eli Roth-tal közösen összeizzadt forgatókönyv a forrása a legtöbb problémának, mert értem én, hogy egy ilyen filmbe nem kellenek komplex karakterek, de az ég szerelmére, legalább legyenek karizmatikusak, érdekesek. Ehhez képest egyedül Jack Knife-ban pislákol valami élet, és benne is csak azért, mert Russell Crowe, mintha túl későn ébredt volna rá, hogy mihez adta a nevét, valamiféle „fuck it, I will just enjoy myself anyway” attitűddel parádézta át a forgatást.

Az RZA alakította kovács főhős karakterével kapcsolatban meg egyetlen szál jelzőt nem tudok kigondolni, ami markánsan meghatározná. A legszűkebb kategória, amibe beszorítható: ember. (Nem, még csak annak sincs semmi jelentősége, hogy fekete, a bőrszínt a színész indokolja, nem fordítva, a rabszolgamúlt is irreleváns.)

Ki lehetne még térni a botrányosan rossz zenére (vegyetek be egy humility pillt, gyerekek: csak mert egy bizonyos muzikális stílusban utaztok, még nem biztos, hogy az automatikusan illik a filmetekhez, sőt), a tempó és a feszültség teljes hiányára, az olcsó, esetlegesen alkalmazott rendezői fogások tömkelegére, a szanaszét fröcsögő CGI-vérre, ami talán még soha nem nézett ki ilyen pocsékul, de felesleges szaporítani a szót. Egy inkompetens, inkoherens kulimász az egész, és szándékos Shaw Brothers/blaxploitation/Kill Bill (!) áthallások, kacsintások ezen nem segítenek.

Ó, és mégis hogy van az, hogy egy elvileg kemény neo-exploitationben, amiben literszám folyik, fröcsög, zubog a vér, a tucatnyi kurva mind nyakig felöltözve kefél a kliensével?

The Man with the Iron Fists trailer

Namost ez vagy valami eszméletlenül cool gulity pleasure lesz, vagy valami nézhetetlen fosadék. Nincs középút.

The Sorcerer and the White Snake

A legújabb, színes-szagos, gyönyörű(?) hongkongi-kínai koprodukcióban készült wuxia csodáról, azaz a The Sorcerer and the White Snake-ről tulajdonképpen nem is érdemes kritikát írni, hiszen elég csak belinkelni hozzá az A Chinese Fairy Tale-ról írottakat és az abban olvasottak betűről betűre igazak rá. Szerencsére azért annál a remekműnél jobban sikerült, bár azért ez nem túl nagy eredmény.

Papíron Ching Siu-tung legújabb rendezése nagyon jól mutat. Már maga Ching is egy legenda, akinek a 80-as és 90-es évekből sok felejthetetlen klasszikus (pl. a Chinese Ghost Story trilógia, a Swordsman filmek, stb.) fűződik a nevéhez. Hozzá kell tenni azonban, hogy az elmúlt 10 évben alig rendezett valamit (Naked Weapon, An Empress and the Warriors) és azok sem lettek túl nagy dobások. A szereposztás sem akármilyen, hiszen Jet Li-t sikerült megnyerni a szerzetes szerepére, a mellékszereplők között pedig Vivian Hsu, Charlene Choi, Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet is feltűnik, míg a mandarin vonalat a popsztár Eva Huang és Wen Zhang képviseli.

A fehér kígyó története az egyik legtöbbször feldolgozott kínai legenda, aminek különféle variációit szinte minden kínai ismeri. Érdekes módon a filmes feldolgozások közül az egyik legelső a japán Toho nevéhez fűződik 1956-ból és az első színes anime 1958-ban is ezt a történetet dolgozta fel. A leghíresebb feldolgozás azonban egyértelműen Tsui Hark 1993-as Green Snake-je, ami abból a szempontból is különleges, hogy nem a fehér, hanem a zöld kígyó szemszögéből mutatja be a történetet. Sajnos óhatatlan, hogy az ember az új változatot is a Green Snake-hez hasonlítsa és akárcsak a többi felújított mozi (Chinese Fairy Tale, Sex & Zen 3D) esetében volt, sajnos ez is csalódás.

Ennek persze több oka van. Az első és legfontosabb a koncepció. Valójában a sztori csúnyán háttérbe van szorítva a számítógépes animációkkal feltuningolt látványvilág mögött, azaz sokkal inkább kap a néző egy kissé kétes minőségű technikai bemutatót, mintsem egy korrekt történetet. Ez főleg annak fényében furcsa, hogy valójában a számítógépes trükkök színvonala jóindulattal is csak közepesnek mondható, semmi újat, vagy rendkívülit nem vonultatnak fel közöttük. A fantázialények kidolgozottsága felemás, a repülő lények mintha különféle amerikai fantasy mozikból lennének importálva (egyikükkel ráadásul Jet Li egy az egyben Gandalfot idézve harcol), a csábító rókadémonok teljesen korrektek, a kígyók kivitelezése viszont gyenge, egy pillanatra sem vetül fel a nézőben, hogy valódi lényeket lát. Ezeknél is illúziórombolóbbak azonban a debil beszélő kisállatok, amik mintha valamelyik Disney rajzfilmből keveredtek volna ide. Cuki nyuszi, béna teknős és nagyon lopottnak tűnő patkány (L’ecsó) színesíti ezeket a figurákat, amik beemelése a történetbe csak annyi értelmet hordoz, hogy néhány hongkongi sztár cameo szerephez jusson.

Modern wuxia történethez méltóan(?) valódi akciójelenetet nagyon keveset lehet látni a mintegy 100 perc során. Látványos kungfu helyett levegőben végzett karkörzésekkel irányított kövekben, kardokban, gerendákban lehet gyönyörködni, azonban ezek közül a leglátványosabbnak hitt kardos jelenetet már lelőtték a tavalyelőtti Storm Warriors-ban, a többi pedig nem sokkal látványosabb, mint a ’98-as Storm Riders hasonló jelenetei voltak. Nem túl hízelgő a filmre, hogy az évekkel ezelőtti koprodukciók CG trükkjei (pl. Hero, House of the Flying Daggers) jócskán felülmúlják az itt durrogtatott arzenált.

A kevés igazi akció ellenére felettébb érdekes Jet Li azon véleménye, hogy még sosem fáradt el forgatáson úgy, mint itt. Ez persze simán igaz lehet, hiszen a CG trükköknél is kellett ugrálni, valamint a tényleges bunyók felvételekor figyelnie kellett arra, hogy kellően visszafogja magát, hiszen legtöbbször harcművészetet nem tanult lányokkal kellett bunyóznia. De olyan külföldi forrást is találni, ami szerint egyszerűen csak kezd öregedni...

A meglehetősen háttérbe szorult történet sajnos szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ahogy a Chinese Fairy Tale esetében tették, úgy itt is megváltoztatták a hangulatot és a szirupos romantikus drámát erőltették, ahol csak lehetett. Főhőseink fájdalmas arccal, könnyekkel a szemükben töltik idejük nagy részét, még kígyóként is. Persze igyekeztek a forgatókönyvírók poénokat is beleszőni a történetbe, nem sok sikerrel (a debil beszélő kisállatok debil vicces kisállatokként is rettenetesen irritálóak voltak). Egyedül Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet cameo-ja volt valóban szórakoztató.

Talán az eddig írtakból is látszik, hogy a The Sorcerer and the White Snake ebben a formában csak egy szükségtelen felújítás, amivel egyrészt a mandarin piacból szeretnének pénzt kitermelni, másrészt elsősorban a fiatalabb korosztályt igyekeznek megnyerni. Az ő számukra talán nem annyira zavaró a sztori sekélyessége és a trükkök különféle nagy mozisikerekből való összelopkodása (a fentebb már említettek mellett pl. a szerzetes segédjének metamorfózisa a Chinese Odyssey-t idézi).

Zárszóként annyit, hogy azért néhány pozitívumot is a film javára lehet írni, ha nem is túl sokat. Úgy látszik, Jackie Chan után Jet Li is rálépett az idősödő mesterek szerepeinek útjára, ami határozottan jól áll neki. A sztori elején látható fesztivál megvalósítása gyönyörű (amíg szét nem rombolják), valamint hatalmas dícséretnek tekinthető az is, hogy az aláfestő zenék alulról közelítik a Green Snake hihetetlen hangulatot árasztó dallamait. Ha pedig a fehér kígyó kalandja helyett a zöld kígyó és a szerzetes segédjének kalandjára helyezték volna a hangsúlyt, lehet, hogy egy sokkal érdekesebb történetet lehetett volna összehozni, míg ha a kissé szürke Eva Huang helyett a sajnos csak néhány percet kapó Vivian Hsu kapja a főszerepet, akkor a legendában szintén fontosnak számító nőiesség is sokkal erőteljesebb lenne.

Beach Spike

Amíg Kínában az állampárt egy abszolút komolyan vehetetlen, ráadásul az évszakhoz sem túlságosan passzoló propagandafilmmel igyekezett szórakoztatni a népet, addig Hongkongban ugyanakkor egy könnyed, a klasszikus kungfu mozik összes kellékét tartalmazó igazi nyári mozival igyekeztek kiszolgálni a közönséget. A mostani hongkongi mozi általános színvonalából kiindulva nem is rosszul, úgyhogy következzék filmkritikának álcázva egy röpke hongkongi popkultúra bemutató, avagy hogyan kell modern kantoni mozit gyártani.

Nézzük a régóta működő, bár mostanában sajnos egyre inkább háttérbe szoruló receptet. Egy jó kis kungfu akcióhoz feltétlenül szükséges néhány ügyes, tehetséges, de még az összes technikát el nem sajátított főhős. Kell egy öregedő, hőseinkkel egy hajóban evező kungfumester. Kell néhány nagy tudású, a főhősökével ellenkező terveket szövögető ellenség. Kell egy kevéske patriotizmus. Kell néhány titkos technika, aminek csak az öregedő kungfumester van a birtokában és természetesen csak főhőseinknek hajlandó megtanítani. Kell némi humor, egy szerelmi szál és az elmaradhatatlan történet végi bajnokság, ahol főhőseink szembeszállhatnak az ellenséggel. Na meg persze néhány olyan fordulat, ami egyébként is bunyóra ad okot.

Még néhány évvel ezelőtt is rengeteg, ennek a receptnek valamelyik variációján alapuló film készült Hongkongban, azonban ahogy egyre szorosabbra fonódnak a szálak a mandarin nyelvű piaccal és annak igényeivel, úgy csökken egyre inkább a számuk. Idén a Beach Spike előtt tulajdonképpen csak Sammo Hung Choy Lee Fut című piff-puff mozija tartozott ide, de hiába vonultatta fel Kane Kosugi-t és Sammo fiát a főszerepekben, valahogy nem tudták az arányokat eltalálni benne. Leginkább csak olyan hibákról maradt nevezetes, hogy Sammy Hung biciklivel ment a kávézóba, bunyózott és bicikli nélkül ment haza (a forgatókönyvíró biztos részeg volt), valamint arról, hogy az ellenfelek között megtalálható volt egy rendkívül fantáziadús X-Man nevű illető is. Az eddig csak egy bukásként elkönyvelt animációs filmmel (Little Gobie) próbálkozó, teljességgel ismeretlen reklámfilmes és animátor, Tony Tang második rendezői kísérletére szintén ezt a klasszikus receptet igyekezett megvalósítani, teletűzdelve a modern hongkongi filmek elmaradhatatlan kellékeivel. Nagy kockázatot nem vállalt vele, hiszen a gyatra Choy Lee Fut-ot nem tűnt lehetetlennek felülmúlni. Azért igyekezett biztosra menni és a kungfu kellékeket egy másik sportágra erőltette rá, afféle Shaolin Soccer módra és a strandröplabda látványvilágának megfelelő szereplőket kerített mindehhez.

Strandröplabda! Emberek, strandröplabda! Ráadásul női strandröplabda! A színészi képességek amúgy sem elsődlegesek a könnyed hongkongi filmekben, de egy bikinis sportághoz pláne illendő a külső alapján válogatni. Tony Tang pedig nem teketóriázott és a (többek között épp általa rendezett) fehérnemű reklámokban híressé vált modellt, Chrissie Chau-t tette meg főszereplőnek, mellé pedig a szintén modellkedő, de cukipop énekesnőként is tevékenykedő Theresa Fu-t választotta ki. Nekik kell felvenniük a harcot a (mellesleg kissé műanyag) Jessica C, Phoenix Valen párossal.

Érdekel valakit még ezek tudatában a sztori? Néhány szót azért érdemes szólni róla. Főhőseink a tengerparton éldegélnek, a part melletti kajáldában dolgoznak, szabadidejükben pedig vagy buliznak, vagy röplabdáznak. A közelben azonban lakik egy (figyelem, itt a (lokál)patriotizmus!) félig külföldi család, akik fel akarják vásárolni a környéket, hogy egy hatalmas beruházást hajtsanak végre. Ez skandalum, a fene ezekbe a külföldiekbe, akik ráadásul nem is szívesen beszélnek kantoniul, inkább angolul gügyörésznek. Ezt csak egy röplabda párharccal lehet megoldani, persze ehhez szükséges a felkészülés és a titkos technika elsajátítása éppúgy, mint egy kissé röhejes (erről majd később) Rómeó-Júlia kapcsolat.

Mint a legtöbb ilyen, belső piacra készült hongkongi alkotás, úgy a Beach Spike sem elsősorban a tartalmával igyekezett felhívni magára a figyelmet, sokkal inkább a benne szereplő hírességek ilyen-olyan, sokszor bulvár elemeket sem nélkülöző ügyeivel. Chrissie Chau bikinireklámjáról már volt szó, de például sokáig tartották magukat azok a híresztelések, hogy az öreg kungfumestert a nagy Bolo Yeung fogja eljátszani, valamint egy ideig képben volt a mostani legfőbb mókamester, Ronald Cheng és a Connected-ben feltűnt félig német Ankie Beilke szerepeltetése is. Végül persze egyikük sem vállalta a felkérést.

Miközben mind Chrissie Chau, mind a Bro5 (ők a mellékszereplő fickók) filmet népszerűsítő videoklipje (cantopop forever!) elárasztotta a helyi tévécsatornákat, a bulvársajtó felváltva cikkezett Chau kisasszony három hónapos röplabdaedzést is magába foglaló felkészüléséről, hogy egyszerre forgatta ezt a filmjét Patrick Kong Marriage with a Liar-jával (nappal bikiniben röplabda itt, esténként szexjelenetek ott, elég fárasztó lehetett), illetőleg Anthony Wong Chau-sang kirohanásáról. Hongkong legdühösebb embere (legalábbis Simon Yam szerint), aki amúgy a legjobb arc arrafelé, név szerint pont Chrissie Chau-t említette, miközben jó szokása szerint elmondta sommás véleményét, ezúttal a modellből sztárrá váló leányzókról (szabad fordításban: „segghülye az összes”). Chau valószínűleg nem értett egyet felhőtlenül Wong-gal, a nézettségnek azonban biztos jót tett ez a disputa is.

Igazi HK mozihoz méltóan a Beach Spike sem szűkölködik akciójelenetekben. Ezek egy része valódi, koreografált kungfu, ám ahogy az lenni szokott, a szereplők többsége nem képzett harcművész, így a szokásos agyonvagdosott, hellyel-közzel látványos bunyókat kapjuk. Főleg Theresa Fu mozdulatai voltak viccesek, egy az egyben a pár évvel ezelőtti Twins filmek ügyeskedéseit idézik. Az akrobatikus jelenetek nem rosszak, ráadásul kiemelik a lányok nőiességét is. Kár, hogy viszonylag kevés van belőlük.

A lényeg persze a röplabda bemutatása, amiben talán legjobban átjön a rendező reklámfilmes múltja. Nagyon menő belassított jelenetek, ezek között gyors vágások, szuperközelik (nem csak az arcokra, hanem a taktikát mutató hátsókra is ráfókuszálnak), továbbá perverz, kitüntetett figyelem a szenvedés legelemibb bemutatására, azaz az összes szereplőt legalább egyszer premier plánban pofán találja a labda (természetesen belassítva, hogy az arrafelé is nagy számban előforduló celeb hater-ek boldogok legyenek). Sajnos folyamatos játékot keveset mutatnak, pedig az sokat dobott volna a színvonalon. Ehelyett a sportfilmek egy béna kliséjét vették elő, megpróbálták a végsőkig dramatizálni a mérkőzéseket, főleg a döntőt. Persze ekkorra már elérik azt is, hogy a néző mind a négy résztvevővel szimpatizáljon.

A film annak ellenére is módfelett szórakoztató (persze elsősorban guilty pleasure-ként), hogy a fentieken kívül is jó néhány idétlen, vagy éppen igénytelen dolog tarkítja. A bajnokság helyszíne például egy töksötét raktárépület, ami a 80-as évek nullköltségvetésű akciófilmjeit idézi, 2011-ben ennél azért többre számítana az ember. A már említett Rómeó-Júlia viszony Rómeója a félig külföldi család legkisebb fiacskája, aki a két nővérével ellentétben annyira tipikusan kínainak néz ki, hogy a néző egyből azon kezd el gondolkodni, hogy tudott-e arról a családfő, hogy a feleségnek a postással volt viszonya. Az öreg kungfumester titkos trükkje meglehetősen erőltetett, ráadásul a betanulására fordított idő sem tart túl sokáig. Mindez persze kit érdekel, ha a reklámban már vetkőző Chrissie Chau produkálja magát bikiniben másfél órán keresztül. Ugyan sokkal jobb is lehetett volna az összkép, ha Ronald Cheng is szerepel és hozza a debil poénjait (akkor talán egy újabb Shaolin Soccer-ről lehetne írni), de azért a mindig nagyszerű Lam Suet bohóckodása sem épp utolsó. Soha rosszabb filmet Hongkongból, sőt, a magam részéről örülnék, ha még jópár hasonló könnyed mozit hoznának össze a mandarin piacra szánt ócskaságok helyett. Persze igazi kungfu moziba Jiang Lu-xia-t tegyék, a többibe viszont Chrissie és Theresa helyett/mellett jöhet Stephy Tang és JJ Jia is!

A The Great Magician és a Wrong Turn 4 előzetesei

Derek Yee-nek ez a vadiúj, Tony Leung főszereplésével készült filmje első blikkre a kilencvenes évek hongkongi un. wire-fu filmjeit idézi, a faludíszletről egyenesen az Iron Monkey jutott eszembe. Egyszóval már ettől a rövid trailertől is ráizgultam (sic!). Természetesen Lau Ching Wan megabajsza bámulatos. A Wrong Turn franchise meg megy tovább.

Invincible Shaolin - trailer

Szombati délelőtti rágcsálnivalóként íme Chang Cheh egyik leghíresebb filmjének német előzetese (furcsa dolog leírni egy 33 éves film traileréről, hogy "előzetes"). Az Invincible Shaolin-t nálunk is forgalmazták dvd-n A legyőzhetetlen Shaolin címmel. Különösen a germán narrációt bírom. :)

Ninja vs Bruce Lee - trailer

Először úgy gondoltam, mindenféle bevezető nélkül fogom elétek tárni e gyöngyszemet, aztán mégiscsak arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem árt némi kontextus, szóval: a Ninja vs. Bruce Lee számos alternatív címen is ismert (pl. The Return of the Fist of Fury, Return of Bruce, stb.) és a Bruce Lee halála után rivaldafénybe slattyogó számtalan Bruce Lee-klón egyike, Bruce Le a főszereplője. A film fülöp-szigeteki produkció, és a maga módján egészen szórakoztató - hogyan is lehetne másmilyen, ha egyszer a Shaw Bros fő rosszembere, Lo Lieh alakítja benne a gonosz szarkeverőt! A német előzetesben rengeteg olyan ígéret elhangzik, amit a film fikarcnyit sem vált be - "káprázatos akciók" és "döbbenetesen gyönyörű nők" nincsenek a Ninja vs. Bruce Lee-ben. Nindzsák se.

Shaolin

A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.

Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.

Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.

A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.

Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.

A forgatókönyvet írók tömege mellett az akciókért is egy egész csapat volt felelős, ráadásul nem is akárkik, hiszen Cory Yuen, Li Chung-Chi és Yuen Tak neve sem ismeretlen a szakmában. Szerencsére nem csak az elmaradhatatlan bunyókat kellett kidolgozniuk, hanem számtalan látványos kaszkadőrtrükköt is, amik közül talán a lovaskocsis üldözés sikerült legjobban, de a sztori közepén látható nagy csatajelenet sem éppen utolsó. A konkrét bunyójelenetek abszolút nem realisztikusak, mert ha valósághűek lennének, a shaolin harcosoknak semmi esélyük nem lett volna a puskával ellátott katonák ellen. Ha ezt megbocsátjuk az alkotóknak, akkor viszont felettébb látványosak, sok közülük a szokásos huzaltechnikával van feltuningolva (főleg ott, ahol nem képzett harcművészek a szereplők) és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ki nem szereti végignézni Wu Jing, Xing Yu, Yu Shaoqun és Xiong Xin-Xin nagyszerű összecsapásait?

A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.

Bunyójelenetek 5: My Young Auntie

Lau Kar Leung VS Wang Lung Wei... a Shaw Brothers filmjei rajongóinak mindkét név fogalom. Lau Kar Leung (szerény véleményem szerint) minden idők legjobb akciókoreográfusa és kungfufilm-rendezője, aki többször is forradalmasította a műfajt (lásd pl. az Eight Diagram Pole Fighter-kritikámat), és színésznek sem volt utolsó. Wang Lung Wei a stúdió későhetvenes-koranyolcvanas filmjeinek legjobb un. baddie-je, rosszembere, aki később maga is rendezői pályára lépett (a Hong Kong Godfather kritikánk már nem késhet tovább.) Az alábbi, káprázatosan megkoreografált bunyó Lau Kar Leung 1981-es filmjéből, a My Young Auntie-ből származik, amely hiába könnyed vígjáték csupán, a harci jelenetei lélegzetelállítóak.

Vampire Warriors

A Vampire Warriors-ról mindent elmond az a három szó, hogy Dennis Law rendezte. Az úriembert nyugodtan nevezhetjük a hongkongi Ed Wood-nak, vagy Uwe Boll-nak, elvégre nyílt célja, hogy kiérdemelje a legrosszabb helyi filmrendező titulust és bizony minden egyes újabb produkciójával bizonyítja, hogy érdemes a megtisztelő címre. Viszont a Vampire Warriors-ról mindent elmond az a pár szó, hogy Jiang Lu-Xia a főszereplője, azaz rossz film nem lehet. A kérdés csak az, hogy Law, vagy Jiang jelenléte számít-e többet?

Law mester múltjáról annyit érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban folytatott filmes tanulmányokat, ám amikor hazatért Hongkongba, úgy vélte, hogy az ingatlanbizniszben jobban tud majd érvényesülni. Ez így is történt, ám sokak pechjére összehaverkodott az egyik legnagyobb filmproducerrel, a triádfőnökként is elhíresült Charles Heung-gal, aki azt ajánlotta neki, hogy lessen el filmes trükköket a rutinos öreg rókáktól. Law így is tett, amiből az következett, hogy 2005-ben már Johnnie To-ékkal dolgozott együtt, többek között a két Election producereként és befektetőjeként, sőt, egy ideig a Milkyway Images elnökeként is tündökölt. Ha már lúd, legyen kövér alapon pedig belevágott saját ötleteinek megvalósításába, amihez a producerként szerzett kapcsolatoknak köszönhetően neves sztárokat, állandó szereplőket és jó nevű operatőröket, valamint akciókoreográfusokat tudott szerződtetni. Rendezőre és forgatókönyvíróra nem akart költeni, hobbiját szerzői filmekkel akarta kiélni, úgy vélte, ő maga a hongkongi Kitano Takeshi.

Ám amíg a nagy Kitano tett már le ezt-azt a filmvilágban, addig Law mesterről már nem mondható el mindez. Filmjei a guilty pleasure kategóriába esnek, a kritikusok minden egyes mozijáról lehúzzák a keresztvizet, ráadásul túl sok eredeti ötletre sem tellett még tőle. Korai ártatlan tinivígjátékai (The Unusual Youth, Love @ First Note) még inkább a Gold Label fiatal sztárjainak promotálásáról szóltak és első akciófilmje, a Fatal Contact sem zavart sok vizet. A fordulópontot az SPL spinoffjának szánt, rettenetesen rosszul összetákolt Fatal Move jelentette, amiben minden benne volt, ami egy jó filmhez kell (Herman Yau az operatőr, Li Chung-Chi az akciókoreográfus, a főszerepekben pedig olyan nevek, mint Sammo Hung, Simon Yam, Wu Jing és Danny Lee), de benne volt a Dennis Law faktor is, ami tönkrevágta az egészet. Azóta készített drámát (A Very Short Life), Pang bratyókat majmoló horrort (Womb Ghosts) és egy újabb látványos, de gyengécske akciófilmet (Bad Blood), mindről ugyanaz mondható el, mint a Fatal Move-ról. Persze felfoghatjuk mindezt egyfajta „Law-style”-ként is, aminek legfőbb elemei, hogy teljesen érdektelen mellékszálakra pazarolja el a játékidő nagy részét, bűn rosszul forgatja le a drámai jeleneteket (amik így szánalmasakká válnak), sajátos logikával vezeti le a forgatókönyv fordulatait, nem tudja eldönteni, mire fókuszáljon, stb.

Mindezek tökéletesen jellemzőek legújabb mozijára, a Vampire Warriors-ra is. Sajnos Law mester is áldozatául esett az Egyesült Államokból kiindult vámpír és Twilight mániának, amit a maga sajátosan idétlen módján igyekezett hozzáigazítani a helyi nézők igényeihez. Hihetetlen fantáziával kitalált három vámpírtípust, a „jó” vámpírokat (értsd: vegetáriánusok, azaz csak disznóvéren élnek), a „rossz” vámpírokat (embervérrel táplálkoznak) és a „főgonosz” vámpírt (vámpírvérrel táplálkozik). Zseniális. Hogy miért nem próbált némi színt vinni a játékba a legendás „hopping vampire” filmek karaktereiből, rejtély marad. Homályosan emlékezett rá, hogy hongkongi film nem lehet meg kungfujelenetek nélkül, úgyhogy gyorsan újfent leszerződtette a a Bad Blood-ban már bevált párost, az amúgy nagyszerű koreográfus, Li Chung-Chi és a legjobb fiatal akciósztár, Jiang Lu-Xia személyében. Innentől kezdve csak annyit kellett volna a forgatókönyvbe beletenni, hogy minél többször essenek egymásnak a vámpírok és Jiang, már ezzel egy jó kis kungfu mozit ki lehetett volna hozni a sztoriból.

Persze nem így történt, Law mester meg akarta ismertetni a vámpírlét kínjait és nehézségeit a nézővel. A cím ellenére a film első felében gyakorlatilag nem történik a világon semmi, a „jó” vámpírok jajveszékelnek csak, hogy milyen sanyarú az ő sorsuk és milyen rossz az, hogy nem éreznek semmit. Ezzel nagyon következetes is a rendező, hiszen amint bunyóra kerül a sor, egyből érző lényekké válnak és alig bírnak felkelni az ütések és rúgások után, de ez persze csak a leglátványosabb marhaság a sok közül.

Hosszasan lehetne sorolni a forgatókönyv bakijait, logikátlanságait, kihagyott lehetőségeit és hibáit, de felesleges. Aki látott már Dennis Law filmet, tudja, mire számíthat, nem is fog csalódni. Egyedül a kínai wushu bajnok, Jiang Lu-Xia miatt érdemes rászánni az időt, aki látványos repertoárjából mutat be egy keveset az akciójelenetek során (az elmaradhatatlan wire-fu mellett), nagy kár, hogy egyelőre csak az ehhez hasonló gyenge akciókban alkalmazzák (lásd még Coweb, Bad Blood, True Legend), sokkal többet érdemelne.
 

Ha színész vagy, válogasd meg a művészneved

Bruce Lee, My Brother

A címet látva akár legyinthetnénk is, mondván, már megint egy újabb harcművész életművéből hoztak össze Hongkongban valami kungfu piff-puffot, aminek a végén egy nagy tournament keretein belül mutathatja meg az illető, hogy milyen titkos trükkökkel képes legyőzni az általában gonosz fehér ellenfelet. Viszont a címet látva akár érdeklődve is fordulhatunk Yip Wai Man és Manfred Wong új mozija felé, hiszen nem akármilyen nézőpontból mutatja be a hongkongi film talán legnagyobb legendáját, a forgatókönyv ugyanis Bruce testvérei, elsősorban öccse, Robert Lee visszaemlékezései alapján készült. Ha úgy jobban tetszik, ezúttal nem a harcművészt, hanem az embert ismerhetjük meg a filmből.

Ez önmagában már különlegessé, illetve a mostanában forgatott kungfu hősök eposzaitól gyökeresen eltérővé teszi a produkciót, de ez még messze nem minden. 2010 elején került a mozikba Alex Law nosztalgikus hangvételű mozija, a remekül eltalált Echoes of the Rainbow, ami amellett, hogy a tavalyi HKFA-n 4 díjat is besöpört, ügyesen repítette vissza a nézőt a ’60-as évekbe és a kommersz, pusztán a szórakozást szem előtt tartó helyi filmecskékkel szemben még némi művészi értéket is próbált nyújtani (mondani sem kell, Alex Law valószínűleg látta a japán Always – Sunset on 3rd Street-et), illetőleg elindította a stardom felé a legújabb sármos felfedezettet, az arab felmenőkkel is rendelkező Aarif Lee-t.

Az inkább producerként és forgatókönyvíróként (meg persze Shu Qi egykori managereként) ismert Manfred Wong ezt a filmet nézte ki magának, mint kiindulási alapot a Bruce Lee 70. születésnapjára elkészítendő mozijához. Felkereste Robert Lee-t, a nagy Bruce öccsét, aki egyébként a 8 évig aktív The Thunderbirds zenekar alapító tagjaként a 60-as években saját jogán is sztár volt. Az ő és nővére, Phoebe Lee sztorijaiból készítette el a(z egyébként jócskán dramatizált) forgatókönyvet, ami érdekes módon nem a már sztár Bruce-ra koncentrál, hanem a fiatal éveibe vezeti be a nézőt, a születésétől kezdve egészen 19 éves koráig, az USA-ba költözéséig.

Wong mester a rendezésben maga mellé vette Yip Wai Man-t, aki annak idején jó sok kétes minőségű produkcióval állt elő (pl. Beauty and the Breast, Women from Mars, Anna in Kungfu Land), amióta azonban közreműködött a The Warlords-ban, kezd megkomolyodni (mondom ezt úgy, hogy 2 filmje van azóta). A rendezés tulajdonképpen hibátlan, a sztori vezetése szintén, de talán a legerősebb eleme technikai oldalról a produkciónak a látvány, a stáb nagyon igyekezett visszaadni az 50-es évek hangulatát.

A sztori egyes részeit minden bizonnyal ismerik a Bruce fanatikusok. Az első pár percben kiderül, miért született San Francisco-ban, miért kapta a nevét, majd a későbbiek során természetesen kibontják azt is, hogyan lett már gyerekkorában filmsztár. Ez utóbbi persze nem lehetett túl bonyolult, elvégre apja, Lee Hoi-Chuen a kantoni opera egyik nagy alakja volt, valamint jópár filmben is játszott. Megtudhatjuk továbbá azt is, mit vallott a barátságról, milyen a családi háttere (egyúttal bepillantást nyerhetünk egy tradícionális kínai család hétköznapjaiba), valamint vérbeli drámához méltóan a szerelmeibe és csalódásaiba is belepillanthatunk. Ezzel kapcsolatban némi csalódásra adhat okot, hogy ahhoz, hogy a drámát előtérbe tudják helyezni, meglehetősen idealizált, kisarkított jellemű baráti kört kapott. Tovább növelheti a keserű szájízt az is, hogy ezúttal sem tudtak elvonatkoztatni a külföldiek ellenséges ábrázolásától, a japánok természetesen ördögiek, a britek meg korruptak és lenézik a helyieket.

Hogy mit nem tudunk meg Bruce-ról? Azt, hogy hogyan lett profi a wing chun-ban, milyen filozófiát vallott a harcművészetekről és milyen volt a kapcsolata Yip Man-nal. Az öreg tarkóját egy jelenet erejéig megmutatják azért, de akinek már a fülén jönnek ki a mester filmjei, ettől még nem fog túladagolást kapni. Az edzések relatíve röviden lettek bevonva a történetbe, inkább a kisöccs, Robert által átélt képet mutatják be.

Érdekes módon nekem végig olyan érzésem volt a film közben, hogy tökéletesen működne az egész Bruce Lee nélkül is, a konkrét életrajzi elemeket leszámítva bármelyik akkori fiatal története lehetne. Egyrészt hiába játszik jól Aarif Lee (aki úgy látszik, ideális alany a régi korok megidézésére, eddig csak ilyen filmekben szerepelt), valahogy nem meggyőző, mint Bruce, viszont mint 50-es évekbeli, rock’n roll rajongó fiatal nagymenő, annál inkább (két nagy táncjelenet is színesíti a látottakat). Másrészt elég nagy hangsúlyt fektettek a korabeli híres hongkongi filmek megidézésére, jópár akkori sztár „megjelenik”, valamint néhány legendás jelenet újraforgatására is sor került. Ez a szál szintén a sztori legerősebb elemeinek egyike, még a forgatások kulisszái mögé is bepillantást nyerhetünk.

Természetesen azért a bunyó sem maradhatott ki teljesen, amit a fentebb már említett kevéske wing chun mellett egy brit rivális (Alex Yen) elleni többmenetes csata fémjelez. Az akciókoreográfus, Chin Kar Lok viszonylag nehéz feladatot kapott, hiszen a mai fiatal HK sztárokhoz hasonlóan Aarif is elsősorban énekes és színész, így egy képzetlen emberből kellett kihoznia mindazt, amit lehetett. Ennek megfelelően összefüggő koreográfia kevés van, inkább a gyakori vágásokkal és a szuperközelikkel igyekeznek a hatást fokozni, viszont cserébe nincs se huzaltechnika, se számítógépes grafikával tuningolt pillanat. A legjobb egyértelműen az utolsó csata a brit riválissal, ahol már nem a box kötött szabályai szerint mérkőznek, hanem ki-ki ahogy tud alapon. Ott még a Way of the Dragon Chuck Norris elleni csatája is megidéződik egy kicsit (egyébként a film során itt-ott van néhány elejtett mondat, ami jópofa áthallás Bruce későbbi pályájára vonatkozóan). Ügyes!

Manfred Wong és Yip Wai Man tehát feladta a leckét a pusztán a bunyót szem előtt tartó konkurrenciának, filmjükkel megmutatták, hogy a harcos mellett az embert is lazán bele lehet csempészni egy grandiózusabb produkcióba. Kíváncsi leszek, lesz-e mindennek hatása Donnie Yen és társai filmjeire (egyébként gyaníthatóan nem), valamint merem remélni, hogy a páros folytatja a történetet, hiszen még legalább két részre való sztori biztos, hogy hátra van (Bruce amerikai évei és Bruce a sztár, bár a jogokat nehéz lesz megszerezniük). A 2010-es HK felhozatal egyik legjobbját már így is összehozták, de borítékolható, hogy egy kungfu mester életét bemutató, gyakorlatilag kungfumentes film nem mindenki tetszését fogja elnyerni.

A nagy balhé

A nagy balhé címen eleddig egy közismert amerikai film futott (The Sting), a Budapest Filmnek hála mostantól mindenki kedvére keverheti össze a kettőt. De ez legyen a legkisebb baj, hiszen felnőtt már egy generáció, amelynek Jackie Chanről nem a Project A jut eszébe, hanem a kereskedelmi tévékben agyonjátszott Balhé Bronxban (Rumble in the Bronx), rosszabb esetben a Rush Hour valamelyik része. Persze Chan életútja régen sem volt csupa mesterművekkel kikövezve; ott a borzasztó Leszámolás Hongkongban (The Protector) vagy azon korai kungfu filmjei, melyek papírtokban gyűjtik a port a diszkontáruházak polcain. Ezekkel ellentétben a Project A igazi csúcskategóriás Jackie Chan, színészi és rendezői pályájának egyik mérföldköve.

A történet a múlt század elejére visz vissza minket, mikor a töketlen brit vezetés megpróbálta felvenni a harcot a Dél-Kínai-tengeren randalírozó kalózokkal. Az alulfinanszírozott, utolsó hajóit is elveszejtő hongkongi parti őrség leszerepelt alakulatát végül jobb híján besorozzák a szárazföldi rendőrség kötelékébe. A két rendfenntartó egység közti antagonizmusé a főszerep a harsány slapstickkel dobálózó kezdésben (tengerésztiszt Jackie Chan vs. kiképzőcsendőr Yuen Biao), aztán Sammo Hung simlis fazonja közreműködésével kibontakozik egy illegális fegyverüzlet szála - végül mindenki a kalózok titkos főhadiszállásán köt ki egy össznépi nemulassra.

A legtöbb klasszikus hongkongi sikervígjátékhoz hasonlóan a Project A egésze is vignette-ekből áll össze. Ez a hollywoodi sémától eltér, emiatt aztán a darabosnak tűnő szerkezet emlékezetes nagyjelenetek sorozatával hálálja meg magát (a biciklis üldözés, Sammo játéktermi verekedése, a majdnem snuffként végződő óratornyos fejreesés), és a tekercsről tekercsre ugráló dramatikának köszönhető az is, hogy az irdatlan tempóban sodródó sztori utolsó harmadában is marad elég szufla, ekkor lépnek ugyanis színre a legelején beígért kalózok, élükön a zseniális alakítást nyújtó Dick Weijel.

Talán a kreatív és üzleti szempontokból egyaránt alulteljesítő Battle Creek Brawl, a Dragon Lord, valamint a szupergagyi Fantasy Mission Force keltette frusztráció hozhatta ki Chanból azt a nézők kegyeit megcélzó, szinte emberfeletti tenniakarást, ami a Project A minden képkockáját áthatja. Nem csak azt kellett bebizonyítania, hogy még a tradícionális kungfu filmek hanyatlása után is van helye a mozivásznon, de rendezőként is a legjobbak közé akarta beverekedni magát. Első „modern”, kaszkadőrmutatványokra építő rendezése a kantoni opera és a hollywoodi burleszkek játékos felújítása mellett az akkor éppen puszipajtás Sammo Hung munkáival mutat rokonságot – a pofonok fullosan csattannak (az eredetileg 12-es korhatárbesorolás az általam vásárolt dvdén át volt matricázva 16-ra!), a 2.35-ös vászon minden szegletét belakó rendezés sziporkázó, ráadásként a Golden Harvest mindehhez olyan kulisszákat biztosított, amiknek láttán a Shaw Bros főnökeit megüthette a guta (a kalóztanya egy kisebbfajta díszlettervezői mestermunka).

Maga a szerep is új perspektívát nyitott Chan számára. A Police Story sorozat lényegében ugyanezt a bűnözők és angol vezényszavakat mantrázó felettesek közé szorult közszolga-karaktert vitte tovább, a humorosan anti-kolonialista felhang nyílván jó viszhangra talált az otthoni közönség körében. A záró képsort - melyben hőseink egy tutajon hagyják el a helyszínt, mögöttük a vízben evickélő kimentett angol túszokkal – nem lehet másként értelmezni, mint a híres hong kong spirit győzelmét a brit gyarmatosítók megalkuvó, korrupcióra hajlamos rendszere felett.

A karácsony megünneplésének megfelelő módja

Te díszítsd csak nyugodtan a fát, csomagold az ajándékaidat, majszold a bejglit, látogasd meg anyádékat - az igazi férfiak viszont nem a Jézuskára várnak, hanem Szegálra meg a Vandammra! Kung Fu Kriszmesz!

Shaolin - új előzetes

Már az eddigi trailerek sem haboztak belénk táplálni az arra vonatkozó infót, hogy Benny Chan új filmje micsoda sztárparádéval rendelkezik majd, és ez a sorban harmadik előzetes is csak elmélyíti ezen érzetet. Gazdag film lesz, vizuális és spirituális szempontból egyaránt - spirituálisan csak annyira persze, amennyire egy kommerszfilm az lehet.

Wuxia - az első hivatalos képek

Peter Chan (Warlords, Comrades - Almost A Love Story) rendezi ezt a nagyköltségvetésű harcművészeti filmet, amelyet már a forgatás során kismillió helyre sikerült eladni. A főszerepeket Donnie Yen, Takeshi Kaneshiro és a legendás Jimmy Wang Yu alakítják, utóbbinak 17 éve ez az első filmszerepe. Egyes sajtóhírek szerint a film Chang Cheh monolitikus mérföldkövének, a One-Armed Swordsman-nek lesz a re-make-je, bár a szinopszis ezt meghazudtolja: Kaneshiro egy detektívet alakít, aki két gyilkosság felderítése végett érkezik valami festői faluba, ahol első számú gyanusítottja a mindeféle sötét titkot takargató Donnie Yen lesz. Íme a minap a sajtó rendelkezésére bocsátott fotók - az összes közt nekem a második és az utolsó lúdbőrözteti végig a hátamat. Az ott Wang Yu, az eredeti One-Armed Swordsman...

Millionaire's Express

Sammo Hung volt 86-ban a Golden Harvestnél a tai lo tai, a „legnagyobb testvér”, értsd: az atyaúristen. Csak füttyentenie kellett, és minden és mindenki a rendelkezésére állt, legyen szó akár óriási költségvetésről, a cég teljes díszlet- és kosztümtáráról vagy az akkori, hongkongi sztárállatkertről. 1986-os szuperprodukciója, a Millionaire’s Express (Foo gwai lit che (szó szerint: Gazdagok vonata)) az összes effajta lehetőségét a végletekig kihasználja.

Míg nyugaton a nyár és a karácsonyi szezon a mozis csúcsidőszak, addig Hongkongban a kínai újévre gyúrnak a filmesek (ezt mindig január 21. és február 21. között, a február 4-éhez legközelebb eső újhold napján tarják.) A világban seftelő kínaiak milliói igyekeznek ekkor hazajutni, családi körben ülni meg az ünnepet, és ők is, meg akik eleve otthon maradtak, azok is gigantikus tömegekben mennek moziba, és leginkább a hazai sztárok friss filmjeire kíváncsiak. 86-ban a Millionaire’s Express volt a film, amellyel a Golden Harvest újévkor robbantani szándékozott.

Un. ensamble-filmek készülnek manapság is mindenütt – filmek, amelyekben nincs igazán főszereplő: a forgatókönyv számos színésznek megadja a lehetőséget, hogy egyformán kitűnhessen. Az amerikaiak imádták az ilyen mozikat a hatvanas években, és a super-ensamble komádiáikkal, amelyekben szinte csak sztárok virítottak (pl. It’s A Mad Mad Mad World, 1968), kisajtolták ezekből a filmekből az utolsó dollárt is. A Millionaire’s Express ezeknek a hongkongi változata. Amerre csak néz az ember, sztárt lát: olyasvalakit, akiért az ázsiai filmek rajongói még manapság is megőrülnek, hiszen a nyolcvanas évek volt a hongkongi filmipar minőségi csúcspontja. Bocs, de Brad és Angelina nekem semmit nem jelent.

Sammo Hung, Yuen Biao, Kenny Bee, Richard Ng, Lydia Shum, Eric Tsang, Lam Ching Ying, Cynthia Rothrock, Richard Norton, Wu Ma, Yukari Oshima, Rosamund Kwan, James Tien, Wang Lung Wei, Jimmy Wang Yu, Shek Kin, Yuen Kwai, Hwang Jang Lee, Yuen Hua, Lau Kar Leung... Fú, és a felsorolásnak még csak a felénél sem tartok. Jackie Chan kivételével mindenki feltűnik ebben a filmben, aki számított akkoriban, hasonló sztárparádét csak az 1991-es Banquet mondhat magáénak, csakhogy az meg már nem igazán nevezhető filmnek, a Banquet valóban nem más, mint hírességek celluloidra rögzített pofavizitje (egy gigantikus kínai árvíz túlélőinek megsegítése végett készült.) Kenny Bee szerepét Sammo először Jackie Channek szánta, de nem tudtak megfelelő időpontot egyeztetni, ugyanis Jackie épp az Istenek fegyverzete első részét forgatta.

Ekkora sztárparádé mellett szinte mondani sem kell, hogy a forgatókönyv esetleges, ugyanakkor meglepő, hogy – megint csak: a több tucat híresség a filmbe suvasztása ellenére – legalább ennyire működik. Kissé epizodikus, de ez egy, a maximális szórakoztatáson kívül mást semmit fel nem vállaló (épp elég ez is!) akciókomédiánál nem probléma.

A XX. század elejére pozicionált sztori egyszerű: Shanghaiból indul a kizárólag milliomosokat szállító expresszvonat, amelynek utasaira és értékeire rengeteg bandita feni a fogát. Sammo egy szerencsevadász/stricit játszik (akinek a lelke természetesen jó, hogyan is lehetne vele másképp azonosulni), aki visszatér szülőfalujába, azzal a nemes céllal, hogy a sínek felrobbantásával a falu mellett elhaladó vonatot megállítsa. Így az utasok kénytelenek lesznek napokat tölteni a faluban, és ott természetesen pénzt költeni, felvirágoztatva a helyi gazdaságot, ennek szirmaiból remélhetőleg Sammo pénztárcájába is hullik. Hősünk azonban nem számol a falu újonnan megválasztott, talpig becsületes vezetőjével (Yuen Biao), a korrupt, útonállóságra avanzsáló rendőrfőnökkel (Eric Tsang) és embereivel, meg azzal a több tucat banditával, akiknek szintén a vonatra fáj a foguk.

Sammo Hung rendezői zsenialitását dícséri, hogy képes ezt az egész káoszt, féltucatnyi sztoriszálat és sztárok meg statiszták százait összefogni, sőt nemcsak összefogni, de az évtized egyik legszórakoztatóbb filmjét szőni belőlük. A félelmetesen korán elhunyt kíváló forgatókönyvíró, Barry Wong főleg a helyzetkomikumra épít, de sima slapstick is van a filmben dögivel, és éppen a rendezés könnyedtségének valamint a szinészekből áradó elképesztő szimpatikusságnak köszönhető, hogy a poénok nem hatnak bárgyúnak, sőt, egy-két szenzációs is eldörren (mikor Eric Tsang és a csapata megtámadja a száguldó vonatot, húsz évvel ezelőtt is, meg most is szó szerint dőltem a röhögéstől.) Ilyen sztárfelhozatalnál elkerülhetetlen, hogy egyes momentumok ne egyértelmű kikacsintások legyenek a hongkongi filmtörténelemre, például mikor a Wong Fei Hung apját alakító Jimmy Wang Yu meg a kisfia és a 99 epizódot megért fekete-fehér Wong Fei Hung-szériában a mester állandó ellenségét alakító Shek Kin és a gyereke ugyanabban a kupéban utazik. Természetesen belekötnek egymásba...

Sammo Hung akciókoreográfusi zsenialitását dícséri, hogy a harci jelenetek és a stuntok ugyanolyan főszereplőjévé lépnek elő a filmnek, mint a sztárok. Sammo amúgy is minden idők legjobb akciórendezője (Lau Kar Leung, Yuen Kwai, Yuen Woo Ping és Ching Siu Tung mellett), így akkoriban, karrierjének csúcsán nem csoda, hogy semmi nem fogta vissza, teljesítménye behozhatatlan, utánozhatatlan. A harcok változatossága, ereje és lendülete lélegzetelállító, bonyolultságuk őrületes. A film negyedórás fináléja tele szenzációs bunyókkal, amelyeknek párosításai joggal lettek klasszikussá: Sammo Cynthia Rothrock ellen, Richard Norton Yukari Oshima ellen, Yuen Biao Dick Wei ellen...

A tudásnak és akrobatikának egyetlen tomboló fergetege ez a lezárás, és mégis, egy korábbi pillanat az, ami legjobban megragad a nézőben, még a film elejéről. Szinte csak egy odadobott momentum, mintha semmiség lenne: mikor Yuen Biao, miután kimentett egy lányt egy égő házból, a ház tetejéről, mintegy tíz méter magasságból leugrik, minden védelem nélkül. A kőkemény talajon ér földet, aztán felpattan (nincs vágás), odarohan a tűzoltókhoz és parancsokat kezd osztogatni.

Na szóval az ilyesmik miatt... Hongkong Forever.

Kiss of Death

A cikk első változata a megboldogult Sokk Magazinban jelent meg, szerzője pedig a nagytudású "Deliria". Ez a felturbózott, átírt, ápdételt verzió.

Nyugaton a Shaw Brothers főleg kung fu és kardforgató filmjeiről ismert, pedig más műfajokban is végigremekelték működésük majd három, 1958-tól 1985-ig tartó évtizedét. Az exploitation (szex vagy horror, esetleg szexhorror!) a hetvenes években vált az erősségükké, olyannyira, hogy az efféle filmjeik bevétele sokszor nagyobb volt, mint a nagyköltségvetésű harcművészeti alkotásaiké.

Egy exploitation-produkció levezénylése nem tartozott a magas presztízsű feladatok közé, és miután sem Chang Cheh, sem Chu Yuan (a stúdió két rendező-díszpintye) nem volt hajlandó lemenni "B"-be, nevető harmadikként az önként jelentkező(?) Ho Meng Hua lépett a színre. Több évnyi tapasztalattal (ő volt az egyik első rendező, akit a Shaw leszerződtetett) és jónéhány kiemelkedő alkotással a háta mögött (a négyrészes Majomkirály-sorozat, Chang Pei Pei wuxiák) vált a kisköltségvetésűek nagymesterévé.

A The Kiss of Death egy szövőnő tragikus sorsát követi nyomon (Chen Ping szívet-lelket ÉS testet nem kímélő alakítása), akit a harmadik műszakból hazafelé megerőszakolnak. Másnap a lány még bemegy dolgozni, de meló közben bekattan az agya, otthagyja a szövőszéket és mély depresszióba esik. Ráadásul nagyon fáj neki "odalent". A vécében elvégzett nőgyógyászati önkontroll megállapítja, hogy a fiúk nem csak kék-zöld foltokat hagytak a szeme alatt, hanem egy jókora adag nemi betegséget is (ezt már nem a szeme alatt).

Bosszú. A "karatefilmek" bevált receptje szerint a lány keres magának egy mestert (a night-club tulajdonos/ex-kung fu maszter szerepében a zseniális Lo Lieh), majd rövid, kábé öt percnyi ternírozás után kezdetét veszi a leszámolás, egyenként és látványosan, ahogyan azt kell. A film meglepetéssel zárul, ugyanis a főhősnő... de nem lövöm le a nemlétező happy endet.

Ugyan a cselekmény nem különösebben tér el a rape&revenge kliséitől (leszámítva azt, hogy kung fu a választott fegyvernem), a kivitelezés már annál inkább. A hatvanas évek végén divatba jött japán pink hatása egyértelműen tetten érhető: megtervezett képi kompozíciók, kvázi experimentális vágástechnika, pszichedelikus színorgia és hangos rockzene egyvelege a film, Toho Scope helyett Shaw Scope-ban.

A The Kiss of Death egy stilizált képregényfilm, kevésbé nyomasztó, ugyanakkor jóval szórakoztatóbb, mint bármelyik Last House-klón, olyan, a hatékonyság elvén működő rendezéssel, ami minden egyes jelenettel előrébb viszi a sztorit (ez nem igazán mondható el olyan amerikai társairól, mint az I spit on your grave vagy az Ms. 45).

A jól megválasztott miliők -pornóklub, temető, nőgyógyászati rendelő- autentikus sleazehangulatot kölcsönöznek a történetnek, a mellékszereplők közül a haláli módon kártyákat hajigáló nő külön filmet érdemelne.

15 évvel később kisebb módosításokkal elkészítették a remake-jét (Her Vengeance), amely a maga alig 80 percével még az eredetinél is feszesebb tempót diktál, de überelni nem sikerült. Ahogy azt a szikkadtpöcsű veteránok mondani szokták, "ilyet ma már nem csinálnak", legfeljebb franciául, visszafelé elmesélve.

The Warrior's Way - előzetes

Kung-fu és western találkozása egy elsőfilmes koreai rendező tálalásában, a Gyűrűk ura producerének támogatásával, 47 millió dolláros költségvetésből. A film látványosnak ígérkezik, de nem túl jó előjel, hogy miután már 2007 végén leforgatták (Új-Zélandon), csak most decemberben lesz a bemutatója. A főbb szerepeket Kate Bosworth, Danny Huston, Geoffrey Rush és Dong-Kun Jang alakítják. 

Shaolin-előzetes

Benny Chan - legalább is így első blikkre - ki fogja javítani a hibát, amit a City Under Siege-dzsel elkövetett (bár igazság szerint nem is annyira rossz az a film, engem leginkább a szuperhülye, klasszikus, Wong Jing-féle 1994-es Future Cops-ra emlékeztet.) A Shaolin nagyon hangulatosnak látszik, tele szenzációs harcjelenetekkel, a szereposztás pedig parádés: Andy Lau Tak Wah, Wu Jing, Fan Bingbing, Nicholas Tse, sőt, ha jól látom valami szakácsszerep erejéig Sing Lung is belepofátlankodott a filmben. :)

The New Legend of Shaolin

Sosem lehetett a hongkongi filmipart a történelmi hűségre való törekvéssel megvádolni. A tömegszórakoztatáson kívül szó szerint semmi más nem érdekelte őket, és ha egy népi hősnek hirtelen szuperképességei nőttek valamelyik filmben, hát istenem, a producereknek biztos megvolt az oka a história-hamisításra.

Előre bocsátom: a The New Legend of Shaolin a kedvenc Jet Li-filmem (bár a Fist of Legend szorosan ott lohol a nyomában). Technikai, rendezési meg mittudomén milyen szempontokból talán nem a legkiforrottabb, az ítészek ezer helyen tudnának rajta alsó madárfogást találni. Csakhogy olyannyira szórakoztató, olyan brutális erővel vonszolja magával a nézőt, hogy csak a legcinikusabbak támadhatják kritikájukkal.

1994-re Hongkongban a nyolcvanas évek közepén beindult harcművészeti filmes new wave kifulladni látszott. Wuxiák és kungfufilmek már csak a paródia-formában voltak igazán sikeresek (lásd pl. Chow Sing Chi Lu ding ji-filmjeit), és persze ezeknek is általában Wong Jing, a szuperproducer volt nemzőatyja. Nem csoda, hogy Wong Jing a The New Legend of Shaolin megetti mastermind, a túlzások ebben a filmben is dézsából zúdulnak a néző nyakába. A Hong Si Kván: Dz Saolin Vú Dzö (Hong Si Kván: a Shaolin öt alapítója – ez a The New Legend of Shaolin eredeti címe) az excesszből él: soha csendet, soha nyugalmat.

A filmnek a mai napig nincs egy normális dvd-kiadása, és a ramaty hongkongi dvd-n a feliratok katasztrofálisak, ezért megpróbálom többé-kevésbé koherensen visszaadni a sztorit. Az alapszituáció a harcművészeti filmekben ezerszer lejátszott: a mondol hódítók, a Csing-dinasztia ahol tudja, írtja a kínai ellenállókat, Hong Si Kván (Jet Li) családját sem kímélik. Hősünk épp nincs otthon, már csak takarítani érkezik, mindenki darabokban. Egykori harcostársa árulta el, Chen Wen Yao, aki már a film legelején felfedi magát hősünk előtt. Összecsapnak, és Hong tíz méterre is előperiszkópoló lándzsájának segítségével kicsinálja (pontosabban örökre megnyomorítja) a cselszövőt. Ez a hihetetlen harci jelenet tökéletesen előrevetíti, a valóság mennyire hatol be majd a film másfél órás szövetébe. Elárulom: semennyire. Fizikának, realitásnak ehhez az egészhez semmi köze, itt mindenki repül, pörög és gyorsabb a fénysebességnél, köszönhetően első sorban a zseniális filmrendező/akciókoreográfusnak, Corey Yuen Kwainak.

Yao sebeit nyalogatva elmenekül, és új célpontok után néz: azt az öt kiscsákót igyekszik levadászni, akiknek hátára a shaolin apát rátetoválta a monostor kincse titkos lelőhelyének térképét.

Közben Hong és a fia fel-alá vándorol Kínában, Ogami Itto csókoltatja (ahogyan Hong kard és játéklabda közti választásra kényszeríti a gyereket (ha a kardot választja, vele mehet, ha a labdát, az anyja után küldi a másvilágra), az amúgy is egy az egyben Tomisaburo Wakayama legendás Kozure Okamijából van átemelve.) Pénzük semmi, kajájuk szintén, így a büszke Hong kénytelen beállni egy gazdag agyalágyult testőrének, aki hogy-hogynem épp az egyik tetovált kiskrapek faterja.

Yao átoperáltatja magát, már félig ember, félig harckocsi, kb. úgy néz ki mint Jason Voorhees, a Terminátor és egy római fogat keveréke. Ezen alakjában támadja le a shaolin kolostort, végzi ki az apátot és csak a szerencsén múlik, hogy a tetovált gyerekcsapat meg tud lépni. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy a Yao és Hong közötti végső leszámolás már nem sokáig várat magára...

A New Legend of Shaolin harcjelenetei szinte leírhatatlanok. Nem létezik, hogy megálmodásukkor valamilyen tudatmódosító szer ne játszott volna szerepet. A pillanatok, amelyek az ember emlékezetében meg szeretnének maradni, csak azért nem maradnak meg, mert a nyomában már ott lohol a következő elképesztő. Pl. mikor egy csapat rosszember lövedékformává áll össze, úgy tarolja az ellent. Vagy amikor a gonosz eunuchot a gyerekkungfu-csapat a „No Shadow Kick”-kel elintézi. Vagy amikor hősünk a főgonoszt egy torony falán felfelé rugdalja...

A koreágráfia totálisan őrült, a rendezés borzalmas tempót diktál, a splattereffektek számosak és vérdúsak, szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a film mégis képes mindezek mellett izgalomkeltésre, viccelődésre, sőt némi romantikára is időt szakítani (a szerelem Chingamy Yau alakjában legyinti meg a sztoikus Hongot - Chingamy Yau elsősorban döbbenetes szépségének, illetve annak köszönheti a karrierjét, hogy ő volt a Wong Jing egyik csaja.)  Yuen Kwai könnyű kézzel, már-már lazán igazítja egymás mellé a harcművészeti mozi, a veszett fantasy és a szituációs komédia elemeinek ezt az elképesztő svédasztalát: akciónak, humornak és tiszta őrületnek csodás ez az elegye. Semmit nem vesz komolyan, mindent eltúloz, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Hongkong forever.

Avenging Eagle

A filmhez tartozó lobbikártya-gyűjteményem scannjeit itt tölthetitek le.

Chi Ming Shing (Ti Lung) a múltja elől menekül: gyermekkorától rablásra és gyilkolásra képezték ki, a Tizenhárom Sas elnevezésű, nagy harcművészeti tudással rendelkező gazemberekből álló rablóbandának volt a tagja. A csapatot a velejéig gonosz öregember, Yoh Si Hung (Ku Feng) vezeti, akiben az emberi érzésnek még csak szikrája sincs meg, ám ennek ellenére fogadott gyermekei apaként néznek fel rá, és teljesítik legkegyetlenebb parancsait is.

Chi Ming Shing sem volt kivétel, az ő kezéhez is hektoliter szám tapad a vér, ám ő az első, aki meghasonul, és egy új, jobb élet reményében elhagyja a bandát. Természetesen a többiek ezt nem engedhetik – elvégre a színvonalat fenn kell tartani! -, és a nyomába erednek. Chi szerencséjére a túlerővel szemben szövetségese akad, egy névtelen vándor (Fu Sheng) aki rendkívül ügyesen bánik a karddal, és akinek saját elmondása szerint megvan a külön elszámolnivalója Yoh Si Hunggal. A fináléban ők ketten szállnak szembe az ördögi vénemberrel és csatlósaival.

A film rendezője, Sun Chung a Shaw Brothers egyik hűséges szakembere volt. Hírneve nem ér fel az olyan műfaji újítókéhoz, mint Chang Cheh vagy Lau Kar Leung, ám csak idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzon. Mióta 2003-ban a Celestial elnevezésű hongkongi cég elkezdte dvd-n megjelentetni a Shaw Bros filmtárát, rengeteg, a közönség előtt ismeretlen tehetség munkái váltak széles körben ismerté/ismertebbé, és Sun Chung is közéjük tartozik, sőt, jelen pillanatban ő a Shaw Bros rendezői közül a kedvencem. Az Avenging Eagle pedig egy szenzációs film, és már nálunk is kapható dvd-n.

Hogy ez a kritika (és a kritikus) rendelkezzen az integritásnak legalább az illúziójával, kellene valami minimális negatívumot mondanom a filmről, de akárhogy próbálom, semmi nem jut eszembe. Az atmoszféra már az első perctől sűrű és kegyetlen, előrevetítve az elkerülhetetlen leszámolást. Ti Lung lenyűgöző a sztoikus, sorsa és a belévert vérszomj elől meghátrálni próbáló főhős szerepében, akitől talán nem is idegen annyira a gyilkolás, mint amennyire mutatja… Fu Sheng, akit általában elviselhetetlennek tartok, itt tökéletesen hozza a hátsó szándékai által vezérelt szövetségest, aki – mert ez meglehetősen nyilvánvaló – a barátság álcáját csak a saját céljai érvényesítése érdekében ölti fel. A Tizenhárom Sas tagjai sem tartoznak éppenséggel az utcáról szalajtott kifutófiúk sorába: a Shaw Bros kungfuistáinak legjavát osztották be soraikba, élükön a nagy Wang Lung Wei-jel, számtalan klasszikus film főgonoszával (jelenleg egy angliai kisváros taxivállalatát igazgatja – kérjetek árengedményt!)

Na és ott van Ku Feng a velejéig rohadt, démoni, emberfeletti, pusztító Yoh Shi Hung szerepében… Ő, a Shaw Brothers legtöbbet foglalkoztatott karakterszínésze valami leírhatatlant alakít ehelyütt, egyszerre meggyőző, mint „gyermekeiért” aggódó patriárka és azok belét árulásukért kiontani kívánó pszichopata (akinek saskarom-stílusa ráadásul kvázi-legyőzhetetlen).

Mert dióhéjban erről szól az Avenging Eagle: apák és fiúk története, a legmélyebb szeretet és gyűlölet sztorija. És amikor Chi és Yoh a film végén összecsap, nyilvánvalóvá válik Tom Wolfe híres mondásának értelme: „You can’t go home again”.

A filmet nálunk Bosszúálló sasok címen forgalmazzák dvd-n.

Gallants-előzetes

Hadd idézzek az áprilisi udinei ázsiafilmes fesztiválról készült riportomból: "A fesztivál legviccesebb filmje Derek Kwok Gallants-a, amely, ha hozzám hasonló old school kungfufilm-rajongó vagy, maga a mennyország. Micsoda szereplőgárda! Leung Siu Lung, Chen Kuan Tai, Michael Chan, Teddy Robin Kwan! Megtarthatjátok a kikent-kifent, fiatal sztárokat, ezeknek a vénembereknek a kisujjában több a tehetség, élet és tudás, mint a dzsordzsklúnikban, andzselinadzsolikban vagy - hogy földrajzilag relevánsak maradjunk - Lee Byung-hunokban (guglizd meg) összesen. Szenzációs, kőkemény akciókoreográfia és remek poénok keverednek kedves pátosszal ebben a komédiában - a hongkongi filmek szerelmeseinek kötelező." Mivel a film nemsokára széles körben is forgalmazásba kerül, összeraktak neki egy trailert. Már csak a klasszikus-kungfufilmes főcím miatt megéri megnézni a Gallants-ot.

Ip Man 2

Ahhoz képest, hogy az első rész sztorija és a folytatásé között tizenhárom év telik el, Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) semmit nem öregszenek. Ez csak az első megemészteni való azok számára, akiknek túlságosan fontos egy film valósághűsége. Persze aki egy hongkongi kungfufilmre efféle motyóval ül be, az meg is érdemli.

Ip Man kénytelen elhagyni Fushant, és családjával Hongkongba költözik. Egy bérház lapos tetején nyitja meg az iskoláját (manapság egy bankárnak is nehezére esne kifizetni egy ilyen hongkongi ingatlant. Location, location, location!) Eleinte kenyérre is alig van pénzük, nem jön senki tanítványnak, aztán beállít hozzájuk Wong Leung (Huang Xiaoming), aki úgy néz ki mint Bruce Lee, úgy is viselkedik mint Bruce Lee, de mégsem Bruce Lee. Ip Man ad az arrogáns suhanc szájára, aki ettől fogva persze tisztelni kezdi, és a haverjait is becsábítja a kungfuiskolába. Az intézmény már épp kezdene felfutni, amikor a tanítványok összekülönböznek a konkurrens Hung Gar-iskola nebulóival, és kész a kálvária, Ip Man pedig kénytelen tudásáról számot adni Hongkong kungfumestereinek tanácsa előtt, amelynek élén maga Sammo Hung áll...

Semmi eredetiség. A motívumok és újfajta megoldások teljes hiánya. Az összes gwajló aljas mocsok rasszista szemétláda, ráadásul szokás szerint tehetségtelen, fröcsögős-túlspilázós marhák alakítják őket. És mégis, ez az istenverte film működik. Mert.

Az első rész egy elegáns, kissé unalmas történelmi melodráma volt, ami a kungfutradíció tiszteletéről szólt. A Ip Man 2 viszont már egy vérbeli kungfufilm, minimális számú üresjárattal. Váratlan fordulatokra ugyan senki ne számítson láttán, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. És éppen ezért nem zavaróak a klisék, amelyek kungfufilm-elődök százaiból köszönnek vissza: hogy Ip Mannak ki kell harcolnia az iskolája presztízsét az új városban, hogy legnagyobb kínai riválisa a tudása láttán lassan a barátja lesz, vagy az üzenet, hogy az ellenséget nem a csungkók, hanem a gwajlók, a barbár idegenek között kell keresni. Az első filmben a japánok, ebben az angolok a féreg, amely Kína testén rág (a brit főgonoszokat olyan erővel játssza pár, kizárólag ordítani képes kutyaütő, hogy egy idő után, az alakítások cikisége érzetének elillantával mi is maradéktalanul gyűlölni kezdjük őket.)

Sammo Hung koreográfiája káprázatos, valódi kontaktosként hat, ellentétben az első részével. Ebben is van drótozás rendesen, de nem zavaró mennyiségben. Jobb a harcjelenetek tempója, lefolyásuk simább, ütősebb, látványosabb. Donnie Yen a főszerepben továbbra is szimpatikusan sztoikus, de a film igazi sztárja (természetesen) Hung Kam Bo. Párbajuk a film közepén a Ip Man 2 csúcspontja, így hát sokat elmond a folytatás nyers erejéről, hogy a Rocky-szerű finálé végén az ember szinte maga is tapsolni kezdene Donnie Yennek (bár ezek a bunyóversenyes lezárások mostanában kissé túlságosan is elharapóztak (Fearless, Ip Man 1, True Legend), nem ártana hanyagolni őket.) A mellékszerepekben olyan öreg sztárok tűnnek fel, mint Fang Siu Wong vagy a Five Deadly Venoms egyike, Lo Meng (úgy látszik mostanában Lo Meng-reneszánsz van, Dante Lam zsarufilmjében, a Fire of Conscience-ben és a Gallants című nagyszerű kungfu-vígjátékban is szerepet kapott.)

És ennek a filmnek a végén már Bruce Lee is besétál az edzőterembe...

Legend of the Fist-teaser

A film alcíme Chen Zhen visszatér. Chen Zhen Bruce Lee karaktere volt az 1972-es Fist of Fury-ban, aminek a végén lelőtték. Andrew Lau Wai Keung (Szigorúan piszkos ügyek) most újraéleszti. A figurát ezúttal Donnie Yen játssza, ő száll szembe a japánokkal (hogy a popkulturális zavarodottság még nagyobb legyen, az előzetesből ítélve a Green Hornetes Kato kosztümébe bújva gyakja majd a megszállókat.)

Kungfu kedd #13: Iron Fist Adventures

Jimmy Wang Yu egykor Ázsia legnagyobb filmsztárja volt. Chang Cheh és a One-Armed Swordsman (1967) tette azzá. Ez a forradalmi wuxia (kínai, kardozós kalandfilm) az akciófilm egész műfaját megújította. 1970-ben Wang Yu rendezőként debütált, összehozta a Chinese Boxer-t, az első igazi modern kungfu-filmet, amelynek főszerepét saját maga játszotta. A siker elsöprő volt, és akcióhősi trónjáról csak Bruce Lee tudta letaszítani. A Shaw Brothers stúdió vezetősége túlreagálta Wang Yu népszerűségének megingását, villámgyorsan leírták az egykori aranytojást tojó tyúkot, és inkább olyan fiatal tehetségek filmjeit, mint Ti Lung vagy David Chiang – akik szintén Chang Cheh felfedezettjei voltak – kezdték előnyben részesíteni.

Wang Yu megsértődött, és áthurcolkodott Tajvanra, ahol alacsony költségvetésű független filmek tucatjainak főszerepét játszotta el. Legtöbbjük tényleg maximum csak egy említésre méltó, bár vannak köztük megrázóan szórakoztató „trashgránátok” is, pl. a One-Armed Boxer vs. The Flying Guillotine (1975), amelynek története már címéből is kikövetkeztethető, vagy a Return of the Chinese Boxer (1976), amelyben Wang Yu az ellene masírozó kungfu zombikat dinamittal intézi el. A Shaolin halálkaravánja (ez az Iron Fist Adventures német címe) szintén a tajvani „óccsóprodukciók” közé tartozik és hasonlóan nyugis film.

Közép-Belső-Alsó Mongólia, valamikor régen: Wang Yut (Wang Yu) mélyen megrázza barátai erőszakos halálának híre. Az istenadták karavánnal utazó kereskedők voltak, innen a film német címe, a Shaolin halálkaravánja (eredetiben Ich habe eine Kokosnuss in meiner Unterhose), érted. Wang Yu tíz éven át kutatja a gyilkosok nyomát, míg nem egy apró faluban sikerül becserkésznie az ellent. Bunyó készül…

Na most talán nem árt megjegyezni, hogy a filmben semmi „shaolin” nincsen. Se shaolin pap, se shaolin kolostor, se shaolin semmi. Stilisztikai szempontból ráadásul a film inkább hasonlít a spagetti westernekre mint a kungfu-filmekre, amely érzethez csak hozzáad, hogy a történetben meglepően sok a lövöldözés. A látásmód nihilista: a szereplők vagy a sivatag semmijében vagy a halódó falu poros utcáin csapnak össze. Minden és mindenki vagy készül beadni a kulcsot, vagy már beadta, csak ottfelejtették (őt, nem a kulcsot). A történés helyszíne szintén szokatlan, a kínai (hongkongi vagy tajvani, most mindegy) harcművészeti filmek nem szoktak a mongol isten háta mögött játszódni, akár vakmerőnek is nevezhetjük a forgatókönyvet ebből szempontból. Ennek oka természetesen Wang Yu xenophobiája: miután korábbi filmjeiben több japánt ölt meg, mint a II. Világháború, új ellenségnemzet után nézett, akiket a Kínát oly sok ezer éven át szaggató szomszédokban vélt megtalálni. Persze a mongoloknak szőrsipka meg mindenféle brutálisnál brutálisabb, állati eredetű kiegészítő dukál, a kellékes (már ha volt egyáltalán) ebből a szempontból kiélhette perverz hajlamait. A film legszebb nüansza az a csávó, aki valamilyen teljesen értelmezhetetlen oknál fogva echte Ray Ban napszemüveget hord, és gyakran premier plánban bámul bele a kamerába. Ezek után az ember már meg sem lepődik, mikor aláfestő muzsikaként az Oroszországból szeretettel zenéje robban be… Tajvan Trash at it's best.

Az akciójelenetek nincsenek éppen lélegzetelállítóan megkoreografálva, bár tajvani kungfu-filmről lévén szó ez nem meglepetés. A finálé vérmocskossága a Chang Cheh-érát idézi: szemkivájás, késelés, csonkítás rogyásig. E tomboló erőszakmotívumok bevetése, mint már több korábbi filmjében is, itt is egyértelművé teszi a Wang Yu és Chang Cheh mazochista rokonlelke közti párhuzamot.

Iron Fist Adventures (alternatív címek: The Adventure, The Adventure Sandstorm, Todeskarawane der Shaolin, Wang Yu – Eine Faust wie Bruce Lee, Wang Yu – Das Todesduell). Tajvan, 1972 vagy 1976. Rendezte: Wang Scott (Su Li). Szereplők: Jimmy Wang Yu, Ming Chen, Ya Pu Fung, Cha Tong és mások.

Young Hero-trailer

Mivel őszintén szólva gyakran nehezünkre esik új filmekről írni, és sokkal jobb valami harmincéves obskúr izével foglalkozni, ennek a logikának az alapján fogadjátok szeretettel ezt az 1980-as hongkongi kungfufilm-bemutatót. A Young Hero főgonosza a koreai high kicker Hwang Jang Lee, és már csak a nagyszerű finálé miatt is érdemes megnézni.

Ip Man 2 - előzetes

Az első film óriási siker volt Ázsia szerte, bár én nem vertem a seggemet a földhöz tőle. A folytatásban Ip Man már Hongkongban él és oktat, többek között a fiatal Bruce Lee-t. Bár ahogy öregszik, úgy kedvelem egyre jobban Donnie Yent (az alakítása az enyhén szólva kellemetlen ideológiával rendelkező tavalyi Bodyguards and Assassinsben kiváló volt), és egy film már rossz nem lehet, ha Sammo és Kent Cheng egyaránt ott van a színészgárdájában, az előzetes bizonyos pillanatai megakadályoznak abban, hogy feltétlen lelkesedjek a filmért. A finálé ha jól látom már megint valami harcművészeti verseny lesz, és természetesen a főellenség újra egy bunkó gwailo... Ez már a Boxer from Shantungban is ciki volt, hát még most, majd negyven évvel később.

Media Asia 2010-es promók

Az alábbi un. promo reel a legnagyobb hongkongi filmforgalmazó, a Media Asia 2010-es potenciális sikerfilmjeit reklámozza. Lesz itt minden és mindenki, Johnnie To, John Woo, Donnie Yen, Michelle Yeoh, sőt, még Ekin Cheng és Jordan Chan is újra összeáll egy film erejéig, amely igencsak a Young and Dangerous-széria folytatásának tűnik.

Shaolin-előzetes

Andy Lau Tak Wah, Nicholas Tse, Wu Jing, Fan Bingbing és Jackie Chan a főszereplői ennek az új, nagyköltségvetésű produkciónak, amely a shaolin papok és a köztársasági hadurak XX. század eleji összecsapásáról mesél. A rendező Benny Chan, aki kedvenc kilencvenes évekbeli hongkongi filmemet, a Moment of Romance-ot rendezte, az akciókoreográfus pedig a fantasztikus Corey Yuen Kwai (a felső sorban jobbról az első.)

The Blood Bond-előzetes

Köszönet Ragadozó54 nicknevű olvasónknak, hogy felhívta erre a figyelmet! Michael Biehn (Terminator, Aliens) ím elkészítette első rendezését, amely az előzetes alapján nagyon faszányos, old school akciófilmnek tűnik (egyetlen bajom azzal van, hogy videóra forgatták - hiába használsz akár Red Camerát, a gyors mozgás elmosódik!) Ráadásul az egyik mellékszerepet Simon Yam domborítja, aki ezúttal megszólalásig hasonlít Mao Ce Tungra. A történet szinte egy az egyben koppintása Wong Jing szenzációs, 1991-ben készült Last Blood című filmjének, állítólag külön meg kellett egyezniük Wong Jinggel, nehogy beperelje őket.

The Karate Kid - előzetes

Ha túltesszük magunkat azon, mekkora orbitális pofátlanság egy kungfuzó gyerekről szóló filmnek Karate Kölyök címet adni (csak, hogy az eredetire hasonlítson), akkor nem is néz ki annyira rosszul ez a (második) előzetes. Hiába járatta már le magát néhányszor Jackie Chan amerikai karrierje során, személy szerint én még mindig szívesen megnézem bármiben, Mr. Han szerepe pedig nagyon is illik hozzá (még jó, hogy nem Miyagi-nak nevezték el a karaktert), remélhetőleg ellensúlyozni tudja majd valamennyire Will Smith kölykének idegesítő fejét.

Az utolsó léghajlító - előzetes

Shyamalan végre témát és stílust vált. Idézem a sajtóanyagot: A természetfeletti thrillerekkel befutott rendezőnek ez az első szuperhősös filmje (és a Sebezhetetlen?! - B.), amelyre lánya, Saleka hívta fel a figyelmet. Az utolsó léghajlító eredetileg rajzfilmsorozat volt, amit a rendező nem nézett, amíg az akkor 12 éves kamaszlány le nem ültette a tévé elé. – Saleka azt mondta, ebből aztán elképesztő mozit lehet rendezni, és igaza volt – mondja Shyamalan. – Az, hogy egy szuperhősös akciófilm a buddhista filozófián alapuljon, egészen egyedi a műfajban, és mindent meg is tettünk azért, hogy a spirituális szálat hangsúlyozzuk.

Ip Man 2 teaser

Donnie Yen VS Sammo. Nekem ennyi elég is a boldogsághoz.

The Victim - Kungfu kedd #12

Sammo Hung egy akkora zseni, hogy a fal adja a másikat, bár általában inkább ő szokta, és az ellenfeleinek. Már az 1978-as Enter the Fat Dragonban is megmutatta, ki az úr a háznál, saját bejáratú Bruce Lee-imitációjával egyrészt lesöpörte az összes Lee-kópiát a vászonról, másrészt kombinálta a kungfut vígjátéki elemekkel (haverja, Jackie Chan is ekkoriban próbálkozott meg ilyesmivel.) Sikere a hongkongi filmipar egyik legbefolyásosabb alakjává léptette elő, ekkortól olyan filmet készített, amilyet akart. A The Victimet (nem összekeverendő Ringo Lam nagyszerű, azonos című 1998-as horrorfilmjével) szintén Sammo jegyzi, azonban a főszerepet meghagyja az ugyancsak kiváló Leung Kar Yannak (Iron Monkey, Thundering Mantis), akinek oldalán olyan kungfu-veteránok feszítenek, mint Chang Yi (The Taste of Cold Steel, Invincible Sword) vagy Wilson Tong (Snake Deadly Act).

Leung Kar Yan alakítja a Chun Yau nevű árvát, akit egy jóságos, gazdag ember nevel fel, és akinek vér szerinti fia, Chang Yi egész gyermekkorukban féltékeny marad mostohatestvérére. Chun Yau kiváló harcossá cseperedik, aki beleszeret a gyönyörű Yu Tibe. Chang Yi, aki időközben helyi gengszterfőnök lett, nem bírja elviselni mostohafivére boldogságát, és embereivel menekülésre kényszeríti a fiatal párt. A szökevények szeretnének inkognitóban maradni, ami meglehetősen nehezen megy, ugyanis Chun Yau összefut egy Dagi becenevű figurával (Sammo), akit jól móresre is tanít, ám Dagi, ahelyett hogy megszégyenülten elsomfordálna, megkéri, hadd legyen a tanítványa. Chun Yau elutasítja, ám Dagi nem tágít mellőlük.

Mikor Chun Yau meghallja, hogy haldoklik a mostohaapja, a veszéllyel nem törődve meglátogatja. Az utolsó percben érkezik, és rögtön azután, hogy az öremeber kileheli lelkét, Chang Yi emberei rátámadnak. Felesége, aki nem bírja már a menekülést és rejtőzködést, felajánlja magát a bandafőnöknek. Chun Yau összetört emberként hagyja el a szülői házat – felesége azonban, amint biztos lesz abban, hogy férjét többé nem fenyegeti veszély, öngyilkos lesz! A tragédia csak még inkább feltüzeli a két férfi egymás iránt érzett gyűlöletét, és most már Chun Yau is kegyetlen tervet kezd szőni nemezise láb alól való eltételére…

A The Victim történetét Sammo remek tempóban tálalja, tele olyan sötét fordulatokkal, amelyeket nem igazán várna az ember egy kungfu-komédiától, és amelyek úgy általában jellemzőek a rendező ebben az időszakban készülő filmjeire (pl. The Magnificent Butcher). A perfekcionista akciójelenetek teljesen reálisan, a színészek képességeire támaszkodva kerülnek előadásra, kábelt meg hasonló firlefrancokat még véletlenül sem vesznek igénybe, csak Sammo, a szenzációs tudású Lau Kar Yan és a többiek elképesztő harci tudása az, ami a bonyolult, nagyrészt a wing chunra és kézifegyveres harcra épülő koreográfia filmre vitelekor kihasználásra kerül (koreográfusok: Sammo + Yuen Biao + Lam Ching Ying). A fényképezés és vágás hasonlóan intenzív, felvéve a versenyt a koreográfia embertelen sebességével. A vígjátéki elemek hasonló nagyszerűen működnek, az egész történet sokban hasonlít Yuen Wo Ping ekkoriban készülő filmjeihez, csak éppen humorosabb és kiszámíthatatlanabb. Abszolút klasszikus.

Human Lanterns, A pofonok völgye, Haunted Tales - Kungfu kedd #11

Human Lanterns (1982) rendezte: Sun Chung

Ez egy mestermű, csak nehéz megragadni, miért is... A Shaw Brothers egyik legkáprázatosabb kivitelű, legötletesebben fényképezett filmje. A rendezője a fantasztikus Sun Chung, aki ezúttal Chu Yuan és Mario Bava (lásd majd még legalul) barokk burjánzását önti rá egy végletekig perverz, korrupt történetre. Már-már túl sok, amit be kell fogadnunk, úgy gőzölög a gonoszság a film bőre alól.

Ehhez persze hozzájárul, hogy a film összes figurája egy rohadék. Senkinek az oldalára nem tudunk odaállni, ergo a film semmiféle, a klasszikus értelemben vett narratív-szórakoztató jelleggel nem rendelkezik. A csodálatos díszletek, a lenyűgöző fényképezés bénító kontrasztban áll a karakterek romlottságával.

Nyugtalanító film, a kevés horror-wuxia egyike - stílusában lehengerlő, történetével és a figurák motivációjával azonban a sírba ránt. Sehol semmi humor, kőkomor, réteges film.

Kungfu Hustle (A pofonok völgye, 2004) rendezte: Chow Sing Chi

Stephen Chow Sing Chi, a komédia királya… nem, császára… nem, ISTENE ezzel a filmjével igyekezett valami maradandót alkotni 2001-es remekműve, a Shaolin Soccer után. A pofonok földje majdnem megüti, nomen est omen, elődje színvonalát.

Shanghai, a múlt század harmincas éveiben: Sing, a csavargó mindenféle stiklivel keresi a kenyerét, általában pénzt zsarol ki a még nálánál is agyalágyultabbakból – ebben Lam Tze-Tung a partnere, ő játszotta a kövér szerzetes/focistát a Shaolin Soccerben. Egyik ilyen akciójuk alkalmával a Szutyok köz lakóit akarják levenni egy nagyobb összegre, bár a nyomortanyán lóvéhoz jutni eleve hiábavaló próbálkozás. Bénázásuk során magukra haragítják a Baltás bandát, amelytől még a Szutyok köz mélyproli lakói közt megbúvó kungfu mesterek is tartanak. Bár vonakodva, e visszavonult harcművész-tudorok kénytelenek elővenni és leporolni tudásukat illetve fegyvereiket, a Baltás banda ugyanis egyre veszélyesebb és mind nagyobb tudású gyilkosokat küld a dzsuvás közösség felszámolására. Vajon sikerül-e ellenállniuk?

Hát persze, hiszen Stephen Chow nem hagyja a figuráit bajban! Minden rendelkezésére álló audiovizuális megoldást felvonultat, hogy a filmvásznon a létező leglátványosabb pusztítást rendezhesse meg. A harcművészettel átitatott kínai popkultúra összes előfordulási formájából (ponyva- és klasszikus regények, képregények, filmek) idézget, a nézőközönség meg csak a száját tátja a gyönyörűségtől, a látványvilág tényleg nem mindennapos (az akciókoreográfus Sammo Hung lett volna, de összeszólalkozott Chow-val a forgatáson, úgyhogy rövid úton helyettesítették Yuen Woo Pinggel). Chow telezsúfolja a filmet effektusokkal, és ezen a téren éppen olyan kreatív, mint komikusként: vizuális megoldásainak legtöbbje lehengerlő vagy csak szimplán gyönyörű. A tettek minden lehetségest meghaladnak, és elszakad a műfaji matéria: vicces kungfu-komédiából szép lassan szuperhősfilm lesz.

Chow ebben a filmjében némileg búcsút mond a mo lei tau-nak, a vígjátéki irányzatnak, amely őt naggyá tette. A mo lei tau (azt jelenti, hogy "nincs értelme" - a kantoni mo lei tau gau (se füle se farka) mondásból eredeztetve)  az abszolút posztmodern komikusi kifejezési forma; slapstick, verbális humor, paródia meg ezerfajta ázsiai sajátosság keveréke, amelynek hatásosságát jól jellemzi, hogy bevételi szempontból Jackie Chan filmjei szinte mindig elmaradnak Stephen Chow mozijaitól. Nos, A pofonok földjében már nincs sok mo lei tau: az egyes komédiafrontok kiegyenesednek, jól elkülöníthetőek, főleg Tex Avery-s rajzfilmhumor található a filmben dögivel. Állítólag erre azért volt szükség, hogy a film eladhatóbb, univerzálisabb (vö. amerikanizált) legyen.

Chow olyan szerelmi szálat hasznosít újra, amilyet már kétszer felhasznált, először a God of Cookeryben majd a Shaolin Soccerben: csóringer beleszeret a testi fogyatékos lányba (a Cookeryben Karen Mok emberi mértékkel volt mérhetetlenül randa, a Soccerban Vicki Zhao ragyás), és a végén – micsoda meglepetés – összejönnek. Az ilyen mértékű recycling esetén az alkotók pofaberendezésén kell hogy legyen bőr rendesen, hadd mondjam ezt, ráadásul a néma lánynak jelen filmben szinte semmiféle dramaturgiai funkciója nincs. Na jó, Sing megváltását jelképezi valamennyire, de a csaj inkább csak lábjegyzet, mint kibontott figura.

Az elképesztő látvány és az ízlésfüggő humor mellett A pofonok földjének kungfufilmes idézetei jelenthetnek izgalmas csámcsognivalót a harcművész moziműfaj szerelmeseinek. Chow Tarantinósan nyomja itt magát, régi, elfeledett kungfuista színészeket alkalmaz, és minden második jelenet ismerősnek tűnhet azok számára, akik be szokták ásni magukat a hongkongi filmtörténet csodálatos rejtelmeibe. Szutyok köz Chu Yuan House of the 72 Tenantsét idézi meg, a filmet, amely újraélesztette a kantoni mozit a hetvenes évek elején, a finálé Chang Cheh Boxer from Shantungjának embertelen befejezését majmolja, bár mellőzve az előd vérbőségét, és így tovább. Filmlexikon, két órában, műfaji imádatba csomagolva.

Haunted Tales (1980) rendezte: Chu Yuan és Mou Tun Fei

(Csalok cseppet: ez nem kungfu-film, de ha már az írás pár régi Shaw Brotheres villámkritikám közt ott feküdt, nem hagyom parlagon.)

Meglepően jó omnibus-horror. Az első történetben egy fiatal pár egy feltehetően kísértetes házba költözik be. A sztori iránya és a taoista pap feltűnése egyaránt kiszámítható lesz azoknak, akik elég hongkongi horrorfilmet láttak, ettől függetlenül a film atmoszférája nagyszerű. A rendező, Chu Yuan filmjeinek elemzésekor gyakran felvetődik Mario Bava neve, ám a Haunted Tales vizuális megvalósítása esetében a legegyértelműbb Bava a hongkongi rendezőre tett hatása.

A második sztori már messze nem ennyire jó (a rendezője Mou Tun Fei, maga Mr. Men Behind the Sun!) Egy fickóról szól, aki egy ouija board segítségével megnyeri a lottót, és a pénznek köszönhetően még az addiginál is nagyobb seggfejjé válik. Mou állandó témája itt is jelen van, csak éppen ponyvásabb, komolytalanabb a hangulat: meddig képes elmenni egy ember? Relatíve steril film, kivéve az utolsó jelenetet, ami gyönyörű véres.

Gördülő kungfu + Halálos játszma + Öld meg a sógunt - Kungfu kedd #10

Gördülő kungfu (Wheels On Meals) Hongkong, 1983

Mindenki szereti Jackie Chan-t, ugye? (Aki azt válaszolta hogy nem, menjen ki, nézze meg nem vagyok-e odakint…) A fazonnak akkora szíve, olyan a lelkesedése, olyan hévvel veti bele magát a filmkészítésbe, hogy le a kalappal – és mindezt műveli több mint harminc éve. Soha nem volt más célja, mint teljes erőbedobással a közönségét szórakoztatni. Szép.

A Gördülő kungfu igazi klasszikus, az egyik leghíresebb film, amelyhez Channek valaha köze volt. Az összes, a filmtörténet legjobb bunyóit összegyűjtő listán ott van, mikor Chan és a legendás kickbox bajnok, Benny Urquidez összecsap – ha ennek a párnacsatának csak nehezen nevezhető püfölésnek a láttán nem áll el a lélegzeted, akkor… hát, akkor nem ezt a filmet nézed.

Persze illetlenség lenne megfeledkeznem a film másik két sztárjáról, a hongkongi filmgyártás szintén legendás alakjairól, Yuen Biaóról és Sammo Hungról, akik Jackie haverjait, üzlettársait játsszák (a csapat egy gyorséttermet üzemeltet a kisbuszuk hátuljából.) A történések helyszíne Barcelona, mely meglehetősen szokatlan egy hongkongi produkció esetében – a film akkoriban készült, amikor Chan ilyesmivel, pl. a történet egzotikus helyszínekre való áthelyezésével próbált valami szokatlant vinni a projectjeibe.

Maga a sztori egyszerű, mint a pofon, ám ennek ellenére, vagy éppen emiatt, rendkívül szórakoztató. A gyönyörű zsebmetsző, Silvia (ex-Miss Spanyolország Lola Forner) lelép a srácok lóvéjával, ám a fiúk nem hagyják magukat, a nyomába erednek, visszaszerzik a pénzüket, sőt, még össze is barátkoznak a lánnyal. Ebből az ismeretségből rengeteg őrült kalandjuk származik, amelyeknek dramaturgiai jelentősége elhanyagolható, mert az ilyen filmet nem a logikus történetépítés miatt nézzük. Az akciójelenetek a lehető legszószerintebbi értelemben lélegzetelállítóak. A harcok a legtöbb Chan-filmmel ellentétben nélkülözik a kellékeket, inkább a puszta bunyóra építenek.

Halálos játszma (Game of Death) Hongkong, 1978

Ha valaki még egyszer azzal jön, hogy az a bizonyos testresimuló sárga edzőruha, az a killbilles csaj segítségével lett világhíressé, na azt lekaratéjozom. Pontosabban kungfuzom. Have some respect for the dead, bitches. Or for the dead bitches.

Bruce Lee az legenda (mondd ki gyorsan tízszer.) Ez a legutolsó filmje (vagy hogy precíz legyek, félfilmje) nálunk is kijött dvd-n. Hány év csúszás ez, jézusom? Na mindegy. Épp a forgatás közepén távozott a másvilágra, máig tisztázatlan körülmények között, Raymond Chownak (ejtsd: csónak), a Golden Harvest producerének pedig nem volt más választása (illetve dehogy ne lett volna, csak pénzéhes rohadék volt - és még ma is az - az istenadta), dublőrökkel, háttal a kamerának álló nímandokkal és nem-annyira-nímandokkal (köztük a később sztárrá avanzsáló Yuen Biaóval) helyettesítette be a megmurdelt Kis Sárkányt (= Lee Siu Lung.)

Az ilyenre mondják, hogy felemás film, minden létező értelemben. Sőt, normális kritikai kategóriákkal nem is lehet értékelni, annyira elvonja az ember figyelmét, hogy eldöntse, ez a képernyőn most a Brúszli vagy nem a Brúszli? A történet, pontosabban a finálé váza ikonikus, bár a filmtörténelemben előfordult már hasonló, pl. Chang Cheh Have Sword Will Traveljében: a hősnek egy többszintes pagodában kell feljebb és feljebb küzdenie magát, és emeletről emeletre újabb és nehezebb ellenfelekkel kell megharcolnia. De mondom, ez már csak a végkifejlet, amelyhez Billy Lo (Bruce Lee és sokan mások) filmsztár és a hongkongi maffia mindenféle nézeteltérései vezetnek el.

Nem klasszikus, nem nagy film, bár a Bruce Lee által (természetesen) még életében megkoreografált bunyójelenetek tetszetősek.

Öld meg a sógunt - A sógun nindzsái (Ninja bugeicho momochi sandayu) Japán, 1980

Óóóó, Norifumi Suzuki... Van aki e nevet nem ismeri? Persze, sőt. De a japán exploitation-filmek hozzám hasonló szőrű, elburjánzott agyú rajongóinak nincs kedvesebb név (na jó, mondjuk a Sonny Chiba...) Suzuki úr a Toei egyik bérmunkás rendezője volt, ami Japánban nem egészen azt jelenti mint nálunk, nem dzsuvábbnál dzsuvább, nézhetetlen baromságokat forgatott kilószám, hanem a mesterségbeli tudás legmagasabb fokán állva, onnan széjjelnézve instruálta a legjobb fajta akciófilmeket, szamurájfilmeket, pinku ejgákat, vígjátékokat. Rendezői karrierjének alig több mint húsz éve alatt (íróként sem volt sokkal tovább aktív) számos exploitation-klasszikust rendezett, pl. Sukeban és Red Peony-filmeket, illetve Bunta Szugavara Torakku Jaró-kamionos őrültségei is neki köszönhetőek.

Meg ez is, itten. Ez szamurájos, az ELTE-n erre azt kell mondani, csambara. Egészségedre. És ebben van Sonny Chiba. És ment nálunk a nyolcvanas években moziban, úgyhogy a szinkron faszájos oldschool, ráadásul ki tagadhatná le azt az élvezetet, amit annak hallatán érzünk, mikor a kétszáz éves Till Attila megpróbálja kimondani, hogy Hidejosi Tojotomi. Sőt, állandóan "sógennek" ejtik és tulajdonnévként használják a "sógunt". Ejj, be szépek is voltak ezek a komenista idők, mikor még annyi fogalmunk sem volt a japán kultúráról, mint most.

A sztori egyfajta misztikus bosszú-cucc, a Sonny Chiba összeáll ezzel a bizonyos Tojó Tomi nagyúrral hogy kicsinálják a Moncsicsi-klánt, de rábasznak, mert a gyerek, Takamaru megmenekül, és épp nála van az az arany tőr is, amibe a klán kincsének titka bele van vésve. Takamaru felnőttként tér vissza Japánba, hogy mindenkin jól bosszút álljon, és felvegye az örökséget.

Most jutott eszembe, Suzuki rendezte a Chiba Sórindzsi kempó-ját is. Imádom ezt a címet. Szeretem csak úgy magamnak mondogatni: sórindzsi kempó, sórindzsi kempó... Megnyugtat.

Ha a Suzuki rendez, akkor RENDEZ. Minden mozog, nincs megállás, nincs lacafaca. Nem tudja, mi az, visszafogottnak lenni, hogy áldja meg őt érte az összes japán démon. A kompozíciói tetszetősek, és ahogy mondani szokták, a "büdzsét aztán odarakja a vászonra": tudja, hogyan nézzen ki jól egy ilyen, ha nem is alacsony, de közepes költségvetéssel dolgozó akciófilm is. Ötletessége egy pillanatra sem hagyja cserben, őrült fordulatok andalognak (bár inkább rohannak) karöltve a viharszerű akcióval. Szépség.

The Water Margin - Kungfu kedd #9

Potenciálisan sikeresebb alapanyagot választani sem lehett volna: a Water Margin (Shuihü Dzuón, angol nyelvterületen Outlaw of the Marshes címen is ismert, nálunk Vízparti történetként jelent meg), a kínai irodalom négy klasszikus nagyregényének egyike. Ráadásul ha a kungfufilmek doyen-je, Chang Cheh dönt úgy, hogy adaptálni fogja, a filmváltozat évtizedeken átívelő státusza is garantált.

A Shaw Brothers szokás szerint sztárrendezője rendelkezésére bocsátotta teljes kosztum- és díszlettárát, valamint az összes kungfu-sztárt is a filmbe terelte: egy olyan produkcióban, amelynek csak a főszereplői száznyolcan vannak, mindenkinek jutott szerep. Igazi filmes nagyeposz született. A regénynek mindössze csak egy részlete került adaptálásra, sőt, a választott töredék még egy folytatásra is elegendő volt, amely az All Men Are Brothers címet kapta.

Persze attól még, hogy részletről van szó, nem jelenti azt, hogy a forgatókönyv ne lenne wuxiához méltóan komplex (a történetet a Shaw Brothers háziszerzője, I Kuang adaptálta): a Sung császár ellen lázadó tisztek csapata felbéreli a hírhedt Shi Wenggong-ot (Kuroszava Toshió), aki Arany Dárda néven is ismert, hogy gyilkolja meg a lian shangi 108 bandita egyik vezérét, akik ellenlépésként Lu Dzsun Ji-t, a Jáde Sárkányt küldik ellenük. Utóbbi előszörre nem akarja elfogadni a megbízást, ám miután a saját felesége börtönbe juttatja, és onnan éppen a lian shangi banditák mentik ki, élükön Jen Ching-gel, az Ifjú Sárkánnyal (David Chiang). A fináléban a hősöknek Shi Wengonggal és magánhadseregével kell összecsapniuk.

David Chiang a hetvenes évek elejének egyik legnagyobb hongkongi sztárja, aki Ti Lung oldalán az egykori koronagyarmat akkori legsikeresebb filmjeinek főszerepét játszotta el – ők ketten voltak Chang Che protezsáltjai, a nyolcvanas években csúcsra futó, John Woo által berobbantott, férfibarátságra, testvériségre alapozó bloodshed-műfaj előhírnökei (Woo sokáig Chang Cheh rendezőasszisztense volt.) Sztárságát hangsúlyozandó, a film során, akárhányszor akcióba lendül, egy idegesítő, oda egyáltalán nem illő, ám végül is vicces kis melódia csendül fel. Ezek után már nem is lehet csodálkozni azon, hogy Chang Cheh az elvárhatónál valamivel több bizalmat invesztál sztárjába: az egyszálbelű Chiang a hihetőséget birizgáló könnyedséggel végez még a legnagyobb monstrumokkal is.

Tiszta szerencse, hogy a rendezőnek olyan akciókoreográfusok álltak rendelkezésére, mint Lau Kar Leung és Tong Gaai, akik többé-kevésbé képesek voltak még a Chiang-félékből is kicsikarni a szükséges minimumot. A koreográfia stílusa még nem olyan kiforrott, amilyen a hetvenes évek közepétől készülő filmekben (főleg Lau Kar Leung lesz majd híres a valós shaolin stílusokra alapozó koreográfiákkal teleszórt filmjeiről), ez még csak un. basher, ami azt jelenti, hogy mindenki lóbálja a kezét-lábát, aztán vagy eltalál valakit, vagy nem (na jó, ez azért túlzás, de a későbbi, mérnöki precizitással kivitelezett harcoknak ezek még csak előhírnökei.)

A nagyfőnök - Kungfu kedd #8

Még csak nem is egy túl jó film, de a cél szentesíti az eszközt: miután Bruce Lee Siu Lung hosszú éveken keresztül sikertelenül próbált Hollywoodban utat törni magának, első hongkongi mozija ez a kivitelezésében nem különösebben kirívó, alacsony költségvetésű kungfu-krimi volt, amely Ázsia szerte gigantikus sikert aratott. A film jelentősége a harcművészeti filmek szempontjából felbecsülhetetlen, hatása pedig a mai napig érezhető.

Cheng Chao-An (Lee) a rizsföldek rojtozta mélyvidékről érkezik Thaiföldre, a rokonaihoz. Rövid időn belül munkát kap egy jéggyártó üzemben, ahol nem tudja nem észrevenni, hogy a vezetőség először heroint, majd az okoskodó kollégákat „teszi hidegre”. SZOLIDARITÁS!, tűzik zászlajukra az elnyomott thai jegesek, és kezdődhet a kungfu…

Ez Lee legkevésbé átgondolt filmje. A történet első harmadában hagyja, hogy mindenki őbelé törölje a lábát, ugyanis megesküdött, hogy kivételes harcművészeti képességeit nem használja mások fejének széjjelrúgására. A sztori eképpen szeretne lendületet venni, izgalmat gerjeszteni, feleslegesen: mikor Lee végre megbucskáztatja az ellent, teljes ugyan az orgazmus, ám a dolog ugyanolyan hatásos lett volna negyed órával korábban. A harci koreográfia kissé darabos, és még messze nem olyan kiforrott, mint Lee következő filmjeiben, hogy a Shaw Brothers stúdióiban ekkoriban kidolgozott szenzációs bunyójelenetekről már ne is beszéljek: Lee filmjei sosem a koreográfiájukkal, hanem a főhős karizmájával és intenzitásával tűntek ki, de pl. egy Lau Kar Leung mérnöki precizitással megtervezett csatáinak a nyomába sem érnek. Persze Lee eleve nem volt az ornamentikus koreográfia híve, ő látványt és realizmust akart ötvözni, és a cél a Big Boss csatái láttán egyértelmű. Ami a filmes tombolás kedvelőinek méginkább kedvére tehet, hogy az összecsapások néha öncélú módon kegyetlenek.

Ha már a Shaw Brothers szóba került: a Big Boss elkészültét megelőző évben sokáig tárgyaltak Lee-vel, le akartak vele szerződni, de az Amerikából hazatérő színész a szánalmas ajánlatokat sorra visszautasította, és inkább az akkor induló Golden Harvestnél írt alá. Raymond Chow élete nagy szerencséjét köszönheti a Shaw Brothers kapzsiságának, a Lee filmek világhódító sikere a Golden Harvestet a hetvenes évek legerősebb stúdiójává tette, amely később olyan sztárok, mint Jackie Chan és Sammo Hung törzshelye lett.

Annak ellenére, hogy a Big Boss Lee egyértelműen leggyengébb munkája, a harcművészeti műfaj klasszikusa és épp a megfelelő bevezető Sziu Lung (a Kis Sárkány) filmjeibe. Lehet hogy a költségvetés pofátlanul alacsony; előfordul, hogy a sztori leül, sőt, sokszor unalmas – ettől függetlenül ez az a film, amelyik útjára indította Bruce Lee karrierjét, és az évtized világzabáló kungfuhullámát is berobbantotta (a Shaw Bros Five Fingers of Death (alternatív címe Chinese Boxer) című produkciójával kéz a kézben.)

Rettenthetetlen hiéna - Kungfu kedd #6

Bár a Shaw Brothers csak a nyolcvanas évek derekán hagyott fel a filmgyártással (akkor sem teljesen), már a hetvenes évek közepétől megvoltak a maguk problémái. Kb. ugyanaz volt velük is a helyzet, mint az európai kultuszmozik emblematikus gyártójával, az angol Hammer Filmsszel: a hippikorszak beindultával, a youth culture világhódítása nyomán mintha elveszítették volna azon érzéküket, amellyel a trendeket felismerik. Halálosan komoly filmeket forgattak akkoriban, a közönség azonban már messze nem szerette volna ennyire komolyan venni a mozis meséket.

A konkurens Golden Harvest viszont hallgatott az idők szavára, és a hatalmas sikerű Részeges karatemester után literszám zúdította a melót Jackie Chan nyakába. Ő sosem tisztelte különösebben a tradicionális stílusok filmre vitelének szándékát (ez nem feltétlenül negatívum), - az olyan koreográfus-zseniktől eltérően, mint pl. Lau Kar Leung -, és legfőbb célja a publikum megnevettetése volt. Ebben a filmjében sem a hagyományok tisztelete hajtja.

A sztori fordulatos, de nem különösebben eredeti, főleg azok számára nem, akik már kellő mennyiségű kungfu-filmet láttak: a Csing zsarnokság ellen szövetkező Ming ellenállók klánját elpusztítják a császár katonái, élükön a hatalmas harci jártassággal rendelkező Yin tábornokkal. A klán feje, az öreg Chin túléli a támadást, és bujkálni kénytelen. Unokája, a nehézfejű Lung (Jackie Chan) nem bír a fenekén megmaradni (a sajátján, nem az öregapjáén), és ugyanazt a nevet adja harcművészeti iskolájának, ahogyan a klánt hívták egykor. Ezzel magára vonja a Csing katonák figyelmét, és rajtaütésükkor Yin meggyilkolja Chin-t.

A bűntudattól félőrült Lungot csak a klán másik túlélője, a Nyolclábú Egyszarvúként ismert veterán harcos (sok érdekes névvel találkozhatunk kungfufilmes utazásaink során, de ez még köztük is elviszi a pálmát) tudja lebeszélni arról, hogy meggondolatlan támadást hajtson végre a Csing katonák ellen. Helyette elkezdi kiképezni az „érzelmi kungfura”, egy olyan stílusra, amely Jackie Chan pihent agyából pattant ki (a részeges stílustól eltérően, amely valóban létezik.) A stílus lényege, hogy a különböző érzelmi rohamokkal összeegyeztethető mimikát használja harcra, és ezek váltakoztatásával zavarja össze az ellenfeleket. Persze az egész teljesen komolyanvehetetlen, és pontosan ez is volt Chan célja vele.

A Fearless Hyena Chan legelső rendezése, és mint ilyen, egyáltalán nem sikerült rosszul. Sok olyan motívumot és megoldást itt próbál ki először, amelyeket majd a későbbi filmjeiben tökéletesít. A harci jelenetek látványosan koreografáltak, de néha túl hosszúak, a poénok viszont valamivel jobbak, mint az ebben az az ebben időszakban született kungfu-komédiáktól elvárható. Ez volt Jackie utolsó, a hírhedt Lo Wei producerrel együttműködésben készített filmje. A Fearless Hyena 2 forgatásának felénél Jackie otthagyta a produkciót, ezután Lo Wei vérdíjat tűzött ki a fejére, és Jackie egy időre kénytelen volt Tajvanra költözni a triádok elől.

Hóhérok Shaolinból - Kungfu kedd #5

Az Executioners from Shaolin (nemsokára nálunk is kijön dvd-n) a klasszikus Men from the Monastery folytatása, azzal a különbséggel, hogy azt Chang Cheh rendezte, ezt meg Lau Kar Leung. A mandzsu hódítók felégetik a Shaolin templomot, a túlélő szerzetesek és ming ellenállók csapatostul menekülnek belőle, már ha sikerül kicseleznük a csing csapatok támadását. Hung Sze Kvan szerepét tobábbra is Chen Kuan Tai alakítja, oldalán pedig olyan korabeli sztárok játszanak, mint Lo Lieh, Wang Yu és Lily Li, Gordon Lau Kar Fei comeo-járól már nem is beszélve, bár ő még 1977-ban nem akkorra sztár, hogy túlélje az első negyedórát (haláljelenete nagyszerű grand guignol.)

A csing csapatokat az áruló szerzetes, Pai Mei (Lo Lieh) vezeti, Fehér Szemöldök, a mára kungfu archetípussá lett gonosz mester, akinek figuráját Tarantino is átvette a Kill Billbe. Játszi könnyedséggel végez a kolostor apátjával, Chi Sannal, aki tanítványainak kiszabadítására indul. Hung Sze Kvant és társait, köztünk a Gordon Lau által alakított Tongot a csingek csapdába csalják, és majd mindegyiküket lemészárolják. Hung csak hajszál híján menekül meg. A Jangce-folyón le-fel utazó Vörös Hajókon, a vándorartisták között talál menedéket, és itt ismerkedik meg Ying Chunnal (Lily Li), az enyhén szólva vad lánnyal, aki kifejlesztette a saját daru-kungfu stílusát. Hung mintegy előjátékként összeméri vele a saját tigris-stílusát – nemsokára pedig már ott állnak az anyakönyvvezető, vagy legalább is a tizennyolcadik századi, ottani megfelelője előtt…

Pai Mei emberei azonban nyomukra akadnak, és a párnak menekülnie kell. Egy isten háta mögötti tanyán találnak menedéket, ahol Ying Chun megszüli gyermeküket, Wen Dinget (Wong Yu). Az asszony a kisfiút szeretné a daru-stílusra kiképezni, de Hung Sze Kvan ezt megtiltja neki, ugyanis nem tartja sokra a nő által kifejlesztett technikát. Ying ennek ellenére titokban tanítani kezdi Wen Dinget, aki így egyszerre tanulja ki a szülei különböző harci stílusait, és önmagában azokat egyesítve kifejleszt egy saját technikát, amely akkor jön leginkább kapóra, mikor apja sorozatban próbál sikertelenül végezni Pai Meijel. A legyőzhetetlennek tűnő gonosz szerzetes nemcsak fantasztikus kungfu-tudással rendelkezik, de sebezhetetlennek is tűnik; egyetlen gyenge pontja van, a lába között…

Az Executioners from Shaolin nem igazán nevezhető bosszúfilmnek, ugyanis Lau Kar Leung inkább a családtagok közötti kapcsolatokra (illetve apa és fia közt ezen kapcsolatok hiányára) koncentrál. Hung Sze Kvan lényét annyira megszállja a Pui Mei iránt érzett gyűlölete, hogy elhanyagolja a fiát, és a férfi csak a fináléban – már későn – mutatja ki igazi érzelmeit. Szappanopera, kungfu-melodráma és kalandfilm keveredik itt, kitűnő példájaként Lau Kar Leung a műfaj megújítására tett kísérletei egyikének.

A családtagok kapcsolatának e mély kibontása ellenére mégis Pui Mei figurája marad meg leginkább a néző emlékezetében, ugyanis Lo Lieh a testet öltött opportunista gonoszság tökéletes példájaként alakítja a renegát szerzetest. Wong Yu Wen Ding szerepében már korántsem ennyire karizmatikus, neki mindig jobban álltak a wuxiák, mint a kungfu-filmek. Lau Kar Leung rendezése sem annyira biztos kezű, mint remekművei esetében (Eight Diagram Pole Fighter, 36th Chamber of Shaolin): a tempó akadozik, és a forgatókönyv struktúrája sem a legszerencsésebb, ám a film szórakoztató erejét túlságosan ez sem csökkenti.

Kungfu kedd #4

Shaw-zok tovább! Jövő héten már pár Golden Harvest és independent is várható.

Hongkong Godfather (1985) **** rendezte: Wang Lung Lei

Egyike azoknak a Shaw Brothers filmeknek, amelyeket a Celestial nem hozott ki DVD-n. Újramaszterelt, legális megjelenése egyelőre bizonytalan. Addig is marad nekünk a vhs.

Tipikus, decens tempóval rendelkező, a nyolcvanas évek közepén készült triádfilm (benne egy két szuperhülye fordulattal) lenne, ám kb. feletájon olyan tombolássá változik, amilyen még a hongkongi mozi történetében is párját ritkítja. A nagyfőnököt alakító Sek Gin háza ellen indított támadás már eleve frenetikus (a film itt átlép egy tabut, nem árulom el mit, lásd meg magad, mindenesetre a hozzám hasonló beteglelkűek iskoláslány módjára fognak vihogni), de az igazi cseresznye a tortán a finálé, amely... nos, valószinűleg benne van minden idők 5 legvadabb, legőrültebb filmes befejezése között. Három csávó, akiknek semmi vesztenivalójuk, száz késekkel és bárdokkal felfegyverzett triád ellen. Proto-heroic bloodshed a legjobb fajtából.

Killer Constable (1980) ***** rendezte: Kuai Chi Hung

Az egyébként exploitationfilmes Hung belegyepálja az expó szokásos, sietős intenzitását ezitten wuxiába (az extrém vérbőségről már nem is beszélve). Filmje ráadásul vizuális szempontból sem hajaz a megszokott Shaw wuxiákra, több a külsős jelenet, a beállításai érdekesebbek - Hung kísérletező kedvű rendező, eleve a műfajhoz való hozzáállása eltér az elvárhatótól, szerencsére. A figuráira ez nemkülönben jellemző.

Nagyszerű film, kisebb hibákkal (a kövér comic relief, pl.) A Killer Constable alapjában sötét, már-már apokaliptikus set piece-ek sorozata, de fantasztikus csúcspontok ezek, és Hungnak sikerül őket egy remek történetté összefűznie. Bár a film szinte száz százalékban akció, mégsem érezzük, hogy hiányozna az expozíció, hiszen Hung az akció segítségével mesél. Az Intimate Confessions of a Chinese Concubine és a Sword of Swords mellett a legjobb Shaw wuxia.

Mercenaries from Hong Kong (1983) *** rendezte: Wong Jing

A Piszkos tizenkettő és a Mad Mission keverékének Wong Jing verziója, főszerepben egy karrierjét pánikszerűen a helyes irányba terelni igyekvő Ti Lunggal.

Big Bad Sis (1976) ***** rendezte: Sun Chung

Őrült mód robogó hetvenes évekbeli urbánus exploitation, rengeteg akcióval, vérrel és szexszel - a kedvenc fajta filmem. Chen Ping szokás szerint tökéletes a kőkemény szupercsaj szerepében, aki tisztességes útra szeretne térni. Sun Chung rendezése csúcs, mint általában. A finálé az a fajta kegyetlen, kaotikus erőszakrobbanás, amilyenhez igazán csak a hongkongi filmesek értenek. A japán lányexploitation-filmekhez képest (pl. a Sukeban-sorozat) a történet nem epizodikus, van összefogó dramaturgiája, sőt, még a mellékszálak is ugyesen lesznek eldolgozva. És Siu Yam Yam a legaranyosabb csaj, aki valaha Shaw-filmben feltűnt.

Kungfu kedd #3

Harcművészeti-filmes ámokfutásom folytatódik - kattints a "kungfu kedd" címkére a korábbi epizódok megtekintéséhez! Egyelőre még mindig a Shaw Brothers táján sertepertélek, de idővel Golden Harvesték felé is elzarándokolunk majd, sőt, később szó esik japán, thaiföldi, maláj és egyéb szuperprodukciókról is. Old school is good school!

TALE OF A EUNUCH (1983) ** rendezte: Hua Shan

Aú. Valószinűleg azok, akik nem rajongói Louis Cha (Jin Yong) munkásságának, még két csillagot sem adnának erre a filmre, én azonban olyannyira kedvelem a film alapjául szolgáló regényt, a Duke Of Mount Deert, és a könyv főhősét, Wai Siu Bót, hogy még ezt a renyhe adaptációt sem tudom teljesen leírni.

Az általam látott legkevésbé koherens ázsiai film a Three Swordsmen (1994) című újhullámos wuxia, de a Tale of a Eunuch már-már letaszítja kétes illatú trónjáról. El nem tudom képzelni, hogy olyanok, akik nem olvasták a regényt, követni tudnák a film sztoriját. Hua Shan egész fejezetekkel végez percek alatt. Wai Siu Bo egy éleseszű, bár sunyi opportunista - Wong Yu (nem Wang Yu!) alakításában azonban alig több egy bunkónál. A Duke of Mount Deer Louis Cha legviccesebb regénye, de ez az 1983-as film túlzásba viszi a poénkodást, ráadásul a gyenge poénkodást, néha az az ember érzése, hogy valami harmatgyenge Wong Jing-filmet néz (persze eme érvelésemnek némileg elveszi az élét, hogy a legjobb Duke of Mount Deer-adaptációnak éppen Wong Jing volt a producere - a 2000-es tévésorozatról beszélek, amelyben Dicky Cheung fantasztikus beleérzéssel adta Wai Siu Bót.)

ROVING SWORDSMAN * (1983) rendezte: Chu Yuan

Tíz perc után már gőze nincs az embernek, miről szól ez a Gu Long-adaptáció. Chu Yuan futószalagon gyártotta a bestsellerszerző regényeinek filmváltozatait, és több-kevésbé mind zavaros, de ez a csúcs. Még talán érthetetlenebb, mint az a bizonyos Three Swordsmen.

JUDGEMENT OF AN ASSASSIN (1977) **** rendezte: Sun Chung

Kiváló, követhető(!) történettel rendelkező wuxia. Sun Chung a Shaw Bros legjobb rendezője volt, remek érzékkel a narratív koherencia irányába, ráadásul a filmjeiben a harci jelenetek mindegyike intenzív, tele remek beállításokkal. Chung mindíg többet akart adni a nézőnek egy szimpla kalandsztorinál.

Az össze karakter érdekes - David Chiang először képes hihetően eljátszani azt a fajta wuxia archetípust, amelybe Chang Cheh filmjei korábban belekényszerítették. Ku Feng a Bak Mei-figurát csípőből hozza, bár ez a Bak Mei nem intrikus, sőt egyedül ő látja át a klánok harca mögött húzódó összeesküvést és ő képes fellépni ellene. Néha azt hiszem, elég Ku Fenges filmet láttam egy életre, és akkor előáll egy olyan alakítással, amely után még több Ku Fenget néznék!

THE PROUD YOUTH (1978) **** rendezte: Sun Chung

És akkor még egy kitűnő wuxia! Louis Cha Xiao Ao Jiang Hu című klasszikusát X alkalommal feldolgozták (a leghíresebb a Tsui Hark-féle verzió), ezt Sun Chung rendezte és Wong Yu alakítja Linghu Chongot, méghozzá meggyőzően. A történet kezdetben cseppet zavaros, főleg azoknak akik nem ismerik a regényt, de gyorsan "kitisztul". Chung rendezése szokás szerint első osztályú, az operatőri munka gyönyörű, Tang Chia akciójelenetei pedig fantasztikusak. Egyedül azért nem adok neki öt csillagot, mivel, a regény szerkezetéből adódóan, hiszen először folytatásos formában, újságban jelent meg, a film is kissé epizódikus. Ennek ellenére, a maga sűrített dramaturgiájával remekül visszaadja a gigantikus hosszúságú könyv esszenciáját.

KUNG FU INSTRUCTOR (1979) **** rendezte: Sun Chung

Sun Chung nem tudott rossz filmet csinálni. Dinamikus rendezés, szép kompozíciók, ütős akció, és mindennek tetejébe Ti lung egyik legjobb alakítása emlékezetes filmet eredményez. Egyetlen gyengéje a forgatókönyv, bár Ni Kuang, ez az emberi írógép mint mindíg, most is igyekszik több helyen kicsavarni a formulát.

Ti Lung ekkoriban ért ha nem is a karrierje csúcsára, de hetvenes évek végi szerepeiben adta tehetsége legtöbbjét. Már nem az a pretty boy volt, aki Chang Cheh filmjeiben, itt már férfi, akinek senki nem állhat az útjába, aki képes egyetlen karcolás nélkül átgázolni egy téglából épített szarodán.

Kungfu kedd #2

Ha Santito és Olorin péntekenként saját cikksorozattal jelentkezhet kedvenc témájában (elárulom, a képregényekről van szó), akkor én miért nem? Főleg azért érdekes ez a felvetés, mivel én vagyok a főszerkesztő. Szóval úgy döntöttem, megengedek magamnak egy külön bejáratú rovatot, ez lesz a Kungfu kedd, amely harcművészeti filmek villámkritikáit zúdítja majd rátok (az első részt lásd itt.)

The Vengeful Beauty (1978) *** rendezte: Ho Meng Hua

Többet vártam. Sokkal többet - főleg mivel a külföldi kritikák mindenféle vérontást és sleaze-t emlegettek. A Vengeful Beauty alacsony költségvetésű, akciódús folytatása a Shaw Brothers Flying Guillotine-filmjeinek. A koreográfia gyenge, ám szerencsére sok benne a megdöbbenésre okot adó jelenet (nem emlékszem olyan másik harcművészeti filmre, amelyben a hősnő a véres bugyiját mosná a patakban azután, hogy elvetélt). Ettől függetlenül a film messze nem olyan intenzív mint azt egyesek ígérték, bár már megvan benne a közelgő Category III ígérete.

The Sword of Swords (1968) ***** rendezte: Cheng Kang

Majdnem a legjobb Shaw Brothers wuxia. Cheng Kang, Ching Siu Tung apukája mesteri akciókoreográfus, a harcok vannak annyira véresek, sőt, szadista-mód kegyetlenek, mint Chang Cheh filmjeiben (ami szenvedést Wang Yunak ebben a filmben ki kell állnia, az felér akármelyik japán S/M videóval), de a rendezés nem olyan pongyola, mint Chang Cheh akkoriban készült munkáiban, és a figurák is kidolgozottabbak. Kedvencem a főgonosz, Tien Feng, ez a fantasztikus szinész, aki itt egy rendkívül intelligens és elvetemült alakot játszik. Bár az Intimate Confessions of a Chinese Concubine még mindig a kedvenc Shaw wuxiám, a The Sword of Swords nem sokkal marad el mögötte.

Martial Club (1981) **** rendezte: Lau Kar Leung

Az első fél óra kissé bárgyú, az ifjú Wong Fei Hung (Gordon Liu) és a haverja egyik gyerekes csínyt követi el a másik után, köztük egy olyat is, amellyel magukra haragítják a rivális harcművészeti iskola tulajdonosát. Ám amint ennek a fárasztó expozíciónak vége, a történet egyrészt az egyik legkomplexebb, harcművészetről és harci etikáról, másrészt a haragtartás miazmikus, mérgező voltáról szóló filmmé fejlődik. A Martial Club tele lélegzetelállító csúcspontokkal - a fantasztikusan megkoreografált tömegverekedés a Pekingi Operában kidolgozottságával már-már letaszítja trónjáról az Eight Diagram Pole Fighter fináléját. És ki hitte volna, hogy Wang Lung Wei cool is tud lenni? A klasszikus bunyó közte és Gordon Liu közt a sikátorban tökéletes. Hiába na: rendezte Lau Kar Leung.

Lady Assassin (1983) **** rendezte: Liu Jun Guk

Remek wuxia. Ez már a hongkongi new wave időszámításába tartozik, stílusa és koreográfiája az akkori hektikás wuxiáknak felel meg - az akciójelenetek nagyon fel vannak gyorsítva, de érdekes módon ez nem zavaró, hanem éppenséggel növeli a film intenzitását. Sok benne a drótozás (elkészülésének éve ezt adja), a sztori pedig rendkívül komplex, tele politikai intrikával. A szereplőgárdában megtaláljuk az ifjú Mok Siu Chungot, Ku Fenget (természetesen) és Norman Tsuit.

True Legend-előzetes

Yuen Woo Ping rendezi, Michelle Yeaoh és Vincent Zhao a főszereplők - mondanám, hogy talán sok a jóból, de ilyen nincs. Íme Yuen szifu új filmje - reméltem, hogy az Iron Monkey 2 után megint rendez, hiszen egy ekkora hibát ki kell köszörülni. A történet Su Qi Erről, "Koldus So"-ról, a Koldus klán legendás királyáról szól, akinek életét korábban már sokan feldolgozták, köztük Stephen Chow is, sőt, Su Qi Ert a Részeges mester-filmekben éppen Yuen Woo Ping apja, Yuen Siu Tin alakította.

Sasori

A 701-es számú női elítélt Nami Matsushima, más néven Sasori (Skorpió) visszatért!

A 70-es években készült Female Prisoner filmek nemcsak a Women In Prison szubzsáner, de a bosszúfilmek és úgy általában a japán exploitation legnagyobb klasszikusainak számítanak.  (Rohadt unalmas állandóan ezzel jönni, de megkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hogy a Kill Bill egyik fő ihletőiről van szó.) Ezekben a kultikus rangra emelkedett filmekben (egészen pontosan az első négyben) az igéző szemekkel megáldott, gyönyörű Meiko Kaji alakította a végzet asszonyát, aminek köszönhetően a szerep örökre összeforrt a nevével, és ezt még a számtalan silány minőségű V-cinema kategóriás folytatás sem tudja elfeledtetni.

Az eredetileg Tooru Shinohara mangájának főhősnőjeként megfogant karakter tavaly egy japán/hongkongi koprodukció és Jo Ma rendező által reinkarnálódott, egyenest egy vizuálisan impozáns, furcsa, hipnotikus hangulatú akciófilmbe.

A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve  produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.

A sztori szerkezete itt is a régi Sasori filmek menetét követi, vagyis a női börtönös első fél végül a véres leszámolásokra épülő epikus bosszúdrámába torkollik.

Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…

Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (Slit-mouthed Woman) ajánlottam volna a címszerepbe. Több okból is. Tudtommal jelenleg nincs túl sok erős női karakter a japán filmiparban, másrészt pedig Miki Mizuno több, mint ideális jelölt. A személyes kedvencemnek is számító 35 éves hölgyemény ugyanis a szerep által megkövetelt összes kritériumnak tökéletesen megfelel. Egykori modell karrierje a nőiességét támasztja alá, a Yasuaki Kurata Action Club-béli tagsága pedig a harcművészeti tudását. Mizuno asszonyság ráadásul színészként sem kezdő, a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan forgat, persze főleg akciófilmeket. A Sasori-ban tökéletesen helyt is áll, színészi feladatok ugyanúgy vártak rá, mint akciókoreográfiák, bár a megtört, egykedvű nő és a bosszúra éhes megvadult némber a két véglet, de hát ez a karakter lényege is. Mindenesetre Mizuno szemében is van valami abból a fájdalommal vegyült dühből, ami Kaji kisasszonyt is ikonikussá tette.

A hongkongi filmekre jellemző kissé elrugaszkodott harcjelenetek engem némileg zavartak (főleg a többméteres, egyenes vonalú repkedések), bár ez ízlés kérdése, de összességében látványos, kőkemény harcjeleneteket kapunk, bár kicsit több vért szerintem elbírt volna még a dolog, de nem kizárt, hogy van a filmből egy szaftosabb verzió is, mivel a pikánsabb jelenetek sem igazán tobzódnak, pedig egy női börtönös film cicik nélkül ugye nem az igazi.

A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.

A Sasori név újra szép lett, méltó régi nagy híréhez, bár kicsit fáj a szívem, amiért ezt nem teljesen a japán filmgyártás számlájára írhatjuk. Ha remake-nek tekintjük, tulajdonképpen akkor is elégedettek lehetünk, persze azt nem mondom, hogy remélem, hogy egy új sorozat kezdete lesz ez a film, de mindenesetre nem bánnám, ha Miki Mizuno-t többet látnám ilyen összeszedettebb alkotásokban is, nem mintha a Hard Revenge Milli: Bloody Battle karate trancsírparádéját nem úgy várnám, mint a messiást.

Sasori (2008)

Rendezte: Joe Ma
Szereplők: Miki Mizuno, Dylan Kou, Nana Natsume, Ryo Ishibashi, Simon Yam, Suet Lam, Emme Wong
Fényképezte: Kwong-hung Chan
Zene: Lincoln Lo

Kungfu kedd #1

Gondolva a harcművészeti filmek után epekedőkre, az alábbi kritikzuhatag az ő étvágyukat igyekszik kielégíteni. Némi infó és minimális benyomás a tárgyalt filmekről, mindenféle minőségi igény nélkül - még régebben írtam őket egy amerikai fórumra. Lesz folytatása.

Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****

Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
 

Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **

Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.

Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***

Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!

Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****

Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!

Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)

Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.

Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)

Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.

Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****

Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.

The Flying Guillotine 2 *****

Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.

Szó szerint nincs egyetlen elvesztegetett perc sem a filmben, még a párbeszédes jeleneteket is állandóan mozgó kamerával vették fel, amely kamera mintha szünet nélkül támadná a szinészeket. Michael Bay film a hetvenes évekből! A párbajok, bunyók és repülő guillotine-os mészárlások következtében kipurcannak párszázan történetünk során - lefejezések, csonkítások napestig -, a vér meg, mint egy folyó zubog. Nagyon-nagyon intenzív, tomboló film, fantasztikus fináléval. Hua Shan munkáiban a tempó mindig brutális, itt nemkülönben. Sun Chung mellett ő a kedvenc Shaw rendezőm.

HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****

A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.

Balekok és banditák

Ez az 1983-as film az első epizódja az un. Lucky Stars (Fuk Szing)-szériának, amely egyfajta hidat képez a 1982-es szupersiker, a Mad Mission őrült, urbánus mo lei tau-ja és a Jackie által tökélyre fejlesztett modern hongkongi akciófilmek között. A Balekok és banditák még a Mad Mission-nál is nagyobb bevételt produkált, és a mai napig öt folytatása készült: My Lucky Stars (Vigyázat, nyomozunk!, 1985), Twinkle Twinkle Lucky Stars (Vigyázat, már megint nyomozunk!, 1985), Lucky Stars Go Places (1986), Return of the Lucky Stars (1989) és How to Meet the Lucky Stars (1996). A két 1985-ös filmről, mivel nemrég nálunk is kiadták őket dvd-n, még lesz szó.

A Lucky Stars-filmek kvintesszenciális ensemble komédiák, magyarul az összeeresztett jófejek részben előre megírt, részben rögtönzött jelenetsora lett egymás után fűzve, lehetőleg annyi akciójelenettel megspékelve, amennyire a szériába bele-bele kameózó Jackie Chan éppen ráért. Persze Jackie nem egyedül viseli vállán a bunyó terhét, időnként Yuen Biao is bekukkant, sőt, a Balekok és banditák rendezője, Sammo Hung szintén besegít, a koreográfiát is neki köszönhetjük. És amúgy is kevesebb gyönyörűbb dolog van a filmtörténelemben, mint Sammo Hung Kam Bót verekedni látni. Egy nyúlfarknyi szerepben feltűnik Lam Ching Ying is, aki két évvel később mint Mr. Vampire kezd bele emblematikus horrorkomédia-sorozatába. Jackie jelenetei, az a néhány, ami van, inkább a technikai kaszkadőrmutatványokra koncentrálnak (van a filmben egy gyönyörű, a Blues Brothers-t megidéző tömeges karambol), de azért verekszik is.

Bűntársaival együtt. Mert ezt a bizonyos Lucky Stars-t a nyolcvanas évek legjobb hongkongi komikusai adják. A Balekok és banditák-ban Sammo mellett ott virít a gumiarcú Richard Ng, a bájgúnár Charlie Chin, a később rendezői ambícióinak engedő Stanley Fung és John Shum, aki… nos, John Shum egy jelenség.

A történet minimális, sőt, igazi történetről csak az utolsó félórában beszélhetünk, amikor a börtönviselt kétlakiak haverbandájának valódi gengszterekkel gyűlik meg a baja. Hamispénz nyomtatásához szükséges klisék kerülnek véletlenül a birtokukba, és a keresztapa minden létező módszert felhasznál a visszaszerzésükre, még John Shum húgát is elrabolja, akit szerelmem, Cherie Chung alakít. Persze nem számol a Szerencsecsillagok leleményességével, ügyességével és Sammo esetében, a harci tudásukkal…

A Balekok és banditák a Lucky Stars-sorozat legviccesebb darabja, köszönhetően a nyolcvanas-korai kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb forgatókönyvírójának, a sajnos fiatalon elhunyt Barry Wongnak, no meg persze a szenzációs szereposztásnak – a jelenet, mikor Richard Ng önmagát láthatatlannak vélve pucéron vonaglik végig a házon, klasszikus. Hongkongfilm-rajongók számára bonbon ez a film.

A Budapest Film dvd-jén extrák nincsenek, a kép pedig nem anamorf, és meglehetősen viharvert – kétlem, hogy ez a remaszterelt verzió lenne. A magyar hangba egy percre hallgattam csak bele, de mikor megszólalt az a csóka, aki évtizedek óta szegény Jackie-t szinkronizálja, visszamenekültem a jó öreg sztereó kantonira. A feliratok kiválóak, kellemes beleérzősen lett a magyar szöveg fordítva.

Kei mau miu gai: Ng fok sing / Winners and Sinners. Hongkong, 1983. Rendezte: Sammo Hung. Producer: Raymond Chow. Írta: Barry Wong és Sammo Hung. Fényképezte: Ricky Lau. Szereplők: Sammo Hung, Jackie Chan, Cherie Chung, Richard Ng, Charlie Chin, John Shum, Stanley Fung, Lam Ching Ying, Yuen Biao és mások.