A közelmúltban Lucasék újabb nagyszabású multimédia projektbe vágták a fénykardjukat, Star Wars: The Force Unleashed címmel. A fő attrakció persze maga a videojáték (a várva-várt game még csak a napokban lesz elérhető a konzollal rendelkező kiváltságosoknak, de az előzetes kritikák alapján azonban úgy tűnik, hogy elmarad a pajzsraemelés, ugyanis eddig többnyire erősen közepes értékeléseket kapott), de ezúttal is kapható lesz majd Lego, akciófigura, matrica, Jedi-s pizsama, Vader-es tejesköcsög, Erő-s pista, miegymás. Na és persze könyv és képregényadaptáció, hogy legalább a sztorit élvezhessék azok, akiknek nem futja a legújabb csodamasinákra, vagy csak már kiveszett belőlük a játékosság.
A Dark Horse nem húzta az idegeket, és egyből egy TPB-ben dobta piacra a képregényváltozatot, így a történet szerencsére egyben abszolválható, valamint tökéletesen érthető és élvezhető a játék ismerete nélkül is. (Ez mondjuk evidens, ha már előbb jött ki, mint a játék.) Ugyanakkor a játékkal kapcsolatban sem lő le túl nagy spoilereket, mivel a történet hosszabb akciózást igénylő részeit a képregény ügyesen átugorja, de még így is marad bőven olyan (fény)kard-ki-kard, ami meg valószínűleg a játékba nem fért bele, szóval mindent összevetve a két médium tökéletesen kiegészíti egymást. Hogy a könyv ezzel szemben miféle többletet nyújthat, az mondjuk nem is sejtem, de ezt most hagyjuk.
Az Elszabadított Erő kettő évvel a yavini csata, tehát nagyjából a IV. epizód előtt játszódik, amikor is a Sith Sötét Lordja, leánykori nevén Darth Vader egyik jó képességű fiatal tanítványát megbízza, hogy eredjen a még élő és bujkáló Jedik nyomába és vadássza le őket. (Ez valójában még csak egy teszt, hogy Vader lássa, megérte-e a gyerekbe feccölni azt a sok energiát.) A Starkiller nevű (trivia: az első SW film forgatókönyvében még Luke szerepelt ilyen néven, de később megváltoztatták, így később már nem ölte, hanem járta a csillagokat, pont, mint a hős Csaba vezér) tanítvány egyébként nagyon titkos, még a Császár elől is el kell dugni, mert Vader folyton azzal hitegeti a srácot, hogy eljön az idő, amikor majd együtt rúgják ki a vén csont kezéből a botot, és akkor majd kettejüké lesz az egész messzi-messzi galaxis. (Úgy látszik, hogy Vadernek ez a koaliciós megoldás a vesszőparipája.) Starkiller teszi is a dolgát, ám véletlenül lebuknak a főnök előtt, ezért Vader kénytelen kinyírni a tanítványát, és elviselni a letolást. Ám Vadert nem olyan fémből faragták ám! Titokban megmenti Starkillert és egy újabb megbízást ad neki. Épüljön be az éppen éledezni látszó ellenállási mozgalomba és hitesse el velük, hogy ő egy jófiú, mert így majd könnyebb lesz az egészet belülről szétrobbantani. A hitelesség kedvéért ehhez néhány birodalmi létesítményt is szét kell zúznia, de annyi baj legyen, a biztosító majd állja. A jó tanítvány követi is a parancsot, és szép lassan célhoz is ér, ám Starkiller ekkor még nem tudja azt, amit a képregény írója már igen: hogy ez a Vader mekkora egy számító, sunyi gazember is valójában!
A sztorit eleinte Starkiller hű bádogdoboza, a Proxy nevű droid tálalja, akit a sztori elején egy (ekkor még ismeretlen) szőke csaj és Bail Organa szenátor halászik ki a corellia-i hóból, hogy aztán egy kiadós olajcsere után kifaggassák a korábban történtekről. Majd hamarosan kiderül, hogy a csajszi, akit Juno Eclipse-nek anyakönyveztek, nem más, mint Starkiller sofőrje, és onnantól, hogy Proxy kikerült az elmesélt történetből (egyenest bele a hóba), már ő regél tovább. A képregény története az EU (nem az Európai Unió, hanem a kiterjesztett SW univerzum) szempontjából hatalmas jelentőséggel bír, hiszen most először láthatjuk, hogy hogyan és hol is született meg valójában az ellenállás, és kik is voltak a Lázadók alapítói. Természetesen a főhős eredete sem marad homályban, rövid visszaemlékezésben megtudjuk, hogy Vader miképpen futott is össze ezzel a rosszéletű suhanccal. A Star Wars történeteken és videojátékokon már alaposan megedződött Haden Blackman (akár még SW-os név is lehetne) által írt sztori végig feszültséggel és izgalmakkal teli, mondhatni erősen akcióorientált, ami nem csoda, elvégre nem egy Chat-programhoz írták, hanem egy hentelős akciójátékhoz. Ennek ellenére a cselekmény kellően csavart és szövevényes, mégis könnyen követhető. Hőseink bejárnak eget és földet, láthatunk új bolygót és régit, valamint ismerős és még ismeretlen arcokkal is találkozhatunk. Ez utóbbiak közülük a Rahm Kota nevű sokadik még élő Jedi nem túl érdekes karakter, csak egy újabb, valaha szebb napokat is látott (szó szerint!), folyton bölcselkedő alkesz fénykardforgató, ám a most először látott titokzatos Shadow Guard nevű harcos már több, mint izgalmas jelenség. Ezek a Császár Royal Guardjainak fekete ruhába öltöztetett változatai, akik állítólag foglyul ejtett és "átállított" Jedik, a Császár kiküldött feladatmegoldói, ráadásul a vibropengék helyett ők már menő kétpengés fénylándzsát vagy mit használnak. Ahogy Yoda mester is mondaná: számos kihasználásra váró lehetőséget érzékelek bennük. Remélem is, hogy még viszontlátjuk őket, mert a régi trilógiában is a szótlan Royal Guardok voltak a legszimpatikusabbak, a fekete pedig sokkal jobban áll nekik, mint a piros. A Starkiller és Juno közötti pillanatnyi románcot egy kicsit erőltetettnek érzem, de lassan megszokhatjuk, hogy kötelező romantika nélkül már nincs SW sem. (Juno ráadásul olyan szexi a náci egyenruhára emlékeztető uniformisban, hogy ihaj!) A befejezés monumentálisra és katartikusra sikerült, és az előzetes félelmeimnek ellentmondva, egyáltalán nem lett elcsépelt, akár még filmben is működne.
A rajzokat elkövető triumvirátus (Brian Ching, Wayne Nichols, Bong Dozo - eh, még egy SW-os név) közül Ching neve cseng ismerősen a hazai közönségnek, hiszen az itthon is megjelent A Régi Köztársaság Lovagjai széria jelentős részének rajzai is az ő tehetségét dicsérik, mint ahogyan néhány későbbi Köztársaság számot is ő jegyez. A rajzok amúgy nagyon szépek, bár Star Wars képregényben láttunk már szebbet is, azoknak akik a hazai megjelenéseket is követik, pedig nem lesz szokatlan (...leszámítva, hogy itt nincs festékpaca és elkenődés, ellenben vannak kontúrok, és minden szín könnyen felismerhető).
Bármilyen is legyen a játék, valószínűleg nem a történetén csúszik majd el a dolog, bár nem kizárt, hogy konzolon a sztori erősen alárendelődik a villámszórásnak és rohamosztagos-falhozpaszírozásnak. Eltekintve azoktól a nüansznyi kis hibáktól, amiket akár annak a számlájára is írhatunk, hogy egy videojátékhoz készült sztoriról van szó, az utóbbi idők egyik legjobb Star Wars képregényéről beszélhetünk. Tökéletesen beleilleszkedik a két trilógia között hagyott még homályos időszakaszba, és kimondottan sok és érdekes adalékot ad hozzá a mitológiához is. A The Force Unleashed nem egy, a sokadik fárasztó tölteléksztori közül, ami az utóbbi időben jellemezte a Star Wars képregényeket, hanem egy igazi hiperűrugrás a Star Wars univerzum és a Star Wars képregények történelmében.
