A képregény több szempontból is egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között…
Ezzel az indítással tulajdonképpen egy elegáns szökelléssel már át is ugrottam a Nulladik Kérdést: megérdemli-e egyáltalán a Képregény helyét a művészetek sorában? A Geekz olvasói persze biztosan egyetértenek velünk abban, hogy nagyon is! Scott McCloud azonban nem számít ilyesféle kényelmes közös kiindulópontra, könyvének célközönségében ugyanis benne foglaltatnak a szövegbuborék-szűzek, a „popkulturális fertő” ádáz ellenzői és a színes, nyomtatott hangfestő szavakat látva lenézően ajkukat biggyesztők is, így tehát A képregény felfedezésében Ádámtól–Évától kezd neki a történetnek. Nemcsak kronológiailag alapozza meg témája komolyságát, rámutatva, hogy a Képregény sokszorta annyi idős médium, mint az (el)ismert és agyonelemzett Mozgókép, de még a művészet fogalmát magát is boncolgatni kezdi.
 |
Kezdjük akkor el még egyszer: a képregény egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között. Széles tömegek fogyasztják nagy mennyiségben (no persze nem itthon – de már Franciaországban is annyi új megjelenés jut minden hónapra, hogy képtelenség normális emberi életmód mellett követni őket, nem hogy Amerikában vagy Japánban…), mégis kevés méltó kritikusi tiszteletet és figyelmet kap, hódolóiról és gyűjtőiről pedig nem a művészet rajongóiként és pártolóiként hallani, hanem jobbára csak geekekként (röstellem, de nem igazán akad erre találó magyar szakkifejezés…). A Magas Művészetek árnyékában sunnyog, holott a mozgóképek világában rengetegszer bebizonyosodott már, hogy a legpopulárisabb és gyakran igen közönséges – saját korukban lebecsült és puszta szórakozásra alkalmasnak ítélt – alkotásokat év(tized)ek múltán mennyire könnyedén és egyöntetűen kanonizálták ama méltóságteljes ítészek.
Ennek fényében Scott McCloud legnagyobb érdeme az, hogy bár rajongó tisztelettel és komoly lexikális tudással áll neki imádott témája alaposan körüljárásának, a hozzá hasonló (és persze enyhébb) fanatikusokon kívül sikerrel szólítja meg az újoncokat és a szemellenzősöket is. Ily módon képessé válik rá, hogy olyan emberek megítélését formálja (ha nem is teljesen megváltoztassa), akik esetleg még az ő képregényformába öntött eszmefuttatását is viszolygással olvassák pusztán formai okok és előítéletek alapján.
 |
Ugyanez természetesen fordítva is áll: McCloud nyugodt szívvel csalja mélyvízbe olvasóját, miközben vaskos elszántsággal vág rendet a képregényeket övező fogalmi és történelmi dzsungelben. Mindezt azonban olyan könnyen fogyasztható, kellemesen komolytalan stílusban teszi – fokozottan hangsúlyt fektetve arra, hogy az éppen górcső alá vett eszközt, módszert, fogalmat magyarázata közben azonnal megmutassa, érzékeltesse is (egyben a kép és szöveg könyvében szintén tárgyalt harmóniáját is szem előtt tartva) –, hogy még az is élvezettel követi majd kacskaringós útjait, akinek annak előtte a Garfield magazin jelentette egyetlen képregényes tapasztalatát.
Közel hozni a témát egy ismeretlen előképzettséggel rendelkező olvasóhoz úgy, hogy egy rajongó se érezze magát hülyének nézve, vagy éppen konkrét példákat hozni úgy, hogy akinek nem ismerős se Crumb, se Spiegelman, se Stan Lee neve, az se érezze magát elzárva a megértéstől: ez talán a könyv legnagyobb fegyverténye.
 |
De lépjünk tovább, elvégre minket gyakorló geekként talán nem hat meg annyira, hogy a nagyi is értené a könyvet, és többre, komolyabb tudásra vágyunk. Nos, nem fogunk csalódni! Scott McCloud szisztematikusan áttekinti az összes kapcsolódó témát a vizuális ikonográfiától (és annak popkulturális jelentőségétől) kezdve az absztrakció jelentőségén át az alkalmazott rajzstílus hatásmechanizmusáig, elméleti fizikusokat megszégyenítő könnyedséggel zsonglőrködik a tér és idő fogalmával és azok papíron való megjelenítésével, mígnem tökéletesen egymásba nem gabalyodik a kettő – szándékai szerint persze.
A szerző nem próbálja a tanulmányozott médiumot más művészeti formáktól elszigetelve, önállóságát bizonygatva tárgyalni: egyaránt rámutat versekben használatos költői eszközökre és filmszerű jelenetekre vagy éppen kvázi-vágásokra, ily módon ténylegesen száz szállal kötve az újonnan átadott (vagy csak felszínre hozott, letisztázott) információkat az olvasókban vélhetőleg már meglévő tudásanyaghoz.
Számomra azonban még csak nem is ez volt a leglenyűgözőbb A képregény felfedezésében…
 |
Miért és hogyan lehet szép, ami nincs ott? Ebben áll a képregény igazi mágiája! A kockák között húzódó csatorna titkai, a fantáziát munkába állító stilizáció, az állóképbe fagyasztott, mégis élő idő… megannyi érdekes kérdés, amit McCloud kíméletlenül, sebészi pontossággal tár fel előttünk. Ő maga Will Eisnerre hivatkozik a legtöbbször, mint mesterére, nekem (mivel a sokszor említett Comics And Sequential Arts című kötetre még nem sikerült rátennem a kezem) Umberto Eco frappáns irodalomelméleti írásai jutottak eszembe, melyek az olvasónak a szöveg életre kelésében, ily módon a mű életre kelésében játszott szerepét boncolgatják, de felrémlettek szép számmal önreflektív, a mozizásról szóló mozifilmek egyes jelenetei is.
Részleteket, gondolatokat külön nem ragadnék ki a könyvből, felesleges: akit kicsit is érdekel a téma, úgyis már rég a polcán tudja, akit nem, az elől pedig nem lövöm le a poénokat. Tökéletes ajándék rajongóknak, akik véletlenül nem hallottak A képregény felfedezéséről (vagy nem volt rá pénzük), szülőknek, haveroknak, barátoknak és barátnőknek, főnöknek, beosztottnak és mindenki másnak, aki furcsán néz rád, amikor ebédszünetben előkapod a Pókembert vagy az import Akira telefonkönyv méretű kiadását a táskádból, esetleg mikor hónod alatt a Maussal sétálsz végig az utcán a Holocaust-emléknapon.
