Lehet-e az elidegenedett, eszképista, a hírekből megállítathatatlanul ömlő mindennapi elnyomás, háborúk, gyilkosságok látványától elérzéketlenedett XXI. században olyan filmet forgatni az emberkereskedelemről és a nők szexipari árucikként való használatáról, ami az unásig ismert trivialitásokon túl képes valami újat mondani a témával kapcsolatban, illetve nem csak átlátszó ürügyül használja azt az öncélú erőszak bemutatásának morális megtámogatására, emellett mégis képes átvonszolni magát a borzalmakba belefásult néző ingerküszöbén?
 |
A La Sconosciuta nem kíván kriminalisztikai látleletet adni vagy erkölcsi tanulsággal szolgálni a teljes testi-lelki kizsákmányolás világáról, csupán a rendszer egyik áldozatának életéből kiragadott epizódon keresztül enged elfogulatlanul betekintést a pokolba. Főhőse Irena, egy jelentéktelen külsejű ukrán nő, akinek puszta létezése maradéktalanul bizonyítja azon közhely igazságtartalmát, miszerint mindent túl lehet élni, de még inkább azt a részét, amit már ritkábban szokás hozzátenni, hogy: viszont mindennek ára van. Még csak harmincas éveinek elején jár, mire kilúgozott emberi roncsként kiokádja magából a funkcionálisan szűkös szoba, ahol az esetében különösen ironikusan ható legszebb éveknek csúfolt fiatalkorát töltötte, nem is prostituáltként, mert ott még, ha csak apró nyomokban is, de felmerülhet az önkéntesség és a reverzibilitás illúziója, hanem akarat nélküli, bármikor és bármire rendelkezésre álló hús-vér guminőként. Persze akkor már régen késő.
Addigra ugyanis már visszafordíthatatlanul elvették tőle egy olyan múlt lehetőségét, amire jövőt lehetne építeni: a közeg, melyben szocializálódott kizárólag a monoton egymásutánban rámászó kliensekből és egy olyan striciből állt, akinek feltétlen engedelemességre és alázatra kondicionáló módszereit érző szívű ember még egy kutya idomítása során sem volna képes alkalmazni. Ebben a sivár környezetben a szeretet és a kölcsönösség csúcsát az egyik kedvesebb ügyfele jelképezte számára, aki felvillantotta előtte egy más élet lehetőségét és ezáltal a reményt; ám később pokoljárásának eme csöppnyi napsugaras epizódja is csak az addigi és az elkövetkező borzalmakat felerősítő kontraszttá silányul. Ez az a pont, ahol a nő önmaga birtoklásának utolsó morzsáiért folytatott eredménytelen, de korántsem értelmetlen lázadása végleg megtörik: a továbbiakban szinte katatón állapotban tűri, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. A szexipar darálójából történő szabadulása sem elhatározásnak, hanem egy szerencsésnek legfeljebb cinikus vigyor kíséretében nevezhető véletlennek köszönhető.
 |
Egy ilyen csírájában elfojtott élet után mégis maradt valami mozgatóerő, ami egy névtelen olasz kisvárosba hajszolja az áratlan tinilányból tizenöt év alatt kiégett öregasszonnyá érett Irenát. Látszólag mérnöki precizitással megszerkesztett, fegyelmezetten végrehajtott bosszúhadjáratra készül komótosan, pszichopatikus nyugalommal és indulattalansággal: bizonytalan eredetű jelentős vagyona ellenére egy lépcsőházban vállal éhbérért takarítónői munkát, majd puhatolózni kezd az épületben lakó egyik ékszerész család után, és megkísérel egyre közelebb férkőzni hozzájuk. A nőnek már nincsen több vesztenivalója, ergo bármire képes, így rövidesen el is éri célját és az Adacher família bizalmas bejárónőjévé és bébiszitterévé avanzsál, ám a néző kezdeti megrökönyödése, majd növekvő zavara közepette a bosszú egyre csak elnapolódik.
Miközben tanúi vagyunk Irena vergődésének egy látszólag szabad, de valójában messzemenőkig predesztinált jelenben, a múltja is feltárul fájdalmas emlékek formájában, melyeket bármilyen testi kontaktus képes előidézni. Ezen szekvenciák elsőre még könyörületesen rövidnek tűnnek, és többet hagynak elfedve, mint amit megmutatnak, valójában éppen ezért igazán hatásosak. A flasbackek színpompásabb, helyenként már-már szürreálisba hajló beállításai nem csupán élesen elkülönítik azokat a mindennél sötétebb jelentől, szimbolikus értelmezésük tovább rétegzi a film jelentéstartalmát. A két idősík egyre gyorsuló ütemben látszik összefutni, majd egy újabb esemény pillanatok alatt árételmezi az addig látottakat, ezért a néző jó néhányszor fogja rossz helyre tenni a kirakós darabkáit, mire végül teljesen összeáll a kép.
 |
A sorstragédiát keretbe foglaló rejtélyes bűnügyi történetnek köszönhetően a film thrillerként is remekül funkcionál, Giuseppe Tornatore, a női lélek avatott ismerője mégis a dráma műfajában remekel igazán továbbra is. Már-már védjegyévé vált, hogy erőlködés nélkül lavírozik a hiteles érzelmesség és a túláradó szentimentalizmus határmezsgyéjén és hogy asszonyainak nem jövője, hanem sorsa van, viszont a korábbi filmjeire jellemző idealizmust és naiv derűt itt már kőkemény pesszimizmus váltja fel. A szado-mazo prostituáltak szexuális devianciákkal és erőszakkal terhes, beteges érzékiségtől csöpögő világánál csak az a téma durvább, amit ebben a környezetben élveboncolásnak vet alá: a traumák anatómiája és evolúciója, ahogyan a végletekig eldeformálják a testet és az elmét, majd a pusztítás végeztével, ha nem adatott meg az egyénnek a téboly jótékony homálya vagy teljes sötétsége, szép lassan megszokássá, rezignált napi rutinná aljasulnak. Ami talán még kiábrándítóbb, mintha őrületben manifesztálódnának: a traumák által megnyomorított, és azokat már mindörökké cipelni kénytelen individuum túlélésében nincsen semmi magasztos vagy heroikus, még csak nem is döntés kérdése.
Az Irenát alakító Kseniya Rappoport nem pusztán hibátlanul formálja meg ezt a karaktert, hanem minden egyes idegszálával azzá lényegül át. Játéka végtelenül visszafogott, eszköztelen, ólomnehéz sorsa nem ül ki az arcára, vagy hagy nyomot a mozdulatain, mégis egész lényéből valami megfoghatatlan fájdalom és elgyötörtség sugárzik. A mellékszereplők alakítását is hasonló mesterkéletlenség és perfekcionizmus határozza meg, ami jelentősen hozzájárul, hogy egy ilyen szélsőséges, perifériára szorult életeket feldolgozó törénet képes maximálisan hiteles maradni.
Hibát egyedül a bűnügyi szál felgöngyölítésében és elvarrásában lehetne találni, ami idővel jócskán veszít lendületéből, és néhány átlátszóbb fogást is megenged magának, ám végül még ez is előnyére válik, amennyiben tökéletesen elaltatja a néző gyanakvását, aki ezért túl későn fog rájönni, hogy ami megnyugtató végkifejletnek tűnt, az még csak a vihar előtti csönd.
Valójában a java még hátra van.
La Sconosciuta 2006, Olaszország. Rendezte: Giuseppe Tornatore. Forgatókönyv: Giuseppe Tornatore. Operatőr: Fabio Zamarion. Producer: Laura Fattori. Szereplők: Kseniya Rappoport, Michele Placido, Claudia Gerini, Pierfrancesco Favino és sokan mások.
