2009. március 30.
Valamikor napjainkban és világunkban Eun-Soo, egy átlagos fiatalember autóbalesetet szenved a semmi közepén, és ájultan hever az út szélén, míg rá nem talál egy kedves, piros kabátos kislány, aki felajánlja neki a segítségét és elvezeti az erdő közepére, egy fából készült mézeskalácsházba, ahol műanyag színekben pompázó édességek között éldegél a néha Piroskának öltöző Juliska, Jancsi és a kishúguk, látszólag boldogságban és egyetértésben szerető szüleikkel. Modern népmese, ahogy azt a koreai filmesek elképzelik.
Eun-Soo a gondoskodásnak hála hamar felépül, ám mikor hazafelé indulna, eltéved, így kénytelen még egy éjszakát eltölteni a házban, ahol egyre fenyegetőbben próbál kitörni a vidám cukormáz vékony rétege alól valami lappangó titok, mélyen eltemetett, rothadó rettenet. Mikor másnap a szülőknek hirtelen nyoma vész, és egyéb megmagyarázhatatlan események sora veszi kezdetét, Eun-Soonak rá kell döbbennie, hogy az elvarázsolt erdőben minden út ugyanoda vezet, és ha meg akarja érteni, hogy mi történik körülötte, és visszatalálni a saját világába, annak egyetlen módja éppen az, ha nyakig merül ebben az egyre elburjánzó szürreális lidércnyomásban, ahol semmi sem az aminek látszik.
A Jancsi és Juliska ezen koreai parafrázisa nem csupán mozgóképes változata az erdőben elveszejtett testvérpár klasszikus történetének, hanem előzménye, folytatása és kifordítása is egyben. Emellett számos más meséből és mondából is merít, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de végig szem előtt tartva az egységes stílust és az egyediséget. Az európai folklór és a jellegzetes ázsiai elemek kellemesen kaotikus egyvelegére rímel műfaji sokszínűsége is: thriller keveredik fantasyvel, melodráma csap át horrorba. Hogy ez az extravagáns eklektika képes koherens egésszé összeállni, az elsősorban (az Antarctic Journallal nálam már bizonyított) Yim Phil-sung elképesztő atmoszférateremtő képességének köszönhető.
Az eleve nem egyszerű felütés után a cselekmény csak még inkább elborul, s bár idővel nagyobb vonalaiban kiszámíthatóvá válik, az apróbb fordulatok és a megvalósítás még így is számtalan meglepetést képes okozni. Ebben a filmben, akár egy rémálomban, minden lehetséges, ahogyan mindennek az ellenkezője is. A történet álomszerűségét a híresen igényes koreai sztenderdhez képest is kiemelkedő látványvilág fokozza tovább szinte túlzásokba menőkig: a színek életre kelnek, a kameramozgás hatására hol egy piciny padlás tágul végeérhetetlen, zeg-zugos labirintussá, hol hatalmas nyílt terek válnak fojtogatóan szűkké néhány vágás nyomán, míg a nézőnek is az a benyomása támad, mintha egy másik dimenzióban rekedt volna térben és időben, amire nem vonatkoztathatóak az evilági szabályok. A visszafogottságában igazán hatásos soundtrack még inkább aláhúzza ezt az érzést.
A KIADVÁNY
Nem enyhén anyázhattak azok a vásárlók, akik a filmről mit sem tudván csupán a megkergült, vérszomjas fát ábrázoló borító alapján vették meg a DVD-t. Valószínűleg a kiadó is rájött, hogy egy ilyen borítóról leginkább CGI-szörnyekkel tarkított tucathorrorra lehet asszociálni, mivel az alján enyhítésképpen elhelyeztek egy "Dark fantasy" feliratot. Az már a legkisebb baja, hogy a cím betűtípusának szerencsétlen színezése olyan hatást kelt, mintha mátrix nyomtatóval készült volna. A menüvel már határozottan jobban sikerült eltalálni a film hangulatát.
A kép tiszta és éles, ezt a színorgiát nem is érdemes rosszabb minőségben nézni, a koreai 5.1-es hangsáv is tökéletes. Nem úgy, mint a lapos és élettelen magyar szinkron, amit még a szokásosnál is kevésbé sikerült bárminemű összhangba hozni a szereplők szájmozgásával.
A magyar felirat a szinkron igénytelen, elgépelésekkel és félrehallásokkal terhes szó szerinti átirata, így ebben az esetben különösen fájó az angol felirat hiánya.
Extrák nincsenek, illetve én a borítóval ellentétben nem vagyok hajlandó a menüt, a filmelőzetest, a filmajánlót és a képgalériát annak csúfolni.
ÖSSZEGZÉS
Komplexitása, és gyakran igen súlyos témái ellenére Az erdő foglyai kétórás játékideje csak úgy elröppen, az okozott élmény hatására pedig nem nehéz megbocsátani, vagy a mesei jelleggel magyarázni az olyan kisebb hibáit, mint a néhol repetitív cselekmény, vagy a felnőtt karakterek túlstilizáltsága. Nagy adag nyitottságot igényel a befogadótól, de bőségesen meghálálja.
Kiadó: Cinetel
Hang: koreai (5.1), magyar (5.1)
Felirat: magyar
Képarány: 16:9 (1:85:1)
Ára: 990 Ft
Értékelés:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/3
Extrák: 5/0
Külcsín: 5/0
2008. december 25.
Lehet-e az elidegenedett, eszképista, a hírekből megállítathatatlanul ömlő mindennapi elnyomás, háborúk, gyilkosságok látványától elérzéketlenedett XXI. században olyan filmet forgatni az emberkereskedelemről és a nők szexipari árucikként való használatáról, ami az unásig ismert trivialitásokon túl képes valami újat mondani a témával kapcsolatban, illetve nem csak átlátszó ürügyül használja azt az öncélú erőszak bemutatásának morális megtámogatására, emellett mégis képes átvonszolni magát a borzalmakba belefásult néző ingerküszöbén?
 |
A La Sconosciuta nem kíván kriminalisztikai látleletet adni vagy erkölcsi tanulsággal szolgálni a teljes testi-lelki kizsákmányolás világáról, csupán a rendszer egyik áldozatának életéből kiragadott epizódon keresztül enged elfogulatlanul betekintést a pokolba. Főhőse Irena, egy jelentéktelen külsejű ukrán nő, akinek puszta létezése maradéktalanul bizonyítja azon közhely igazságtartalmát, miszerint mindent túl lehet élni, de még inkább azt a részét, amit már ritkábban szokás hozzátenni, hogy: viszont mindennek ára van. Még csak harmincas éveinek elején jár, mire kilúgozott emberi roncsként kiokádja magából a funkcionálisan szűkös szoba, ahol az esetében különösen ironikusan ható legszebb éveknek csúfolt fiatalkorát töltötte, nem is prostituáltként, mert ott még, ha csak apró nyomokban is, de felmerülhet az önkéntesség és a reverzibilitás illúziója, hanem akarat nélküli, bármikor és bármire rendelkezésre álló hús-vér guminőként. Persze akkor már régen késő.
Addigra ugyanis már visszafordíthatatlanul elvették tőle egy olyan múlt lehetőségét, amire jövőt lehetne építeni: a közeg, melyben szocializálódott kizárólag a monoton egymásutánban rámászó kliensekből és egy olyan striciből állt, akinek feltétlen engedelemességre és alázatra kondicionáló módszereit érző szívű ember még egy kutya idomítása során sem volna képes alkalmazni. Ebben a sivár környezetben a szeretet és a kölcsönösség csúcsát az egyik kedvesebb ügyfele jelképezte számára, aki felvillantotta előtte egy más élet lehetőségét és ezáltal a reményt; ám később pokoljárásának eme csöppnyi napsugaras epizódja is csak az addigi és az elkövetkező borzalmakat felerősítő kontraszttá silányul. Ez az a pont, ahol a nő önmaga birtoklásának utolsó morzsáiért folytatott eredménytelen, de korántsem értelmetlen lázadása végleg megtörik: a továbbiakban szinte katatón állapotban tűri, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. A szexipar darálójából történő szabadulása sem elhatározásnak, hanem egy szerencsésnek legfeljebb cinikus vigyor kíséretében nevezhető véletlennek köszönhető.
 |
Egy ilyen csírájában elfojtott élet után mégis maradt valami mozgatóerő, ami egy névtelen olasz kisvárosba hajszolja az áratlan tinilányból tizenöt év alatt kiégett öregasszonnyá érett Irenát. Látszólag mérnöki precizitással megszerkesztett, fegyelmezetten végrehajtott bosszúhadjáratra készül komótosan, pszichopatikus nyugalommal és indulattalansággal: bizonytalan eredetű jelentős vagyona ellenére egy lépcsőházban vállal éhbérért takarítónői munkát, majd puhatolózni kezd az épületben lakó egyik ékszerész család után, és megkísérel egyre közelebb férkőzni hozzájuk. A nőnek már nincsen több vesztenivalója, ergo bármire képes, így rövidesen el is éri célját és az Adacher família bizalmas bejárónőjévé és bébiszitterévé avanzsál, ám a néző kezdeti megrökönyödése, majd növekvő zavara közepette a bosszú egyre csak elnapolódik.
Miközben tanúi vagyunk Irena vergődésének egy látszólag szabad, de valójában messzemenőkig predesztinált jelenben, a múltja is feltárul fájdalmas emlékek formájában, melyeket bármilyen testi kontaktus képes előidézni. Ezen szekvenciák elsőre még könyörületesen rövidnek tűnnek, és többet hagynak elfedve, mint amit megmutatnak, valójában éppen ezért igazán hatásosak. A flasbackek színpompásabb, helyenként már-már szürreálisba hajló beállításai nem csupán élesen elkülönítik azokat a mindennél sötétebb jelentől, szimbolikus értelmezésük tovább rétegzi a film jelentéstartalmát. A két idősík egyre gyorsuló ütemben látszik összefutni, majd egy újabb esemény pillanatok alatt árételmezi az addig látottakat, ezért a néző jó néhányszor fogja rossz helyre tenni a kirakós darabkáit, mire végül teljesen összeáll a kép.
 |
A sorstragédiát keretbe foglaló rejtélyes bűnügyi történetnek köszönhetően a film thrillerként is remekül funkcionál, Giuseppe Tornatore, a női lélek avatott ismerője mégis a dráma műfajában remekel igazán továbbra is. Már-már védjegyévé vált, hogy erőlködés nélkül lavírozik a hiteles érzelmesség és a túláradó szentimentalizmus határmezsgyéjén és hogy asszonyainak nem jövője, hanem sorsa van, viszont a korábbi filmjeire jellemző idealizmust és naiv derűt itt már kőkemény pesszimizmus váltja fel. A szado-mazo prostituáltak szexuális devianciákkal és erőszakkal terhes, beteges érzékiségtől csöpögő világánál csak az a téma durvább, amit ebben a környezetben élveboncolásnak vet alá: a traumák anatómiája és evolúciója, ahogyan a végletekig eldeformálják a testet és az elmét, majd a pusztítás végeztével, ha nem adatott meg az egyénnek a téboly jótékony homálya vagy teljes sötétsége, szép lassan megszokássá, rezignált napi rutinná aljasulnak. Ami talán még kiábrándítóbb, mintha őrületben manifesztálódnának: a traumák által megnyomorított, és azokat már mindörökké cipelni kénytelen individuum túlélésében nincsen semmi magasztos vagy heroikus, még csak nem is döntés kérdése.
Az Irenát alakító Kseniya Rappoport nem pusztán hibátlanul formálja meg ezt a karaktert, hanem minden egyes idegszálával azzá lényegül át. Játéka végtelenül visszafogott, eszköztelen, ólomnehéz sorsa nem ül ki az arcára, vagy hagy nyomot a mozdulatain, mégis egész lényéből valami megfoghatatlan fájdalom és elgyötörtség sugárzik. A mellékszereplők alakítását is hasonló mesterkéletlenség és perfekcionizmus határozza meg, ami jelentősen hozzájárul, hogy egy ilyen szélsőséges, perifériára szorult életeket feldolgozó törénet képes maximálisan hiteles maradni.
Hibát egyedül a bűnügyi szál felgöngyölítésében és elvarrásában lehetne találni, ami idővel jócskán veszít lendületéből, és néhány átlátszóbb fogást is megenged magának, ám végül még ez is előnyére válik, amennyiben tökéletesen elaltatja a néző gyanakvását, aki ezért túl későn fog rájönni, hogy ami megnyugtató végkifejletnek tűnt, az még csak a vihar előtti csönd.
Valójában a java még hátra van.
La Sconosciuta 2006, Olaszország. Rendezte: Giuseppe Tornatore. Forgatókönyv: Giuseppe Tornatore. Operatőr: Fabio Zamarion. Producer: Laura Fattori. Szereplők: Kseniya Rappoport, Michele Placido, Claudia Gerini, Pierfrancesco Favino és sokan mások.
