Dr Sör Kálmán kalandjai & A fiú, akit Zsuzsinak hívtak

Az Eduárd bemutatja sorozat, mintegy az (itthon megjelent) színes-szagos és húzósabb árú amerikai képregények és mangák ellenpontjaként, hazai készítésű rövid  - 26 oldal, 800 Ft - és fekete-fehér történetekből áll, melyet egyszerű és kényelmesen átlapozható tűzött füzetke formátumban adtak ki. A képregény-élvezet másik válfaja ez: a nappali legszebb polcáról áhítattal leemelt és kesztyűben átlapozgatott díszes kötetekkel szemben élőhelyéül sokkal inkább vasúti fülkék, tömött buszok, kirándulótáskák és kabátzsebek szolgálnak, és így is van ez rendjén. A megjelenések közül mi most kettő, az ízlésünkhöz közelebbi darabot ragadunk ki, a romantikus lelkületű ifjúságnak szóló történeteket engedelmetekkel másoknak hagynánk meg.


Dr Sör Kálmán matematikus kalandjai
– az öregebbek (haha) emlékezhetnek rá – a Kretén magazinban kezdődtek meg, Göndöcs Gergely hirtelen felindulásból elkövetett agymenéseként. A főhős, akarom mondani főszereplő jellemvonásai az első pillanattól világosak és rémisztően ismerősek lehettek az olvasóknak, ráadásul tisztán levezethetőek legfőbb attribútumaiból: nevéből, végzettségéből és munkájából.

Sör Kálmán: milyen szép, milyen egyszerű magyar név, Kőbányai és zsíros konyharuha jut eszünkbe meg elnyűtt pulóver. Matematikus, azaz művelt és intelligencs (sic!), de antiszociális és a hétköznapi értelemben szűklátókörű emberek, juthat eszünkbe (persze pironkodva, a magas sztereotípia-faktor miatt), és lám csodát: nem ez a képregény fog rácáfolni az elvárásainkra. Végezetül: tanár, tehát embergyűlölő, erőszakos és vulgáris. Pofátlanul egyszerű a recept. Akkor miért működik mégis?

Groteszk, egyrészről. Ez a korunkban nagyon népszerű és elterjedt esztétikai minőség ott lapul minden képkockában, Göndöcs Gergely az indokolatlanságánál fogva elfogadhatatlan erőszaktól indul és onnan csak megy tovább. Néha egy-egy áldozatot megpróbál talán hanyagul ellenszenvessé tenni, de nem áltatja olvasóját azzal, hogy pusztán az idegesítő, fárasztó emberek elleni virtuális hajtóvadászatról lenne szó. Ennél sokkal pőrébb, sokkal nyersebb, ösztönibb az egész. "Milyen átmérő? Leül. Elégtelen. Vrata-brata-vrata!" És szomorú, dühös magyar poszt-szocreál, másrészről. A Napirajznál könnyedébben, de benne van ez az íz is.


A rövid, hősünket különféle szituációkba helyező történetek egyértelműen az agresszív, türelmetlen és absztraktul rövid tőmondatokban beszélő ember-szörnyetegre koncentrálnak. Csakis őróla szól itt a show, olyannyira, hogy a többi visszatérő vagy csak egy kockára beugró szereplőnek még az élete-halála sem számít: meghalnak, súly nélkül, néha feltámadnak, közben pedig szomorúan mantrázzák egysorosaikat, míg S. K. elmegy az aknavetőért vagy az elefántért, hogy kinyírja őket (saját kezűleg). Pontosan ezért fáradnak el a Sör Kálmán történetek még egy ilyen rövid füzetke végére is: a karakter csak ennyi, nem is lehet több, stílusának töménysége révén nyeri el szerepének lényegét…

Komolyabban vehető viszont a másik górcső alá vett kötet, még akkor is, ha szerzője jóval fiatalabb és nem nevezhető hivatásosnak. Felvidéki Miklós képregénye, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak, pofonegyszerű ötletre épít: elmesél (illusztrál) egy Johnny Cash számot (A Boy Named Sue), pont. Pár perces sztori huszonhat oldalon, tuti nem kell sűríteni, de a sztori azért pörög rendesen: Zsuzsi zűrös gyerekkora, a fater, aki lelépett, az osztálytársak, akik csúfolódnak a lánynéven, a pap, aki elárulja az eredetét…

Mi lesz ebből? Ugye nem valami átlátszó dráma?, aggódhatunk (ha nem ismerjük az eredeti country számot). De aztán: „Sajnálom, de az én szívem már egy másik nőé… Ezt a nőt pedig bosszúnak hívják”, olvashatjuk a tizedik oldalon, és kétségeink eloszlanak. A stílusérzék a lényeg: hátranyalt haj, hatalmas övcsatok, pofás csizmák és ide-oda dobált gitárok adják a sztoriba a rockabilly tökösséget, mindez azonban saját elegáns paródiájával vegyül, filmes klisékkel és pozőr beállásokkal. Nem lehet nem szeretni és nem együtt érezni vele – de totálisan komolyan venni sem.


A képi világ pedig minderre rátesz még egy lapáttal: a manapság már divatból szándékosan eltúlzott, pop-artos színezési módszer, ahol váltakozó sűrűségű fekete pontok adják a textúrát, ugyanabba az idézőjelbe teszik a kissé stilizált, de kifejező figurákkal dolgozó látványvilágot, mint amibe a vagánykodós párbeszédek vagy éppen a Johnny Cash felbukkanása a történetet. És ez, akár szándékos, akár szándékolatlan, nagyon ügyes húzás.

Ha nem tudnám, milyen keserű itthon a kiadók kenyere (főleg a hazai megjelenések tekintetében), hajlamos lennék azt mondani: ilyen kiadványokat lenne érdemes nyomni a magyar piacon, nem a tizedik féle tucatmangát…

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!