Folytatjuk az 5. Magyar Képregény Fesztiválon bezsákolt újdonságok ajánlóját, természetesen szem előtt tartva, hogy csakis a legérdekesebb és/vagy legmeghökkentőbb alkotásokról írjunk.
Guszti, a tehenek barátja / Guszti történelmet ír
Írta és rajzolta: Pieter de Poortere
Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
 |
 |
A Guszti egy éjfekete humorú, lenyűgözően lehangoló comic strip, ami még csak nem is igyekszik mindenáron komikumot keverni a keserű, cinikus, pesszimista történetekbe. Ha úgy vesszük, nem csak a nevetés, de a nevettetés is az olvasóra hárul, amennyiben miénk a feladat, hogy ráébredjünk, más lehetőségünk nincs, csak kacagni, még ha az Élet nem is mulat velünk és végül egy kötélen lógva zárul majd kudarcokkal kísért, magányos életünk stripje.
A rajzstílus remekül aláhúzza mindezt: egyszerű, bumfordi, nincs egy felesleges képkocka sem (gyakorlatilag lehetetlen végigszaladni egy képsoron, mert azonnal elveszti a fonalat az ember), sőt még az egyes panelok hátterében is jobbára csak valamilyen fontos információt átadó, azaz funkciót ellátó dolgok láthatóak. Még Guszti karaktere is sematikus, úgy fest, mint egy játékbaba. Bajsza néhol száj módjára mosolyog, de általában csak kókad, ha viszont szájnak vesszük, állandó sikolyba dermedve tanúskodik az élet rémisztő bizarrságáról. Piros kalapja kedves ruhadarabnak látszik, előbb-utóbb mégis egyfajta szerénysége által zavarba hozó, kétségbeesett önazonosítási gesztust kezdünk majd belelátni, Pieter de Poortere pedig rögtön rájátszik erre egy történettel, ahol Guszti öngyilkosságára az adja meg a végszót, amikor a postán rendelt, csapodár „Az Ön Keleti Nője“ kukába dobja a Gusztitól kapott piros kalapját...
Kulcsfontosságú a párbeszédek hiánya: a Külvilág a hátát fordítja a szerencsétlen, egyedül küszködő férfinak, történései pedig ésszerűtlenek, igazságtalanok és kiszámíthatatlanok: próbálj csak sakkozni vele, előbb-utóbb úgyis felboritja a táblát. Guszti egy Kitano-film főhőse is lehetne, ha kicsit kevésbé idióta volna a megjelenése (és persze amennyiben egy örökös egzisztencialista félelembe öltözött kiégett, erőszakos jakuza volna, nem egy csendes nyugat-európai paraszt...): néz, hallgat, befogad, megfontol, aztán néha dönt, de minek, úgyis félrecsúsznak a tervek, azután már csak két képkocka van hátra, egy alkeszmód piálós a kocsmában és persze egy a felborult kisszékről az akasztott ember lába alatt, ez zár mindent, mint valami faarcú, elkerülhetetlen „mindörökké, ámen“.
De Guszti persze nem Kitano, és semmi köze az egzisztencializmushoz. Ő csak élni szeretne, ő csak egy nőt szeretne, vagy egy fiút, akire büszke lehet, vagy egy szép termést, amit nem csesznek tönkre az ufók meg az ufó-szakértők, szóval csupa racionális, egyszerű örömöt. Csak éppen nem kapja meg egyiket sem. De még a nemes, látványos, dicső halál (vagy legalábbis elbukás) sem jár ki neki – azt megint csak egy színpadias, azaz hazug fordulat lenne, szépítés, vaskos smink a csúf kiskacsán. És ez a képregény, minden erejével, minden szomorúságával és vidámságával, a groteszk túlzások árán is, de éppen az ilyesfajta ferdítések megcsúfolására építi fel fekete templomát. Téglánként, halott Gusztikból.
(Ramiz) Paprikás rapszódia
Írta és rajzolta: Kati Kovács
Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
 |
A Paprikás rapszódia külseje csak egy egészen rövid ideig megtévesztő, ravasz módon gyermekkönyvnek álcázza magát pontosan a tizenharmadik oldalig, ahol a mágikus téliszalámi és kecsketej elfogyasztásával kezdetét veszi egy olyan pszichedelikus és helyenként rémálomszerű utazás, hogy még Lewis Carrol is mind a tíz ujját megnyalná utána. Azért aki már ismeri a Nyitott Könyvműhely Art Comix sorozatát, azt nem tudja ilyen könnyen nyakszirten ragadni a vurdalak, hiszen olyan ügyesen mernek ki a nemzetközi (sőt hazai) képregényválaszték színe-javából jobbára ismeretlen, ám kétségbevonhatatlan értékeket képviselő műveket, hogy öröm nézni, elég csak pár olyan címet megemlíteni, mint Satrapi Persepolisa, Ruijters Pokoli színjátéka, Csordás Dániel Nocturne-ja vagy akár Scott McCloudtól A képregény felfedezése.
Jelen esetünkben a finn Kati Kovács rendez ördögi (vagy isteni) színjátékot magyarországi látogatásából, ahol tízéves kislányénje emlékdarabkáiból kövezi ki az utat, melyet felnőtt, karakán, nyíltan őszinte és gunyoros képzeletének erejével állít össze és ahol most nem egy Vergilius, hanem egy Kalandor nevű, kutyaalakot öltő szellemi vezető áll a szolgálatába. A valóság és a bizarr fantázia összemosódik, akár a Nagy hal (Big Fish) vagy a Zuhanás (The Fall) mesélőjének történetében: miután elszökik az őt vendégül látó magyar családtól, egy vonatutazás során csupasz ágyékú mongol katonák rabolják el Ullrikát, Kati Csodaországbeli alteregóját, hogy afrodiziákumot kotyvasszon nekik grízgombócokból, bordélyházba kerül, hogy a szüzességére vágyó vendégeket szórakoztassa, majd egy cirkuszi freakshow török mágusának kell segédkeznie, hogy a saját emlékeit leves formájában ízlelhesse meg.
A rajzolónő koponyája körül folytatott abszurd és morbid utazás során egyedül egy Pirjána nevű, még Chuckynál is riasztóbb lelkivilágú játékbaba szolgál társául, míg a leginkább macska, mint kutyatulajdonságokkal felruházott Kalandor Török Szultán módjára tűnik el, majd kerül elő újra, ahogy csak a kedve tartja. A szökőkútban lakó piranhaszerű takarítónő, a száját a szeméremdombján hordó örömlány, az aquincumi termálfürdő gumitestű úszómestere, a lelkekkel táplálkozó, ketrecbe zárt Csupanyak, mind-mind a képzelet legalsó bugyrába ereszkedés egy újabb lépcsőfoka, ami Örökhöz vezet, a rapszódia Ózához, aki akárcsak L. Fank Baum klasszikus meseregényében, rámutat arra, hogy amit Kati keresett, annak mindvégig birtokában volt.
A saját magát képzett Kati Kovács karikaturisztikus rajzstílusa tökéletesen megfelel az őrült ötletek tárházához, melyet bár valóban magyar helyszínek (álom-Hortobágy, Magyar Cirkusz) és hungarikumok (pacalpörkölt és véres hurka) szegélyeznek, de valójában egy belső utazás története, mely félig eltemetett emlékekből szökkent szárba. A részletgazdag rajzok és a lynch-i álomjelenetek többszöri olvasásra is élményt jelentenek, és habár helyenként talán öncélúnak is lehet nevezni őket, ezért bőven kárpótol a seregnyi fantasztikusan megkomponált jelenet. Csak ajánlani tudom.
(Santito)