Egy barátomnak pár másodperccel, miután ajánlásomra megtekintette az Eden Lake-et, hogy-hogy nem, sikerült egyidejűleg lenyomnia a Shift és Delete billentyűket. Igen, pont ott volt a kijelölés. Nem, nem a fájlcsere etikussága felett érzett kétely, ad absurdum: bűnbánat munkált benne. Inkább indulat, düh – ám nem telt el újabb pár másodperc, és megbánta. Hölgyeim és uraim, íme a (tavalyi) év horrorfilmje.
Az öreg kontinens kortárs horrorja nagy kedvvel szurkapiszkálja a legérzékenyebb kriminológiai darázsfészkeket, hogy aztán a stilizáció, a pastiche vagy még magasztosabb ambíciók mentén nyerjen egérutat az agresszív, s egyben konstruktív politikai inkorrektség árnyai (lehetőségei) elől. Lassan nincs gall főcím a helyi zavargások megidézése nélkül – de utoljára Kassovitz volt, aki ugyan kitüremkedő publicisztikai törekvésekkel, ám direkten ábrázolta azt az égető problémát, ami manapság olcsó hivatkozási ponttá devalválódott… pont az imént említett igénybevételei miatt. A markánsan műfaji angol horror-újhullám rendezői (Bassett, Marshall) közül társadalmi érzékenységével, hívatlan beszédmódjával tűnik ki James Watkins. Lehet, hogy egyszerűen csak hülye a kódoláshoz, mindenesetre a médiából fröcskölő szar (ami ugye: van) neki nem fel-felsejlő kontextus, kvázi táptalaj, hanem maga a lételem, mint halnak a víz. Csak egy kicsit sűrűbb, és ugye, van egy emlékezetes bukéja is.
Az Nagy Testvér intézménye mögé groteszk pillantási szöget szolgáltató Én pici szemem forgatókönyvébe is eltökélten firkált Watkins, ezúttal meg – először melegítve direktori széket – nagyon jó érzékkel tett transzparensé egy morózus zsánert, mely zsáner őstípusának emlékei minden jóravaló filmbarát szívében ott berregnek, ott kell, hogy berregjenek. A rural gothic térbeli pozicionálása miatt amúgy is alkalmas mindenféle metaforák szerinti olvasásra, az értékrendbeli áthidalhatatlanságok és társadalmi feszültségek bősége az Eden Lakeben provokatív, már-már hatásvadász és okító, mindemellett – ami a legfontosabb – ignorálhatatlan közvetlenséggel ölt testet, testeket.
És ezek a testek (mondhatnók: Ők) krónikus fekélyként hemzsegnek mindenütt, a belvárosokban, a külvárosokban, a békés vidéken és a nyomor sújtotta területeken, a brixtoni gettónegyedtől Lyon kültérségein keresztül Kiskunlacházáig. Pimasz és virulens nyavalya ez, melyet a különböző országokban különböző büntethetőségi korhatárral próbálnak kordában tartani. A jogalkotók még az évi statisztikák újabb kerek rekordjai után is csak vitázgatnak, egy mélynövésű román blahai bökdösődésétől pár héttel később már legfeljebb csak a lesántult blogja hangos, Gordon Brown angol miniszterelnök pedig a videojátékok cenzúrázásában pillantja meg a gyógyító fényt. Hát, hunyoríthatott volna kicsit tovább.
Azoknak a jégkorszakiaknak, akiket most olvasztottak ki (és legutóbb Ace of Baset hallgattak és mindig lefagyott a netjük): az Eden Lake a kiskorú bűnözés trendi tematikájának kikeltése. Talán a leghúsbavágóbb, legarcátlanabb – a filmfamília enfant terrible-je.
A korspecifikus általánosítások kategorikusságát elkerülendő azért jegyezzük meg, hogy a gyermeki lélek sötét oldala mindig ihlető erővel kísértett, William Golding morbid karikatúrájától (A legyek ura), vagy Bunuel lassan szintén hatodik ikszbe lépő, szociografikus mehíkói kiruccanásától (Elhagyottak) – és visszább – bőven sorjáznak a gonoszság infantilis toposzai. Mégis, ezekben a süvölvényekben eleddig meg volt az összetartó, közösségi jelleg; akár az ínség ölén nevelkedtek, akár bandákba szerveződve lázadtak egymás ellen, akár célirányosan és rituálisan hancúroztak felnőttek belsőségeiben. Ez az eszménykép lassan opálosodni látszik, a kertek alatt ma már az absztrakt Michael Myers rögrealista jogutódjai közül is nem egy cangázik.
Talán Haneke ábrázolta a (jólétben…) magára szakadt, értékrend és világkép híján, unalomból szadista generáció torzóját a legfélelmetesebben. A Benny’s Videoban és a Funny Gamesben is szerepeltetett Arno Frisch alakja-alakjai (a két film közötti 5 évben természetszerűleg nőtt karaktereivel „együtt” a színész) azt a tenyérbemászóan előzékeny l’art pour l’art gyilkost hozták kellemetlen közelségbe, aki ugyanazzal az ártatlan ábrázattal és ugyanannyira tét nélkül kérdezi meg az időt, mint árulja el tulajdon szüleit, vagy mint ahogy a hullámsírba lök egy nyári szomszédot.
Az Eden Lake fő férge, Brett (Jack O'Connell) a frisch-i cinizmust alpári akcentussal és kegyetlen lobbanékonysággal cizelláló, par excellence vérgeci, már a nézésével majdnem annyit ront az ontológiai státuszodon, mint a farzsebében szomjúhozó tapétavágóval. Az a fajta, akivel vagy szembeszegülsz, vagy borzongva követed legzordabb utasításait is – tolerálni, elfordulni tőle nem lehet. Ő is jómódú, ugyan munkás „család” „tagja”. A gyermekszoba fogalmát legfeljebb építészeti terminusként ismerő szülei ingerülten és félrészegen másznak ki a jakuzziból, amikor annak tisztaságát már de facto feszélyezi a fiuk által kavart slamasztika, hogy… hogy kezet emeljenek. (Kinek a vétkeiért?)
De az Eden Lake egyetlen azonosulási felületet biztosító, középosztálybeli házaspárjának addigra már: mindegy. Ja, igen, a sztori szerint ők ruccannak le vidékre, az édeni tóhoz sátrazni, meg csobbanni egyet. Brették csőrét azonban bassza a munka utáni, megérdemelt pihi puszta látványa. Először csak kicsit, aztán – a miheztartás végett – nagyon. Úgy sincs jobb dolguk.
Watkins a műfaji hagyományoknak kéjes örömmel engedelmeskedik (kérges konfliktuskezelés, visszakanyarodások, a bestiális átlényegülés mozzanatai, stb.), és e narratív keretek között engedi szabadjára életrevaló kollektív érzék, bárminemű tisztelet és – metaforikus értelemben – gyökér nélküli csellengőit. Az alfahím Brett köré gyűlt bagázs erkölcsileg gyenge nemet mondani, amikor még lehetne, és mentálisan erőtlen ahhoz, hogy bevégezze, amit elkezdett. Talán éppen hogy stilizált figurák, de egy késhegynyit sem horgadnának ki azokból a galerikből, amik a Youtube-on és a MySpace-en vezetik fel territoriális torzsalkodásaikat – hetykén téve a hintalovat a Scotland Yard és a különféle médiumok ártalmasságát hirdetők tompora alá.
A hasonlóan lényegretörő, noha sokkal halkabb szavú RED mindenünnen kinézett mostohabátyjaként az Eden Lake az impulzív és tabudöngető erőszak-kitörések kakofóniájával páratlan feszültséget teremt, melyből csak nem akar kifogyni, ráadásul – a maga gyönyörűen duhaj lelkületével – bátorkodik berongyolni az etnikai kérdések konnotációs csalitosába is. Az angol mezben naplopó, arab taknyoska – a vendégmunkások asszimilációs erőfeszítéseinek bizarr leképezéseként – csalja lépre az értelmiségi párt. Brett köszönet gyanánt felgyújtja őt... Az ilyen játszi gyengéd áthallások bársonyos puhasággal süppednek a film léleksimogató idilljébe. Ha nem hiszed, nézd meg. Aztán, ha jobban érzed magad tőle, „nyugodtan” töröld le.
Ennél közelebbről ezt az élményt nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel úgy sem lehet megúszni.
Ja, és kétéves a Geekz. Boldog születésnapot evribádi!