A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.
Szaladjunk végig a történeten, amelyet a forgatókönyvírók (a 300-zal debütált Michael Gordon, a Négy tesót jegyző Paul Lovett és a karrierjét a Joey-val kezdő Stuart Beattie) elfelejtettek megírni: McCullen (az első újkori Doktor, Christopher Eccleston), a nagyon nagyhatalmú skót fegyvergyáros piacra dobja a nanorobotos robbanófejet, amelyik bármit megeszik. Ezt szállítják a - ki tudja miért odahelyezett - Kirgizisztáni fegyvergyárból az amerikai hadsereg nagyon jófej és kőkemény katonái, Duke (a VilosCohaagen kolléga által nemrég megkritizált Bunyó főszereplője Channing Tatum - csak én érzem úgy, hogy nagyon hülye neve van?) és Kioldó (Marlon Wayans), aki szintén jó fej, de legalább nem annyira idegesítő, mint akik majd ezután jönnek. A kis konvojra azonban lecsap egy titokzatos, a létező legmodernebb technikát használó csapat, akik aztán - vajon miért - csak hőseinket hagyják életben.
A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.
Hogy átérezze a kedves olvasó, miért is ez a legszörnyűbb film az idén, lássuk sorban: a történet végletekig egyszerű, és az is sokat ront rajta, hogy megírása közben nyilván az eredeti Csillagok Háborúja trilógiát nézték az írók: a fináléban lezavart félórás ütközet koreográfiája például egy az egyben a Jedi visszatérből van - de a hologrammos kommunikátort vagy Darth Vadert - pardon, Rexet, a gonosz Doktort is említhetném. Azonban Lucas filmjeihez képest sokkal ostobább és értetlenebb az egész, tele olyan logikai vagy pusztán karaterbeli mellényúlásokkal, amelyeket két árva, viccesnek szánt félmondat próbál enyhíteni. Nem tudom, vajon szándékosan ilyen a film, vagy valami végleg elromlott Stephen Sommers agyában a Múmia sokadik része óta.
Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben.
Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt.
Két okból adok egy csillagot: egyrészt kevesebbet nem lehet, másrészt Sienna Miller - mint korábban is megállapítottam, gyönyörű. (Apropó, ha keresne, név és cím a szerkesztőségben.) Rövid úton belátható, hogy a G.I. Joe egyenértékű a Street Fighterrel - bár az utóbbin valahogy mégis jobban szórakoztam. Ellentétben Steven E. de Souza borzalmával, sajnos ennek lesz folytatása. Egyetlen kérdésem maradt csupán: ezt mégis hogy gondolták?
