Bronson

(Köszönjetek szépen szerkesztőségünk legújabb szerzeményének, Klág Dávidnak. Mer' ez az ő cikke. -- W. F.)

Everything I've ever done
Everything I ever do
Every place I've ever been
Everywhere I'm going to - it's a sin

(Pet Shop Boys: It's A Sin)

Charles Bronson, született Michael Gordon Peterson, lassan 35 éve ül börtönben. Nicholas Winding Refn filmje szerint egy percet sem bánt meg belőle. Amikor először a zárkájába vezetik, zokog, de utána már csak arra tud gondolni, hogyan tudna hírnevet szerezni magának. Magánzárka? Az neki csak tréningszoba. Bolondok háza? Nem rossz, csak tele van kettyósokkal. A szigorúan őrzött börtön? Csak egy hotel. Ahonnan semmi szándéka sincs kikerülni.

Bronson életéről rengeteg vicces részletet lehetne felemlegetni, de az internet jóistene erre teremtette a wikipédiát. Amíg meg nem néztem Refn filmjét, elképzelésem sem volt, hogy ki "Anglia legerőszakosabb rabja". Amikor a filmnek vége lett, tényekből nem tudtam meg sokkal többet, de azt igen, milyen ezzel a vadálattal összezárva. Don Logant nem szabad visszautasítani, Mr. Eddie-vel vigyázni kell az autóutakon, de Charles Bronsont messze, messze el kell kerülni, mert sosem tudjuk, meddig égett le a képzeletbeli gyújtózsinórja. A film elején csuromvéresen várja, hogy a smasszerek kinyissák a ketrecét, de nála fel sem merül, hogy békésen engedelmeskedjen. Az első belépésre üt. Ilyen figuráknak csak mások képzeletében kellene léteznie.

És mégis létezik, ott ül a wakefieldi börtönben, és már létezik filmen is, Tom Hardy elképesztő alakításában. A legközelebbi színészi munka, amihez egyáltalán hasonlítani lehetne, az Eric Bana a Chopperben, de míg Bana ausztrál banditája egy alapvetően extrovertált figura volt, addig Hardy addig ketyeg egymagában, amíg egyszer csak fel nem robban – nem is nagyon lehet más lehetősége, hiszen az utóbbi harmincöt évből alig került ki a zárkából. Más barátja nincsen, csak a saját teste. Fizikuma tökéletes, az utolsó felvonásra már abszurd módon az: az emberfeletti izomember a Bronson szerint a börtönökben születik, és ha mindegy így megy tovább, ott is hal meg, megszédülve a javulás/összeomlás körkörös örvényében.

Mert a Bronson esetében nehéz sztoriról, vagy narratíváról beszélni. Minden csak körbe-körbe halad, nincsenek konfliktusok, nincsenek csavarok, nincsenek mellékszálak, fontosabb mellékszereplők, csak egy ember, aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a saját pszichéjébe, aki finoman szólva is leszarja a társadalmi normákat (Charlie-t két hónapra kiengedik, de akkor is inkább vidéki sufnikba jár verekedni, mint zöldségeshez). De be kell vallani, a faszi meglepően jó brandet gyúrt magából, még mindig többen követelik a szabadonbocsájtását, azzal az indokkal, hogy soha nem ölt meg senkit.

Meglepő módon Refn egyáltalán nem glorifikálja Bronsont, de mindent megtesz, hogy ikonikussá tegye. A film egyetlen támadható felülete a stílus, illetve bocsánat, a STÍLUS. Mert Refn – az általam imádott Pusher-trilógia dokumentarista kisrealizmusával ellentétben – egészen Kubrickhoz nyúl vissza: ugyanaz a rideg, ontológikus megfigyelés, ugyanaz a ”gyönyörűvé tett” erőszak, mint a Mechanikus narancsban (a hasonlóságra még a korai trélerek is rájátszottak), de átszűrve a dán rendező nagyon erős stilizálásán. Minden kép kékben, pirosban és sárgában pompázik, minden zene bombasztikus és fülsiketítő (Pet Shop Boys még sosem volt ennyire zsigeri). Néha ez a ridegség nem áll jól a Bronsonnak, néha viszont annyira tökéletesen passzol, hogy a hideg kiráz.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!