A jócskán kizsigerelt csajos-misztikus horror témában nehéz újat mutatni. Felcsillan a remény, hogy ha a dogma-teremtő, független és örök lázadó Lars Von Trier nyúl a témához, nem lesz szokványos az eredmény. A feltételezés igaznak is bizonyul, de azért az eredmény hagy maga után némi hiányérzetet.
Az Antichrist címe utalás a középkor rémképére, az emberi lélek tisztátalan, sötét oldalára, amit akkor, és azóta is, a nőiséggel azonosítottak kedves férfinemű felebarátaink. Hold, természet, éjszaka, halál, szemben a Nap, kontroll, fény és vitalitás fogalmaival. Utóbbi az érthető, másik az ismeretlen, az ember pedig attól fél leginkább, amit nem ismer. Az igazán jó darabok ezzel a mélyen rejlő nemtudással játszanak. Jelen film szintén általszteppel a tűréshatáron, ilyen esetben legjobb feljebb tolni az ingerküszöböt és átengedni magunkat kibontakozó neurózisunknak.
Ha helyén van a trancsír, nincs vele baj (lásd: Inside.) Az Idióták, Dogville után különben is felháborító lenne Von Trier részéről a szemforgató prűdség. Eszembe se jutott volna, hogy ami a durva jelenetek mögött lehet, talán nem más olcsó artisztikusságnál vagy a cannes-i zsűri felé tett gesztusnál a dekadencia védelmében. Imádom Trier filmjeit, mert olyan irányt mutatnak, amire szüksége van a korral haladó filmnek. Kemény, érzékeny és mélyen humánus. Aki az előzmények helyett inkább a filmről olvasna, ugorjon a következő bekezdésre, ami vegytisztán az Antichristról szól.
Trier nevét az általa szervezett mozgalom, a Dogma95 tette világszerte híressé. Nem ő az egyetlen, de ő a legnevesebb alkotója a csoportnak, habár egyetlen, a mozgalom szabályainak megfelelő filmje az Idióták című munkája. A rendező maga is elismeri, hogy az általuk felállított rendszer „tartalmaz pár lehetetlen, paradox szabályt, de ugyanez a helyzet a vallási dogmákkal is...” A Dogma szándéka egy új filmes hozzáállás legitimizálása, nem önmaga korlátainak betartása. Sem a szélsőségesség, sem a sajtó-megnyilvánulások és a merész műfajok közti váltások nem állnak távol a rendezőtől. Thriller, musical, szerelmesfilm, mind új értelmezést kap, ha belekezd. Az életmű és az interjúk alapján világos, hogy Trierben saját PR-főnöke veszett el. Új filmjét is hatalmas érdeklődés közepette mutatták be Cannes-ban, hogy legyen miről kivonulnia a közönség kvázi-erkölcsösebb részének. Mivel én nem rohantam ki a gangra a film nézése közben, kíváncsi vagyok, ki mit tart a legbotrányosabb képnek, értelmezzük akárhogy ezt a szót. Bár teljesen értelmetlen egy alkotó egymást követő mozijait összehasonlítgatni, érezhető, hogy a rendező átmenetileg ismét búcsút intett a dogmának.
A film alapjául szolgáló könyv állítólag két év depresszió és komoly alkotó munka eredménye. Adva van egy dánosan tökéletes házaspár (bár amerikaiak), kellően rideg környezetben. Őket ugyan nem morózus, északi színészek formálják, de ettől még arcukra van írva a beteg, pszichotikus magány, Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourgh kiváló választás. Egy szem gyermekük egészséges fiúcska. Az ő halálának érzékeny bemutatásával kezdődik a film, egyben a pár tudatalatti mélyfúrásának kálváriája is. Elfojtás, bűntudat pedig van bőven, a gyerek balesete közben a szülők ugyanis dugták egymást vadul. A helyzetet súlyosbítja, hogy amint az anya az első sokkból felépülni látszik, a pszichoterapeuta férj rögtön magához veszi a trauma feltárásának ásónyelét (elég sok a szövegben a bányász-metafora... -- W. F.). A kezelés sikerét a félelmek megfogalmazása, majd legyőzése hozná el, a férfi azonban túl mélyre ássa magát a titkok szövevényében, ráadásul mindehhez helyszínnek a világtól elzárt Édent választják. A sűrű, figyelmes élettől és haláltól hemzsegő természetet. A sötét-sötét erdőt.
Az Antichrist akár tökéletes is lehetne. Minden megvan benne, ami maradandóságot ígér, a film mégsem lesz időtálló. Tekintettel arra, hogy a blogírás személyes és szubjektív műfaj, - ahogy minden vita ellenére a kritikaírás is - saját interpretációm következik hiányérzetem kimagyarázására. A film másfél órája alatt a legkiábrándítóbb lélektani folyamat következményeként nem sikerül megszeretnem a főszereplőket. Sőt, az a gyanúm, Trier sem szerette őket, ami pedig nem éppen szokványos részéről.
A film témája a halandóság után a legnagyobb emberi kérdés: a nemiség, a nemi szerepek betöltésének, követelményeinek határainak feszegetése. Mit jelent nőnek lenni? Mit jelent férfinak maradni? Miért harcol a nő és a férfi? Mi a szeretkezés szerepe a kapcsolatban? Néhány kérdés abból a csokorból, amibe az Antichrist belekap. A film ott válik hiteltelenné, amikor kiderül, a látszat ellenére nem a nő történetét figyelem, hanem végig a férfi szemszögét látom, aki, mintegy flegmán, kis erdei séta alkalmával próbálja felfedezni a női természet rejtekét. Ez idáig stimmel, ez világos alkotói szándék. A férfi terapeutát játszik, érzi, hogy valami nincs rendben, a nő féktelen vággyal palástolja szörnyű titkát. A legmélyebb traumát: a gyerek elvesztését azonban nem lehet rábeszéléssel, erőszakos kérdésekkel megoldani.
Kiderül, a féltést csak félig a jó szándék, nagyrészt a szakmai önigazolás kényszere hajtja. Nem csoda, hogy ő, a valószerűtlenül naiv férj válik áldozattá. Egy percig sem sikerül sajnálni vagy együttérezni vele, bár annyira azért sikerül maga mellé állítania, amikor a „Káosz uralkodik” fejezetben tényleg a káosz lesz úrrá világukon és a férfi kibírhatatlannak tűnő testi megpróbáltatásokkal fizet a mélylélektani baklövésekért. Itt jön a képbe az előző bekezdés utolsó mondata. Trier nem szereti ezeket az embereket, és én sem szeretem őket.
Mindenkinek lehet kedvenc sorozatgyilkosa. Attól, hogy valaki gyilkol, öl, kínoz, még együtt érezhetek vele, ha akarok. Ahogy az Inside keserű gyerekakarása sem volt taszító és az elszántság, ami az őrültet hajtja valahol mélyen megbecsülésre késztet. Legtöbbször a bűn önvédelem, valamilyen kisszerű, de szerethető emberi komplexust takar. Elvileg itt is szó van ilyesmiről, mégsem hat meg. A férfi túl mélyre ásta magát, nincs menekvés, hiszen egy erdőben vannak, amiről már első pillanatra látszik, hogy önálló tudattal rendelkezik.
Nem szabad ugyan lelőnöm a film végét, de a férfi-nő küzdelem valós harccá válik, ez nem nagy meglepetés. A női erő elhatalmasodik, a férfierőnek azonban nyoma sincs. Kicsit ironikus is a vége kép. Hogyan képes mégis túlélni a természet által gerjesztett őrült és érthetetlen támadást a hős, aki csupán egy a millióból, mindenféle extra érzékenység nélkül. Triertől idegen ez a hozzáállás. Miért a happy end és miért kell nekem ezt végignéznem? Igen, igen, sok nő meghalt. A szellemük bosszúért kiált, a patriarchális világ nyugaton már felbomlóban van. A nőkben is van huncutság, egyre homogénebb társadalmunkban mindenki választhat magának egy nemi attitűdöt. A természet pedig nem gonosz, hanem igazságos. Kérdés, mi az igazság és, hogy az itt boncolgatott kérdésekhez mennyire járul hozzá az én fantáziám és mit ad hozzá a szép képek sora.
Olvastam egy kritikát, amiben az operatőri munkát dicsérték az Antichristtal kapcsolatban. A film tényleg ötletes képi megoldásokkal dolgozik, érett és átgondolt, ez nem kérdés és minimum, ha már. Amit hiányolok, az csupán a felelősség vagy az érzékenység vagy nevezzük ahogy akarjuk. Folyhat a vér és fröcskölhet a véres sperma, ha mögötte az értelem vagy az érzelem bújik meg, sőt még a rókák is pofázni kezdhetnek, ha erre szottyan kedvük. Trier Tarkovszkijnak ajánlotta a filmet, őt szeretjük. Meg is nézem a Stalkert, hogy eloszlassa a csalódás halvány árnyékát.
