Charles Bronson nem egy kaméleon. Alakítson akár a pépessé géppuskázott dinnyeterméséért bosszút álló farmert (Mr. Majestik), családjáért bosszút álló mérnököt (Bosszúvágy), vagy harmonikán játszó bosszú angyalát (Ezt mindenki tudja), végső soron ugyanazt az ikonná magasztosult akcióhőst látjuk viszont a képernyőn, aki helyettünk is küzd és győz, és akinek intenzív jelenléte csak Clint Eastwoodéhoz, vagy Bruce Williséhez hasonlítható. Azt is tudja mindenki, hogy mit várhat egy olyan filmtől, amelyben Charles Bronson a főszereplő: a szükségesnél egy szóval sem hosszabb párbeszédeket, macsó-romantikát és pergő akciójeleneteket. Az Erőszak városa azonban nem egy szokványos akciófilm, emiatt csak lényeges hangsúlyeltolódásokkal teljesíti az imént vázolt elvárásokat.
Az ok, hogy ez így alakult, a rendező személyében keresendő. Sergio Sollima túl ambiciózus (és interjúi alapján hiú) rendező volt ahhoz, hogy tisztán a szórakoztatásra kihegyezett műfaji filmeket forgasson. Művei majdnem mindegyikét elgondolkoztatónak szánt, üzenetértékű tartalommal töltötte meg. Szemtől szemben című spagettiwesternje például a fasizmus térnyerését bemutató lehengerlő politikai allegória. A Szandokánnal pedig egy egész generációt állított az antikolonializmus ügye mellé. (Na jó, ezt félig-meddig viccnek szántam.) Az Erőszak városával aztán igazán merészet lépett. Készítésekor, követendő példaként olyan zseniális – mély lélegzet – metafizikus thrillerek lebeghettek a szemei előtt, mint a Szamuráj, vagy a Point Blank.
Most további türelmet kérek azoktól, akik arra kíváncsiak, hogy megér-e a film ezer forintot. Úgy érzem, érdemes egy bekezdésnyi kitérőt tenni és kifejteni a fő kapcsolódási pontot e három, rokonlelkű film között. Jeff Heston (Charles Bronson) bérgyilkos és profi. És ahogy ezt kimondja a hegytetőn állva, ballonkabátban, miközben a lenyugvó Nap hideg fénye auraként veszi körül, arcáról pedig érzelmek helyett áthatolhatatlan huncutság tükröződik, teljessé válik az illúzió: Jeff nem emberből van. A film a hatvanas és a hetvenes évek fordulójának egyik közkedvelt témáját járja körül: hogyan képes megőrizni integritását az egyén az őt felőrölni akaró társadalommal szemben. Jeff egyedül dolgozik, nem tagja egyetlen bűnszövetkezetnek sem, nem tartozik engedelmességgel senkinek, hiába próbálja a tagjai közé csábítani egy befolyásos bűnbanda, amelyet áthallásosan csak úgy emlegetnek hogy szervezet vagy család. Jeff Heston alakja tökéletesen rímel Melville filmjéből ismert bérgyilkoséra, Jeff Costelloéra, vagy Walkerére a Point Blankból. Bronson legalább olyan átütő erővel és intenzitással alakítja a magányos antihőst, mint Lee Marvin, John Boorman filmjében. Ennek a három karakternek egyaránt a függetlenségük a legnagyobb kincsük. Hideg profizmusuk, szakmájukban való jártasságuk és érzelemmentességük tartja életben és adja meg a lehetőséget, hogy egyedüliként alakítsák sorsukat. Lelombozó a kicsengésük ezeknek a filmeknek: a hatalmas gépezetként működő társadalmi szerveződések csak azokat a személyeket nem tudják az irányításuk alá vonni, akik maguk is egy gép üzembiztosságával és precizitásával működnek. Ennek az állapotnak az éléréséért és fenntartásáért nagy árat kell hogy fizessenek: totális magány lesz a sorsuk.
Jeff Hestonnal azonban rémisztő katasztrófa történik: szerelmes lesz. A főcím alatt betekintést kapunk Jeff és barátnőjének idilli nyaralásába egy Karib-tenger-i szigeten, közben szól Morricone lüktető zenéje, amelynek adrenalinnövelő hatását ajánlom figyelmébe az extrémsportok művelőinek. Aztán alighogy vége a főcímnek, még arra sincs időnk, hogy bekössük magunkat és egy autósüldözés kellős közepébe csöppenünk. Technikailag bravúros felvételek sorjáznak egymás után, zene itt már nincs, csak a motor berreg, a kasztni horpad és a kerekek csikorognak a kisváros keskeny utcáin. Tempóban és látványban felveszi a versenyt a Bullitban, vagy a Francia kapcsolatban látott autósüldözésekkel, a helyszín egzotikusságában pedig le is körözi őket. Az első párbeszédre több, mint tíz percet kell várni, Heston csak akkor beszél, ha nyomos oka van rá. Inkább leüli büntetését a börtönben, minthogy barátnőjét (Jill Ireland) belerángassa az ügybe. A cellában álomszerű, töredezett flashbackekben tér vissza a múlt, csak lassanként rajzolódik ki elárulásának története, amelyben Vanessa, a barátnője is tevékeny részt vállalt. Heston, szabadulása után rögtön a bosszúja beteljesítésén kezd el munkálkodni. El is jön az alkalom, de nem képes megtenni, inkább újból összejön Vanessával és ketten a maffiavezér (Telly Savalas) ellen fordulnak. Heston azt veszti el, ami hivatása legjobbjai közé emelte, az érzelemmentességét. Hiába tehát a szakmai profizmus, ha a férfi nem képes létezni a nő nélkül. Döntése akármilyen buta is, teljességgel érthető, Jill Irelandért én is bármikor feladnám az elveimet, és még az se számítana, hogy hányszor árult el a múltban.
A film nagy előnye, hogy a külső jeleneteket látványos amerikai helyszíneken vették fel. Sergio Sollima is igazából akkor kezdett el komolyan érdeklődni a film rendezése iránt, miután kiderült, hogy az Egyesült Államokban forgathat. A történet ismeretében először Chicagot választotta helyszínül, aztán végül New Orleansra mellett döntött, mondván, hogy Chicago túlzottan is nyilvánvaló választás lett volna egy maffiával és merényletekkel terhelt film leforgatására. Sollima és stábja, egy Amerikáért rajongó turista lelkesedével választotta ki a helyszíneket, New Orleans francia negyedét és a kikötői dokkokat, a Mississippi-folyó deltavidékét, a Louisianára jellemző gótikus kúriát, vagy a film klimaxának helyet adó toronyházat. Sajnos ezek az egyébként izgalmas helyszínek – a hatalom megkaparintásának fallikus szimbólumává váló toronyházon kívül – megmaradtak díszletnek és nem váltak a film szerves részeivé, Többször is az volt az érzésem, hogy a kamera, különösebb indok nélkül, belefeledkezett a tájba, amikor a folyóban rekedt rozsdásodó gőzhajókat mutatták, ezt nem bántam különösebben, de a majd' negyedórányi játékidőt kitevő, autóversenypályán és környékén játszódó rész komolyan megsínylette ezt a dokumentarista stílust. Ha elnéző akarok lenni a film ezen részével, azt mondom, hogy a valós idő múlását próbálták rekonstruálni és ezzel érzékeltetni a bérgyilkos-munka gépiességét és monotonitását, csak hát emiatt drámai mértékben veszít tempójából a film.
A film folyását filozofálgatások is megakasztják a gyilkosok pszichéjéről, vagy a hatalom természetéről. Ezek az eszmefuttatások triviális szinten rekednek meg és egyébként is feleslegesek, elég lett volna jobban bízni a képek kifejező erejében, annál is inkább, mert a fényképezés tetszetős és intuítiv. Látva a filmben elszórt akciójelenetek kiemelkedő minőségét, fájdalmas belegondolni, hogy továbbiak elől vette el a helyet a mondanivaló verbális közlésének kényszere. Az Erőszak városa túl didaktikus és felszínes és a stílusa sem elég kiforrott ahhoz, hogy a Szamurájjal, vagy a Point Blankkel lehessen egy napon emlegetni. Egy átlagos akcióthrillerhez képest pedig túlságosan is sokszor ül le a cselekmény. Sajnos, Sergio Sollima ambíciója ezúttal nem volt egyensúlyban a tehetségével, a bankrobbantás elmaradt és egy egyenetlen színvonalú és tempójú, csupán részleteiben lenyűgöző film lett az Erőszak városa. Még szerencse, hogy szerepel a filmben Charles Bronson. Ez a tény önmagában is csattanós választ ad arra a kérdésre, hogy érdemes-e kitúrni a filmet a halmokban álló, ezer forintos dvd-k közül.
