Ahhoz a generációhoz tartozom, amely Pirx kalandjaiban előbb látja meg a legendásan nobudget török adaptációs tradíciókat, mint Sinkovits Imrét vagy Zenthe Ferencet, és amely a magyar science-fictiont Eördögh Alexa bimbózó – későbbiekben a Playboy hasábjain kivirágzó – tehetségével társította. „Magyar Science-Fiction” – abszurd műfajelméleti vicc, leírva még inkább; az Űrgammák annyira sci-fi, mint a Magyar Vándor, és az évtizedekből táplálkozó hiátus – ti. a sci-fi űrhideg hűlt helye – fokozatosan feledtette el velünk a zsáner újévezredi birtokbavételének szükségét vagy egyáltalán lehetőségét.
Teljes pompájában, naná, hogy nem pattanhat ki senki ember fiának fejéből, és brutálisan eltökélt s hasonlóképp józan direktor, aki nem is rogyik meg e honfoglalói felelősség terhe alatt – de nem is előzi le magát, mikor lendületesen leereszkedik a Kárpátok lejtőin.
Ambícióknak nem volt híján az elsőfilmes Pater Sparrow: a kiindulópont keresésekor egyenesen Stanislaw Lem munkásságáig merészkedett. Vakmerő legyintéssel letudva, hogy ilyesmibe tört tövig Soderbergh bicskája, a lengyel író és az orosz rendező között elmérgesedő kapcsolat fényében pedig még a Tarkovszkij adaptálta Solaris sem tekinthető minden csorbulástól mentesnek. Sparrowt az sem zavarta, hogy Az emberiség egy perce egy történet nélküli pszeudo-izének (egy kimerevített pillanatképnek, az emberiség egy átlagos 60 másodperce statisztikai rögzítésének) történet nélküli ál-elemzése, egy kvantitatív ihletésű, kultúrpesszimista merengés. Sőt, saját bevallása szerint pont ez ütött szöget a fejébe: a cselekmény orientált film nyelvére lefordítani ezt a deklarált megfilmesíthetetlenséget.
A nagy akarásnak egy látványosan zavarba ejtő, és – azért alkotói szándék szerint is – elgondolkodtató nyögés lett a vége.
Egy híres könyvkereskedés teljes állományának egyik percről a másikra, 1 című számbibliába történő átalakulása szimbolikus mirákulum, a Gutenberg galaxis eseményhorizontja. Minden szó, minden irodalom, az individuum minden romantikája, önáltatása a testnedvek, élettani mutatók és halálnemek, a fizikai való szigorú számsorába zuhan; a minőség pislapillanat alatt oldódik fel a mennyiségben, patikamérlegen a végtelen. Hiába a Valóságvédelmi Hivatal szakszerű kivonulása és helyszínelése (a tudományos-fantasztikum érzékletesen szolid díszleteit eleinte krimi-installációk takarják), egy példány átjut a kordonon, hogy a személyes emberi lét elhanyagolhatóságának, sokkírozó számszerűsíthetőségének szemléltetésével fertőzzön. A vaskos kötetek származása, anyaga ismeretlen. Az 1 honnan van? Az eredeti kiadványokkal mi lett?
…és hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok…
Mivel a szitu „nem definitív”, a script önkényesen „szegregálja” a négy legkézenfekvőbb gyanúsítottat, akik a rejtélyes metamorfózis alatt a boltban tartózkodtak (Mácsai Pál alakítja a tulajt, a pult és tudat alatt mindenre kapható pénztárost Kerekes Vica domborítja, Sinkó László spontán előkecmergő kedélyterápiás entitás és akad egy energiatakarékos autista, aki fogpiszkálók számolása helyett inkább megkukul), az őket kihallgató Hivatalt, élükön Pitch ügynökkel (Mucsi Zoltán), majd szép lassan magát is – oksági viszonyoktól és narratív dinamikától.
Persze: ez a célja. A kérdés csupán az, hogy Sparrow direkt vagy vélelmezhető rutintalansága miatt lő túl azon. A kényszeres új, a túltelítettség leginkább audiovizuális stimulánsokkal kitapétázott májába úgy ülteti át Lem ötletét (a boncolgatva bölcselkedést), hogy mindeközben saját intertextualitásába fullad bele. Híradó-inzertekkel, dokumentum-felvételekkel, - merüljön Kerekes Vica kellemetes emlőiben akárhányszor nyakig Mácsai Pál - sajnálatosan terjengős álomszekvenciáival, mi több: a képeken ismételten hangsúlyozott üzenetek explicit kiírásával (értsd: fehér háttér, fekete betű, kitartva) görnyeszti a nézőt. Az eszmeiségnek messzemenően megfeleltetett forma bátor, kockázatos mutatvány, biztos kéz kell hozzá. Az 1 túl szuggesztíven zsonglőrködik a tutival ahhoz, hogy ne váljon - egész egyszerűen - fárasztóvá, idegesítővé.
Sparrow kiforratlan stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, elegáns metaforáit feleslegesen nyomatékosítja, a misztikum néhol mintha a szerzői tanácstalanságot leplezné, és vitatható döntés a szentenciózus szövegkönyv is: Mucsi és Sinkó Hamvas Béla aforizmáival (nem, ez nem sarkító hasonlat…) civakodja végig a játékidőt. Jó, történetesen szavalhatnának Kantot is, vagy teszem azt empiriokritikus egysorosokat, de nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát.
Vagy legalább ne Mucsi és Sinkó szájába adná ezeket a mélyenszántásokat… Utóbbi kizökkenthetetlen jókedvvel togyog fel s alá, míg Mucsi valamennyi rezdülésében ott csörögnek a Jancsó-múlt láncai, mindig csak egy kötőszónyi bazmeg-re van attól, hogy minden magyarok Kapájaként izomból leosszon valakit. Igazán hiteltelenné pedig pont akkor válik, amikor ezekre a nemzeti beidegződésekre bátorkodik rájátszani. Az ezen felüli, hol bámulatosan modoros (Balázs Zoltán), hol szórakoztatóan dilettáns (a távol-keleti laboráns) alakítások sem a rendező castingolási és/vagy színészvezetési gyakorlottságát demonstrálják.
Kár! Nagyon kár. A technikai kivitel (fényképezés, vágás, világítás, díszlet) ugyanis szívmelengetően profi, amihez költségtakarékosan megidézett disztópia-hangulat és helyenként roppant szellemes beállítások dukálnak. Mi több, minden didaktikussága ellenére az 1 fontolandó és érvényes film. Sparrow a valóságot sokadlagos szövegeken, számtalanszor átszűrt képeken keresztül érzékelő mediatizált kultúra, a milliófelé széttartó és gordiuszin összegombolyodó észleleteket szelektáló parancsuralmi intézményrendszer - a Mi van? és a Mi nincs? definitív szegregálhatóságának - hetykén formalista gúnyiratával szolgál. Egy kurva pamflettel – ahogy Mucsi mondja. És ebben a pamfletben minden gőgje, lekezelően hórihorgas rámutatásai és aránytévesztései ellenére is lapul némi szerénység és önironizáló hajlam, hisz egy Lem nagyregényre való ismeretelméleti lózung elpuffogtatása után végül gyűr egyet magán és lehajol a kutyaszaros földközelbe. Ez is csak egy olvasat, ez is csak egy tegnapi cikk – bomlékony és újrahasznosítható. Nem tűnik el, csak átalakul. Valami hasonlót tanácsolnánk a láthatóan nagy energiákat mozgósító Pater Sparrownak, érést, érlelődést, mert ha van film, amely esetében a kevesebb biztosan több lett volna, akkor az az 1.
Majd jön nemsokára a Sorsvonalak, és amíg abba vetjük bizodalmunk, minden gyermekbetegsége ellenére szeressük a magyar sci-fi újdonsült hírnökét.
