Remélhetőleg nem csupán péntek tizenharmadikának köszönhetően, hanem minimum hagyományteremtő szándékkal az EuShorts rövidfilmfesztivál blokkjai közt – a hazai fesztiválpalettán egyedüliként – helyet kapott egy öt kisfilmből álló horror-válogatás is. Svájci-spanyol kannibálwesterntől (Dead Bones) ötperces nunsploitationon (Lulu nővér) át odabaszós német áldokumentumfilmig (Munka, mindenkinek) terjedt a repertoár, aminek egyetlen szembetűnő hiányossága akadt, hogy a horrorban amúgy pont erős franciákat egy film sem képviselte benne – ahogy mondjuk a skandinávokat sem.
A blokkot rögtön egy igazi ínyencfalat nyitotta: az Elvarázsolt kastélyt rendezője, Koldo Serra (BackWoods) a Titanic-liebling Nacho Vigalodóval (Időbűnök) közösen írta, így a spanyol képviselet az összeállítás egyik legletisztultabb darabját jelentette. A szimpla, mindazonáltal fokozottan önreflektív alaphelyzet szerint egy szerencsés jelentkezőn az extrém rémület sajátosságait vizsgálják, akinek csupán két szabályt kell betartania: nem vehet részt aktívan a körülötte zajló eseményekben, és nem hagyhatja el a kísérlet meghatározó segédeszközét jelentő széket. A szkeptikus és vércinikus főhős lelkiállapotának változásait papírforma szerint a moziszékben ülő, szintén paralizált nézőnek is át kellene élnie, és az ellenállást végül sikeresen megtörő pofátlan sokkeffektekkel nagyjából sikerül is. Perfekt puhítás másfél órányi horrorkodás előtt.
Szóval, svájci-spanyol kannibálos-fejvadászos western, bónuszként egy amolyan Motel-Kettős-belezős Ruggero Deodato-cameóval. Utóbbi valószínűleg nagyban megdobta a Dead Bones túlélési esélyeit, mert Olivier Beguin munkája elsősorban kuriózumértékkel bír: hasonlóan a műfajkevercselésre épülő, mostanában készült western-horrorokhoz (The Burrowers, Cowboy Killer, Halott madarak – utóbbi legalább egy kicsit jó), a Dead Bones annyira nem vicces, mint lehetne. Belezés oké, lövöldözés oké, zárópoén oké, de semmi extra – plusz egy egyszer már látott, de másodjára is király cameo.
Az összeállítás egyetlen filmje, melynek esetében semmilyen érdemi ellenérv nem szolgál az „ez hogy került ide?” – kérdésre, a gyilkos stoppos toposzával játszogató, címében is meghökkentő Stoppos. Ivar Leon Menger kereken húsz perces kisfilmje a zseniális Munka, mindenkinek-hez hasonlóan szintén a németeket képviseli – erre frankón rá is erősít a film elejére biggyesztett Brecht-idézettel, ami azok számára is lelövi a poént, akiknek az átlátszó alapszituáció láttán esetleg nem esne le azonnal –, így végképp érthetetlen módon bitorolta a nem kevés játékidőt más versenyzők elől. Ha már sötét éjszaka, magányos autókázás és sorozatgyilkos stoppos – és nem Az országút fantomja – akkor inkább megéri újranézni a Larry Cohen-féle Pick Me Up-ot. Az legalább eredeti módon van elbaszva.
A Stoppos okozta sokk után Philip John öt percbe sűrített nunsploitationjével kínált némi felüdülést: cicik, megvillanó fanszőrzet és válogatott kínzások Joe D’Amato és Walerian Borowczyk legszebb hagyományait követve. A kiszámítható végkifejletet tökéletesen ellensúlyozza az éjfekete humor, az exploitation-hommage látványos felvállalása és a kurta játékidő – móka, kacagás és hidegvizes fürdő az összeállítás legjobb és legrosszabb filmjei közt feszülő könnyed átvezetésben.
A zárlat előtt felmerült egyik legmarkánsabb kérdés: vajon miképp lehetséges, hogy az eddigiekben egy csepp fantasztikum sem szivárgott be a Csak egy kis sokk névre keresztelt blokk filmjeibe – de az első két filmet látva ezt valószínűleg a torture porn-divat áldásos/áldatlan (nem kívánt áthúzandó) hatásának tudható be. A Munka, mindenkinek végül kitöltötte ezt a hiányt is, ráadásképp – megfelelve a Paranormal Activity, [Rec], Alive in Jo’burg képviselte trendnek – áldokumentumfilm formájában. Thomas Oberlies és Matthias Vogel jó érzékkel a horror-összeállítás végére illesztett munkája minimum egy igen vastag paraszthajszállal társai fölé magasodott, miközben minden kockájából áradt az amatőr filmkészítés iránti sodró lelkesedés és bónuszként a munkanélküliség kérdésében is felettébb humánus módon foglalt állást.
Szerencsére azért az EuShorts keretein belül egy-két kisfilm még képviseli a műfajt – mint az Ez itt Európa-blokkba illesztett A Pearce nővérek perverz animációja –, de a sajnos csupán egyszer levetítésre került Csak egy kis sokk is maradéktalanul betöltötte feladatát. Figyelemreméltó mérleggel zárva az estét, ötből négy valóban élvezetes/emlékezetes film pergett a nagyvásznon, bizonyítva, hogy a műfajnak külön programpontként is bőven lenne helye a hazai fesztiválokon – reméljük, hogy ha trendet nem is sikerült indítania, az Eushorts horrorblokkja legalább a rövidfilm-fesztivál keretein belül megkapja megérdemelt folytatását, mondjuk jövőre, és lehetőleg gyilkosstoppos nélkül.