Miközben abban reménykedünk, hogy Karl Urban nemrég tett nyilatkozatát, miszerint a Dredd folytatása a korábbi hírekkel ellentétben mégsem halott ügy, előbb-utóbb hivatalosan is megerősítsék, néhány lelkes rajongónak hála úja ellátogathatunk Mega City One-ba; de főleg a Cursed Earth-re. Egy ideje már elérhető a Judge Minty című fan-film, ami egyfajta Dredd spin-off, ha úgy tetszik, és nem mellesleg a 2000AD áldásával készült, egy 1980-as, természetesen John Wagner írta képregény alapján. A sztoriban a kiöregedett bíró elhagyja a nagyvárost, hogy a mutánsokkal, bűnözőkkel, őrültekkel, szörnyekkel teli senkiföldjére vigye a törvényt - akkor is, ha beledöglik.
Steven Sterlacchini filmjének nyilván megvannak a rajongói produkciók tipikus hátulütői, és ezalatt nem csak az alacsony költségvetést kell érteni, hanem pl. az operatőri és vágói munkát is (több beállítás nagyon suta, sokszor tévéfilmes jellegű az egész), összességében mégis toronymagasan emelkedik ki a hasonló művek közül. Stílusos, kemény, hangulatos és szórakoztató, Edmund Dehn nagyszerű a címszerepben (maga a mellékszereplő Dredd, akit Greg Stalpes képregényrajzoló játszik, sajnos kevésbé meggyőző), ráadásul a CGI sem rossz, Mega City One-ról is kapunk egy-két lenyűgöző látképet, a Cursed Earth pedig nagyszerűen megvalósított posztapokaliptikus helyszín (külön piros pont jár a Killdozerért). Ha van ma szabad fél órád, erre töltsd!
Melyik régi ismerősödbe mártanál bicskát? - ezt a dilemmát boncolgatja ez az új magyar kisjátékfilm. A készítők megkértek, tolmácsoljam: kiváncsiak a véleményetekre, a kommentekben apró részletekig menő módon fejtsétek ki, mit gondoltok a filmről.
Remélhetőleg nem csupán péntek tizenharmadikának köszönhetően, hanem minimum hagyományteremtő szándékkal az EuShorts rövidfilmfesztivál blokkjai közt – a hazai fesztiválpalettán egyedüliként – helyet kapott egy öt kisfilmből álló horror-válogatás is. Svájci-spanyol kannibálwesterntől (Dead Bones) ötperces nunsploitationon (Lulu nővér) át odabaszós német áldokumentumfilmig (Munka, mindenkinek) terjedt a repertoár, aminek egyetlen szembetűnő hiányossága akadt, hogy a horrorban amúgy pont erős franciákat egy film sem képviselte benne – ahogy mondjuk a skandinávokat sem.
A blokkot rögtön egy igazi ínyencfalat nyitotta: az Elvarázsolt kastélyt rendezője, Koldo Serra (BackWoods) a Titanic-liebling Nacho Vigalodóval (Időbűnök) közösen írta, így a spanyol képviselet az összeállítás egyik legletisztultabb darabját jelentette. A szimpla, mindazonáltal fokozottan önreflektív alaphelyzet szerint egy szerencsés jelentkezőn az extrém rémület sajátosságait vizsgálják, akinek csupán két szabályt kell betartania: nem vehet részt aktívan a körülötte zajló eseményekben, és nem hagyhatja el a kísérlet meghatározó segédeszközét jelentő széket. A szkeptikus és vércinikus főhős lelkiállapotának változásait papírforma szerint a moziszékben ülő, szintén paralizált nézőnek is át kellene élnie, és az ellenállást végül sikeresen megtörő pofátlan sokkeffektekkel nagyjából sikerül is. Perfekt puhítás másfél órányi horrorkodás előtt.
Szóval, svájci-spanyol kannibálos-fejvadászos western, bónuszként egy amolyan Motel-Kettős-belezős Ruggero Deodato-cameóval. Utóbbi valószínűleg nagyban megdobta a Dead Bones túlélési esélyeit, mert Olivier Beguin munkája elsősorban kuriózumértékkel bír: hasonlóan a műfajkevercselésre épülő, mostanában készült western-horrorokhoz (The Burrowers, Cowboy Killer, Halott madarak – utóbbi legalább egy kicsit jó), a Dead Bones annyira nem vicces, mint lehetne. Belezés oké, lövöldözés oké, zárópoén oké, de semmi extra – plusz egy egyszer már látott, de másodjára is király cameo.
Az összeállítás egyetlen filmje, melynek esetében semmilyen érdemi ellenérv nem szolgál az „ez hogy került ide?” – kérdésre, a gyilkos stoppos toposzával játszogató, címében is meghökkentő Stoppos. Ivar Leon Menger kereken húsz perces kisfilmje a zseniális Munka, mindenkinek-hez hasonlóan szintén a németeket képviseli – erre frankón rá is erősít a film elejére biggyesztett Brecht-idézettel, ami azok számára is lelövi a poént, akiknek az átlátszó alapszituáció láttán esetleg nem esne le azonnal –, így végképp érthetetlen módon bitorolta a nem kevés játékidőt más versenyzők elől. Ha már sötét éjszaka, magányos autókázás és sorozatgyilkos stoppos – és nem Az országút fantomja – akkor inkább megéri újranézni a Larry Cohen-féle Pick Me Up-ot. Az legalább eredeti módon van elbaszva.
A Stoppos okozta sokk után Philip John öt percbe sűrített nunsploitationjével kínált némi felüdülést: cicik, megvillanó fanszőrzet és válogatott kínzások Joe D’Amato és Walerian Borowczyk legszebb hagyományait követve. A kiszámítható végkifejletet tökéletesen ellensúlyozza az éjfekete humor, az exploitation-hommage látványos felvállalása és a kurta játékidő – móka, kacagás és hidegvizes fürdő az összeállítás legjobb és legrosszabb filmjei közt feszülő könnyed átvezetésben.
A zárlat előtt felmerült egyik legmarkánsabb kérdés: vajon miképp lehetséges, hogy az eddigiekben egy csepp fantasztikum sem szivárgott be a Csak egy kis sokk névre keresztelt blokk filmjeibe – de az első két filmet látva ezt valószínűleg a torture porn-divat áldásos/áldatlan (nem kívánt áthúzandó) hatásának tudható be. A Munka, mindenkinek végül kitöltötte ezt a hiányt is, ráadásképp – megfelelve a Paranormal Activity, [Rec], Alive in Jo’burg képviselte trendnek – áldokumentumfilm formájában. Thomas Oberlies és Matthias Vogel jó érzékkel a horror-összeállítás végére illesztett munkája minimum egy igen vastag paraszthajszállal társai fölé magasodott, miközben minden kockájából áradt az amatőr filmkészítés iránti sodró lelkesedés és bónuszként a munkanélküliség kérdésében is felettébb humánus módon foglalt állást.
Szerencsére azért az EuShorts keretein belül egy-két kisfilm még képviseli a műfajt – mint az Ez itt Európa-blokkba illesztett A Pearce nővérek perverz animációja –, de a sajnos csupán egyszer levetítésre került Csak egy kis sokk is maradéktalanul betöltötte feladatát. Figyelemreméltó mérleggel zárva az estét, ötből négy valóban élvezetes/emlékezetes film pergett a nagyvásznon, bizonyítva, hogy a műfajnak külön programpontként is bőven lenne helye a hazai fesztiválokon – reméljük, hogy ha trendet nem is sikerült indítania, az Eushorts horrorblokkja legalább a rövidfilm-fesztivál keretein belül megkapja megérdemelt folytatását, mondjuk jövőre, és lehetőleg gyilkosstoppos nélkül.
A héten mutatják be nálunk Tony Scott új moziját (Hajsza a föld alatt), amelyről Saint-Clair kolléga már nyilatkozott is. A film japán forgalmazója úgy gondolta, ráférne némi plusz promóció Scott mester művére, és felkérte Sabu-t, hogy forgasson hozzá egy tematikájában hasonló rövidfilmet, ez található alább. Hiroyuki Tanaka neve mifelénk valószínűleg csak néhány tucatnyi embernek mond valamit (a fontosabb filmjeit néhány éve az Urániában levetítették a Japán Filmnapokon), nekik javasoljuk a Monday, a Postman Blues, a Drive vagy a Dangan Ranna beszerzését.
Filmjei többségében az történik, hogy egy szerencsétlen salaryman belekeveredik valami jakuzás ügyletbe, a néző pedig azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen. Elég lassú tempójúak ezek a filmek, ezért is furcsa, hogy miért pont rá bízták ennek a rövidfilmnek az elkészítését. Hiába indul tonyscottos tempóban és vágásokkal, semmi köze a Hajsza a föld alatt hangulatához vagy stílusához. Az üldözéses jelenet akár a Dangan Rannából is lehetne, a finálé pedig egy tipikusan agyament Sabu-poén. Ha valaki utána bután néz maga elé, miközben a WTF hangsor magyar megfelelőjét mormolja, ne aggódjon: ez a természetes. Jobban belegondolva, mégicsak van hasonlóság Scott filmjével: az élmény végül ugyanaz - csak a Dash and Cash 5 perces.
Miközben abban reménykedünk, hogy Karl Urban nemrég tett nyilatkozatát, miszerint a Dredd folytatása a korábbi hírekkel ellentétben mégsem halott ügy, előbb-utóbb hivatalosan is megerősítsék, néhány lelkes rajongónak hála úja ellátogathatunk Mega City One-ba; de főleg a Cursed Earth-re. Egy ideje már elérhető a Judge Minty című fan-film, ami egyfajta Dredd spin-off, ha úgy tetszik, és nem mellesleg a 2000AD áldásával készült, egy 1980-as, természetesen John Wagner írta képregény alapján. A sztoriban a kiöregedett bíró elhagyja a nagyvárost, hogy a mutánsokkal, bűnözőkkel, őrültekkel, szörnyekkel teli senkiföldjére vigye a törvényt - akkor is, ha beledöglik.
