Az idei Hungarocomixon ugyan nem volt új Gaiman, Moore vagy Miller, ám annál több volt a hazai csemege, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen el voltunk kényeztetve szerzői kiadványokkal, bár némelyik olyannyira kísérleti jellegű volt, hogy már nem is tudtam szerezni belőle, mint például Felvidéki Miklós Fazzine-ja, amiből összesen 30 példány készült és fogyott el az utolsó szálig. A „messziről Vasember - közelről Dodó” mellkasra ragasztandó dodós matricáról ne is beszéljünk (copyrighted by Mano). No de félre bú (és másnaposság), lássuk mi volt az, amire rá tudtuk tenni a remegő kis geek mancsunkat!
.jpg)
.jpg)
Marabu: Mi van, Dodó?
A Hungarocomix elsődleges szenzációja (a másodlagosról már írtunk a Szemle 1. részében) a Napirajzhoz hasonlóan kultstátuszt élvező többdodós családapa megjelenése és egésznapos dedikálása volt a második gyűjteményes dodóskönyv kiadása kapcsán. Az első kötet szerény fogyása nem igazán adott bizakodásra okot, hogy a fura kis bogarak (ez a besorolás még természettudományosan nem teljesen tisztázott, de amíg a biológusok elő nem rukkolnak egy jól hangzó és frappáns latin névvel, addig maradjunk ennél a megnevezésnél) folytatni tudják olykor filozofikus irányokba hajló, máskor rendkívül egyszerű slapstick csattanókkal félbeszakadó diskurzusaikat az élet értelméről, az empiriokriticizmusról és a lábszagról a Kretén magazin (vagyis őshonos, megszokott életterük) keretein kívül. Szerencsére azonban a Képregény Nagyker, azaz információs világsztrádás inkarnációjában a Képregény.hu felkarolta a poétalelkű jószágokat és újabb fehér és kavicsos dombokra terelte őket, amely kartonált állatkert a Mi van, Dodó? nevet nyerte a keresztségben (nevezhették volna Gemütskraefte-nek is, de hát nem minden olvasó járatos a kanti filozófiában). Első találkozásom Szabó László Róberttel (így hívták ugyanis Marabut annak idején, mielőtt a rajongók hada elől az inkognitó* mögé kellett vonuljon) a Galaktika oldalain történt, az akkor még bájosan esetlen Hörpölin és Hupcihér kalandjai kapcsán, ami sikeresen ellenpontozta a sci-fi magazin komoly hangvételét.
Ezután jöttek a hosszabb-rövidebb életű sztripek, Dr. X, Han!, Torzan, a zsungel fija és más agymenések, majd végül megszületett ezek lombikban hiperdesztillált, majdnem tökéletes első szerelemgyereke Dilidodó néven a Kretén lapjain. Ekkor 1995-öt írtunk, most 2009-et, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a dodónak, mint állatfajnak lehet némi köze a csótányokhoz, mert elég szívós dögök, az már egyszer biztos. Ugyanúgy mint az elsőbe, a második kötetbe is 100 dodókalandot zsúfoltak, sőt annál még egy picit többet, és aminek külön örültem, egy utószót is sikerült belecsempészni, ami részletesen taglalja Marabu és a dodók (néhol igencsak sikamlós) kapcsolatának történetét egészen napjainkig. Már csak ez utóbbiért is érdemes beruházni a kisméretű (még egy retikülben is elfér! no nem tapasztalatból mondom), fektetett albumra, amelyhez remélhetőleg minden nagyobb könyvesboltban hozzá tudunk jutni, nem úgy, mint a botrányos terjesztésű Marabu albumhoz, aminek létezését én csak évekkel később, egy antikváriumban realizáltam. Mindenesetre a Hungarocomixon nemcsak hogy magamhoz szólíthattam mindkét kötetet, de mindkettőbe saját, külön bejáratú dodót remekelt Marabu (habár egyikük azonnak ki is került gondosan terelgető figyelmem alól, mivel miután a kérdésre, hogy milyen dodót szeretnék, bizonytalanul felcsaptam az egyik albumot és egy hetyke bajszos figurára mutattam: így született a borongós, irredenta dodó alfaj). Utolsó tanácsként pedig kéretik nem betartani a nagy francia filozófus, Descartes ideiglenes etikájának harmadik vezérelvét: engedjünk vágyainknak, tegyük magunkévá (ki-ki vérmérséklete szerint) a második dodóskönyvet és eresszük ki a bennünk rejlő Dodót!
*a századelőn használt bútor, olyan mint a sezlony, csak nagyobb
Dorcsinecz János és Mikó Csaba: Marketing Stratégia
A Hungarocomix egyik meglepetése az aladdig jótékony homályban ólálkodó veszett csikaszként lecsapó Marketing Stratégia volt, az eddigi leghosszabb, majd százoldalas fekete-fehér szerzői trade paperback, szuggesztívan vörös borítóval. A reklám hiányát számonkérve a szerzők csak csendesen somolyogtak, valamiféle marketingstratégiát emlegetve a bajszuk alatt (aminek a helyesírását nem illik firtatni, főleg mert a két szó külön sokkalta jobban mutat a borítón, mint ellenkező esetben tenné), az olyan képregényt meg már egyébként is respekt illeti, amiben egyszerre szerepel a velős pacal és a peep show. A Roham magazin két rendszeres szerzője (Mikó Csaba) és rajzolója (Dorcsinecz János), ezúttal egy minimalista szöveggel, dinamikus filmes snittekkel és plánokkal operáló, komor, realisztikus hangulatú, leginkább egy amerikai képregényes értelemben vett graphic novel-t (ez a szó lenne hivatott elkülöníteni a kifejezetten felnőtt közönség megszólítását megcélzó, nagyobb lélegzetű képregényköteteknek) tett le az asztalra. A főszereplő, akinek a nevét jellemző módon csak a 67. oldalon tudjuk meg, már nem sokat várhat az élettől: gyógyíthatatlan rákbetegségben szenved, ez pedig élete utolsó(?) napjának a története. Útját más kisiklott életek is keresztezik, előkészítve egy kiskocsmában kulminálódó lélektani dráma nagyjelenetét, ami meglehetősen drasztikus és életszerű lezárást kap az alkotók vezényletével. Ami a vizuális megjelenítést illeti, nagyon jól támogatja a cselekményt és Dorcsinecz János rajzstílusa fekete-fehérben egyértelműen jobban érvényesül, mint színesben (például a Roham hatodik számában megjelent Végállomásban). Mindenképpen újszerű és formabontó kezdeményezés a Roham kiadótól, ami úgy tűnik idén biztosra utazik, hiszen a Pestblog.hu és a Bábel verme is az ő gondozásukban jelent meg.
Nero Blanco Comix 5
A magyar képregényes palettán az antológiák utolsó hírnökét Bayer Antal eltökélten újra és újra csatasorba állítja, igaz csak 100 példányban, de az felvonultatja a fiatal magyar képregényszerzők színe-javát. A borító és a kiadó alteregójának első története Haránt Artúr tehetségét dícséri, amely talán az eddigi legsikerültebb Nero Blanco sztori az antológia születése óta. Ezt két adaptáció követi, az első a Drakula vendége, Bram Stoker után szabadon Süli Andrea tolmácsolásában (legutoljára a Kanont láthattuk tőle ugyancsak a Nero Blanco Comix sorozatban) és ahogy azt mások is megjegyezték, nekem is az a véleményem, hogy ez a gótikus fantasy sokkal jobban illik hozzá, mint a távol-keleti hatásokkal megtűzdelt alkotásai. A második Karinthy Frigyes és Koska Zoli, a Firka-Comics alkotójának team-upja: az ötlet jó, a minimalisztikus grafikai megvalósítás pedig, tekintve a szöveg súlyát abszolút helyénvaló. Ezt egy kétoldalas, csattanóra kihegyezett sci-fi követi az Alfabéta-díjas Kovács Péter tollából, aki lassan átveheti a megtisztelő képregényes Szentmihályi Szabó Péter díjat is (emlékszünk ugye a 101 mini sci-fire?). Az Ágoston, a nukleáris baromfiban párhuzamos valóságok és Budapesten keresztültrappoló dinoszauruszok között tesz rendet Vass Róbert rendhagyó igazságosztója, Pásztor Tamás, Tomster apukája pedig teljesen félreérthetetlenül adja tudtára az olvasónak, hogy a következő Alfabéta-díjas sztorit tartja kezében, erre a jó megfigyelők halvány utalást is találhatnak a történet címében: Az Alfabéta-díjas képregény. A válogatást Sör Kálmán, azaz izé, Göndöcs Gergely egyoldalasa zárja, ami orvosi nézőpontból boncolgatja, hogy mi lehet az oka, ha öltönyös nyulat delirizálunk. Mindent összevetve egy igen jól sikerült antológiát kaparinthatunk meg, ha képregényes rendezvény híján eltrappolunk érte a Komikon képregényszaküzletbe (és ha már ott vagyunk, a Nero Blanco Comix még ennél is sokkal intellektuálisabb testvérlapját, a Buborékhámozó képregényes szaklapot is nyugodtan begyűjthetjük).