Meg kell hagyni, Eduardo Sanchez filmje korántsem olyan gyér, mint amilyennek első körön feltételeznénk (vagy éppen amilyen lesújtó pontszámokat kapott attól a cirka 500 embertől az imdb-n). Való igaz, hogy tucathorror, tucatszerkezettel, és igazán hozzávághattak volna az operatőrhöz egy fénymérőt a munkálatok idején – bár lehet, hogy épp ez utóbbi hiányosság a film legnagyobb erénye.
A Frankenstein menyasszonya című klasszikus kislány-tó-fulladás jelenetével kapcsolatos mizériák óta tudjuk ugyanis, hogy a néző fantáziájára bízni bizonyos dolgokat adott esetben hatásosabb, mintha megmutatjuk neki, mire kell gondolnia.
Előfordulhat, hogy ez a helyzet adódott a Seventh Moon-nal is. A történet egy friss házas vegyespár (kínai srác-amerikai lány) Kínába tett kirándulásának (nászút) mosolygós képsoraival indul, majd késő délután vidék felé veszik az irányt sofőrjükkel, hogy meglátogassák a srác családját. Pár órával később idegesen konstatálják, hogy eltévedtek. Ekkor kezdetét veszi a téboly, a címben szereplő megjelölés ugyanis az éhes szörnyek ünnepének időpontja, ennek okán főhőseink egész éjjel szürke bőrű, pucér és kopasz lidércek elől menekülnek a pusztában, joggal feltételezvén, hogy ezek az agyatlan lények el szeretnék fogyasztani őket.
Ez tehát a mese, mely természetesen az utolsó harmadában tartogat némi fordulatot, addig azonban briliánsan követi a modernizmus nyomvonalán haladó horrorok (pl. Texasi láncfűrészes mészárlás) repetitív szerkezetét (támadás-menekülés-támadás-menekülés... és így tovább). Ebben tehát nincs hiba, a film hozza a tőle elvárt indie-színvonalat (ami természetes, hiszen Sanchez anno az Idegleléstársrendezőjeként alaposan kiismerte a low-budget rémfilmek világát), olyannyira, hogy az alkotókat az sem zavarta, hogy a kínai vidéken bizony nincs közvilágítás, a mesterséges fényekkel pedig láthatóan nem sokat bíbelődtek, így a film cirka 65 százaléka vaksötétben játszódik, itt-ott némi árnyjáték észlelhető ugyan, pár mobiltelefon is világít, 5 perc sötétség és sikoly azonban – sejtelmesség ide vagy oda – meglehetősen próbára teszi a néző türelmét, pláne ha fáradt szemei utána sem nyernek feloldozást és továbbra is árnyakból kell kivenniük a lényeget (a vért és brutalitást, melyre oly nagyon vágyna). Sanchez filmje mindazonáltal élvezetes egynyári kis darab - a realizmusra, naturalizmusra hajazó rémfilmek (új)hullámának (igaz a Cloverfield, Diary of the Dead, [R.E.C.]) kellős közepén egy a százból, mértékletes, egyszerű, mondhatni elegánsan spontán munka, izzadtságszag nélkül.
ps.: Ezentúl csak olyan filmekről írok aminek a címében benne van a MOON szó.
Ps2.: csak viccelek.
