Ti West nevét jegyezzük meg: igaz, hogy a filmográfiájában eddig van egy-két, a minőség szempontjából megkérdőjelezhető film (pl. Cabin Fever 2 - bár ha belegondolunk, egy Eli Roth horrornál csak jobbat lehet csinálni, úgyhogy igazság szerint a srác fórral indult), a The House of the Devil formailag olyannyira magabiztos, sőt eltökélt, hogy le a kalappal a fiatal rendező előtt.
A legelső dolog, ami megborít, az a képi világ, és az általa keltett, süppedős hangulat. A The House of the Devil a hetvenes évek alacsony költségvetésű, független amerikai horrorfilmjeit idézi meg, abszolút tökéletesen, ráadásul anélkül, hogy posztmodern mód kikacsintgatna. Nem esik túlzásokba, nincsenek digitális karcok a kópián és hasonló hülyeségek - viszont a miliőt és ezeknek a filmeknek a hangulatát hibátlanul hozza, kameramunkával, díszletekkel, kosztümökkel, a főcímmel. Az ember teljesen megfeledkezik arról, hogy egy 2009-es filmet néz.
A történet egyszerű, hatásos: az egyetemista Samantha bébiszitterkedést vállal egy idegen házaspárnál. Mikor megérkezik hozzájuk, a ház ura közli vele, hogy valójában nincs is gyerekük, és a férfi idős anyjára kellene a lánynak felvigyáznia - ezt csak azért nem árulta el a telefonban, mert az egyetemisták általában visszamondják a melót, mikor megtudják, hogy egy öregasszonyt kellene felügyelni. Ő meg a felesége holdfogyatkozást nézni mennek el éjszakára.
Samantha elvállalja a megbízatást, kell neki a pénz (én már akkor sarkon fordultam volna, mikor meglátom, hogy Tom Noonan és Mary Woronov fogad). Természetesen megígéri, hogy nem megy be az anyóka emeleti szobájába. A házaspár útnak indul, Samantha pedig rendel egy pizzát és ledobja magát a tévé elé. Csakhogy képtelen a seggén megülni, és nekilát felderíteni a hatalmas házat...
West nem egy sietős fajta, és éppen ezért tisztelem. A The House of the Devil valószínűleg a leglassabb folyású profi amerikai horrorfilm, ami az utóbbi huszonvalahány évben készült. De a történetnek mint egy csepp vérre, úgy van szüksége erre az elégikus, sőt csigatempóban előadott sztorira, mert a feszültség és Samantha iránti szimpátiánk ennek segítségével tud virágba borulni. Néha már fennhangon ösztökéltem volna a filmet, csak hogy pár perccel később pofára essek: ha West épp akkor siet, a bekövetkező akármely fordulat messze nem lesz ilyen vérfagyasztó!
Az utolsó tizenöt percben aztán elszabadul a pokol (nomen est omen), dől a vér meg az epe, de ez a finálé is éppen amiatt hat igazi betetőzésként, mert az első egy és negyed órában mesteri ügyességgel játszottak velünk, szelíden és kézenfogva vonszoltak minket a végzetünkbe. Manapság ritka az efféle ügyesen, határozottan megrendezett, tiszta horrorfilm.
