A Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma című legújabb Gilliam-opusz a felnőtteket is tárt karokkal váró, kíméletlen és ezerarcú giga-vidámparkok filmes megfelelője: kész színészparádé hozza a hátán a koktélcseresznyével teliszórt habos humor-hegyeket, szédítően agyament a látványvilág, zúgó fejjel jössz ki és máris visszamennél - de egy héttel később már messze nem lesz olyan éles az emlék. Az etalon, a Brazil által magasra tett lécet semmiképp sem ugorja meg.
Terry Gilliam megszállott mesélő - a szó legklasszikusabb értelmében -, aki imádja szabadjára engedni zabolátlan fantáziáját a vásznon. A hirtelen műfajváltások és a jelzés nélküli, hosszú álomjelenetek azonban nehezen követhetővé teszik műveit az avatatlan néző számára - hogy a szokatlan karakterekről, szürreális helyszínekről vagy éppen az erőteljes groteszk humorról már ne is beszéljünk.
Ennek megfelelően nem is csoda, hogy produkciói rendre veszteségesen pattannak le a lomhán totyogó mainstream masszív kitinpáncéljáról, és azt beszélik, sötét hollywoodi éjjeleken még a legkötélidegzetűbb producerek is verejtékben úszva riadnak fel néha, mert azt álmodták, hogy Gilliam legújabb filmtervén dolgoznak...
A Doktor Parnasszus forgatását ezenkívül még egy közismert tragédia, a főszerepet játszó Heath Ledger váratlan halálesete is megnehezítette. Gilliam azonban nem adta fel és nem alkudott meg: az eredmény nem tökéletes, messze nem tisztára csiszolt - de minden pillanatban kiszámíthatatlan, és ezért máma már akkor is hálásnak illenék lenni, ha nem lenne az egész olyan átkozottul szórakoztató. A fickó ugyanis, hű sidekick-jével, Charles McKeown-nal együtt ezúttal is egy beszpídezett szélvész sebességével ontja magából az ötleteket.
A történetről eddig nem sok szó esett, és nem is fog, a Doktor Parnasszus ugyanis tipikusan az a film, amiről minél kevesebbet tudsz, annál jobban fogod élvezni. A mefisztói alapokra épülő alaphelyzetet (a főhős örök életet, majd fiatalságot vesz az ördögtől, aki cserébe a még meg sem született lányra tart majd igényt 16 éves korában) a Doktor Parnasszus és a Tom Waits által megformált Ördög közti újabb fogadások tovább bonyolítják, és ha ez nem volna elég, sok jelenet (különösen az álomvilágban játszódóak) leszakad a főszálról, önmagában is növekedni kezd, mint egy pszichedelikus lázálom, és ez az egész filmet meglehetősen kuszává teszi.
Az epizódikusságra pedig az a megoldás is rátesz egy lapáttal, amit Heath Ledger pótlására találtak ki, miszerint minden fantáziavilágban valaki más játssza majd el őt. Depp erős (de fórral indul, alapból is erősen hasonlít Heath Ledger-re), Jude Law egyszerre utánozza Ledger-t és Depp-et (oké, oké, csak szemétkedek...), Colin Farrel pedig gyengén és zavarosan játszik, ráadásul ő kapta a legfontosabb drámai szerepet. Lily Cole arca inkább furcsa, mint csinos, de valószínűleg pont ez volt a cél - a hivatalos 16 éves korból viszont eléggé kilóg, pláne amikor melltartóban hever a csónakban...
A leghálásabb dolga talán az öregeknek van: Christopher Plummer dülöngélése és fetrengései egyszerre emlékeztetik az embert valami kedves öreg alkesz ismerősére és hozzák mégis az esélytelen lecsúszottság Nyugati aluljáró-szagú hétköznapi horrorját. Tom Waits pedig, ha lehet, még jobban élvezi a pipec ördög karakterét (ő amúgy rövid filmszerepeiben mindig önmagát hozza - illetve azt a színpadi persona-t, akit magából és a fantáziájából megformált).
Határokat nemigen ismer és könnyen túlzásokba esik, de őrületét nehéz nem kedvelni - Terry Gilliam újabb pszichedelikus hullámvasúttal gazdagította életművét.
