Andrea Bianchi az européise kultúrgút része. Igazi reneszánsz ember: szégyenkezés nélkül elmondhatja magáról, hogy rendezői minőségben minden létező műfajban megfordult – ki tudná kiverni (sic!) fejéből az olyan örökzöldeket, mint a Double Desire vagy a Drei Schwedenmadel in Paris című pornókat, hogy a filmtörténeti panteon oszlopait megrázó földrengésről, a nézők asszociatív agypályáit széjjelégető Le Notti del terrore zombifilmről már ne is beszéljek – Peter Bark forever!
Ezen szinematikus autóbalesetek sorából toronymagasan kiemelkedik az ehelyütt tárgyalt Quelli che contano, amely a magyar keresztségben a zseniális Kíméletlen hóhér címet kapta. A hazai videoforgalmazás hajnalán kiadott kazetta borzalmas fullscreen kópiát hordoz (ezen cikk képei az olasz dvdből lettek "fotózva"), a szinkron pedig afféle rábeszélős fajta, egyszerre hallani a magyar és az eredeti hangsávot. Túlzásba azonban nem esnék: Bianchinak erről a filmjéről sem mondható el, hogy különösebben jó lenne, mainstream értelemben, de a kult-, sleaze-, és trashfilmek rajongóinak több babusgatnivaló jelenettel szolgál. Ez a website meg úgyis nekik van, a többiek elhúzhatnak…
A film úgy indul, mintha meg sem akarna állni: azután, hogy papa, mama és kiskölök elhagyja a francia-olasz határt, autójuk frontálisan belecsappan egy útmenti markolóba. Emberfej gurul, robban a kocsi, az áldozatok boncolása pedig fényt derít egy apró kellemetlenségre: a gyerek már napok óta halott volt, hulláját pedig heroinnal tömték ki (nem értek hozzá: az ilyesmi vámköteles?).
Efféle csúnyaságon még a maffia is felháborodik, és kiközösítik maguk közül a felelőst, Don Cascemit, akinek pusztulnia kell. Természetesen egy ilyen precíziós munka elvégzéséhez csúcsember kell, és (micsoda meglepetés!) Henry Silva ez a csúcsember, aki áldozatait az árnyékból való sejtelmes fütyüléssel csalja lépre, hogy azután néhány jól irányzott tarkőlövéssel végezzen velük. Az általa alakított Tony Aniante Silva karrierjének számtalan kőarcú bérgyilkosa közt is a legemlékezetesebb.
A sztori innentől kezdve a Yojimbo-féle „két banda harcol egymással egy kisváros uralmáért, ebbe a szaros porfészekbe érkezik a magányoskeménycsávó és kijátssza őket egymás ellen” történet vázára van felfűzve (az egyik ilyen bandának a feje a gusztustalan Cascemi), és én személy szerint ki nem állhatom az ilyesmit. Ami élvezhetővé teszi a szitut, az Bianchi rendezésének határtalan sleaze-éhsége.
Cascemi riválisának, Ricuzzónak a kurvaságból kiújított feleségét a világszép (és mindenre kapható) Barbara Bouchet játssza, és jelen szerepében sem tartóztatja meg magát. Amint legelőször megpillantja Tonyt, rögtön magára önt egy köcsög frissen fejt tejet, és ott helyben, az udvar közepén elkezdi összemasszírozni magát. Silva reakciója szenzációs, ugyanis kurvára nem reagál semmit.
Bouchet eleve megjárja a filmben, bár ez a Bianchi által kultivált „nőideálnak” köszönhető: férjét csak az gerjeszti be, ha Barbara a kurvaságának kalandjairól mesél, ráadásul Tony elcsábítása sem aképp sikerül, ahogyan a csaj szeretné, Aniante ugyanis úgy dugja seggbe, hogy közben Barbi fejét beletunkolja egy kampóra akasztott, félbevágott szarvasmarhába. Hiába na: Párma – a sonka hazája.
Ugyancsak a filmművészeti almanachokba kívánkozó jelenet, mikor Aniante, hogy a rivális bandának üzenetet küldjön, áldozatai hulláin keresztülhajt egy előre odakészített úthengerrel. Andrea Bianchi: a lírai filmes.
A film hangulatos zenéjét Santa Maria Romitelli szerezte, a forgatókönyvet pedig Piero Regnoli írta, aki a maga magnum opusát majd az incesztust piedesztálra emelő Malabimbaval alkotja meg. A két szembenálló bandafőnököt Fausto Tozzi és a sleazemeister rendező Mario Landi játssza, akinek borzalmas filmjeiről (Giallo a Venezia, Patrick vive ancora) még valamikor lesz szó.
