Íme a vallásos hisztéria táplálta, hamisítatlan, mozikultúra által szertefertőzött posztmodern mitológia! De propaganda-e, pro és kontra (és főleg, melyik „oldal” a pro, és melyik a kontra, a „fenn” vagy a „lent”)? Ez már természetesen a személyes preferenciák függvénye. Hogy nekem melyik jön be, azt nem árulom el.
A cikk másodközlés, először itt jelent meg.
William Peter Blatty 1971-es regénye éppen olyan, mint írója maga: káprázatosan intelligens, mélyen vallásos és gátlástalanul hatásvadász egyszerre. MENNYEI kombináció – bár Blatty híres humortalanságát ismerve (amely jellemhibát remekül képes palástolni főleg azzal, hogy egyes forgatókönyvei, például a Shot in the Dark-é, szinte burjánzik a jobbnál jobb viccektől – ergo érti a mechanizmust, de az a szerzőnek nem sajátja) nem értékelné ezt a poént.
Friedkin a céllövöldében
Sem az Egyház, sem az Ördög nem kívánhatott magának jobb reklámot a könyv megjelenésének idején. A hatvanas évek meghasonlott, útkereső amerikai társadalma (a konzervatívok a hippi kultúrától, a fiatalok a vietnámi háborútól megzakkanva) habzsolta önnön megrökönyödését, amelyet ez a szörnyűséges effektekkel operáló, ám ideológiájában nagyon is konzervatív és az alapvető emberi dilemmákat ügyesen tárgyaló regény váltott ki belőle. (A film sikerének egyik túlpszichologizált magyarázata szerint a középosztály tagjai gyermekeik hatvanas évekbeli, a vietnámi háború által kiváltott vad elidegenedésének tárgyalását látták a filmben, amely teóriának van ugyan némi alapja, de nem túl szerencsés dolog ráerőltetni a teljes Ördögűző-filmfolyamra, már az első rész interpretációjaként sem állja meg teljesen a helyét.)
A történet egy megtörtént, 1949-es esetet dolgoz fel. Az Ördög Maryland vadregényes erdeiben kapta el egy fordulóra áldozatát – Blatty csak a valódi ördögűző hosszas könyörgésére változtatta át regényében a 14 éves fiú valós figuráját egy 12 éves lányéra. A regénybeli áldozat, Regan MacNeil ráadásul a modern kor gyermeke, a szó szoros értelmében: Blatty a szörnyűségek helyszínéül Washingtont választotta, áldozatait pedig a felső tízezer tagjai közül pécézte ki, hogy a szociális elmaradottságra visszavezetve meg ne kérdőjelezhessék a történteket.
A filmváltozat hűen követi a regényt, persze sajnos annak éppen legizgalmasabb aspektusát, a jóság és gonoszság bokszmeccséről szóló, jelen esetben valóban intelligens, gondolatébresztő eszmefuttatásokat (Mondtam már? Az Ördögűző kiváló könyv, tessék megvenni!) képtelen médiumról médiumra átültetni. Ami nem különösebben nagy probléma, hiszen amit sikerül átmentenie, az több, mint elég. Hajjaj, de még mennyire hogy elég!
Regan MacNeil mamája aggódik lánya egyre furcsább viselkedése miatt: nem elég, hogy a kiscsaj sugárban okádik, lebegteti az ágyát, a fejét 180 fokban hátra tudja fordítani, de még a szent kereszttel is maszturbál, sőt, a színésznő legújabb filmje rendezőjének még a nyakát is töri! Főleg ez utóbbi ad okot némi nyugtalanságra… Mrs. MacNeil először a tudományba veti minden bizodalmát, persze a hülye orvosok csak szurkálni meg mintát venni tudnak az ő kislányából (ilyesmiket mondanak, hogy „clonus-teszt” meg „temporális lebeny”. Na kösz.) A középkori tortúra-szessönöknek is beillő kivizsgálások láttán Mrs. MacNeil a katolikus egyház jezsuita kommandójához fordul segítségért, és – először Karras atya, majd a cool félszent, Merrin atya személyében – megérkezik a felmentő sereg. A papok hozzálátnak az ördögűzéshez – hogy a lány túléli-e, az már más kérdés…
A film minden idők egyik leghatásosabb horrorfilmje, ehhez kétség sem férhet. Ez részben a technikai stáb mesterségbeli tudásának köszönhető; Dick Smith forradalmi maszk-effektjeinek – a célbahányás akkortól divat! És ki feledhetné a kis Regan eltorzult arcát? Lányok, vigyázzatok, ez történik, ha valaki nem használ moisturizert! -, az ugyancsak úttörő hangdizájnnak, meg persze Friedkin céltudatos rendezésének. A hatás letaglózó.
Mielőtt hollywoodi playernek állt volna, Friedkin szó szerint több száz riportot készített los angelesi tévéadók megbízásából, és dokumentumfilmes területen is rendkívül széles életművel dicsekedhet. Az, hogy egyébként a csávó nem normális, közismert: az Ördögűző színészeiből például úgy csalt elő rettegő voltukat hatásosan közvetítő reakciókat, hogy pisztolyokat sütögetett el a fülük mellett. What a nice guy. (Forrás (mert én magam sem hinném el, ha a tanúk nem lennének hitelesek): The Fear of God – The Making of the Exorcist (1998)).
Hadd váljak most egy bekezdés erejéig (hogy kontextusban maradjak) eretnekké: Friedkin rendezése egyszerre egyik legnagyobb erőssége és egyetlen hibája is a filmnek. Dokumentarista látásmódja a felesleges sallangoktól teljesen mentesen, száz százalékban a lényegre koncentrálva bontja ki előttünk ezt a sötét mesét. Olyan a film, amilyen a rendezője: nem tököl, precíz, tudja hogy mit akar (újabb adalék: a film zenéjének megírására először Lalo Schifrint kérték meg, ám Friedkin, a kész muzsika meghallgatása után kitépte a szalagot a magnóból, és Schifrin kurva anyját emlegetve kirohant a stúdióból, a felvételt pedig áthajította a szomszédos sztráda felett, be egyenesen egy használtautó-kereskedés irodájába. Aztán megvette Mike Oldfield Tubular Bells-ét.) Csakhogy éppen ez a távolságtartás az, ami egyfajta sokk-géphez teszi hasonlatossá a filmet: túlságosan kiszámítottnak, kicentizettnek hat helyenként. Ettől függetlenül remekmű.
Kulturális hatásának feltérképezése mérhetetlen munka lenne. Gigantikus sikere egyházhoz, valláshoz, hithez való viszonyokat erősített meg vagy rombolt le ezerszám, makró és személyes szinten egyaránt – elkészülte óta csak Mel Gibson forgatott nálánál is szörnyűségesebb keresztény-horrort. Folytatásai már a nyomába sem érnek, ettől függetlenül írok róluk pár keresetlent.
Cizellált Burton
Őszintén szólva, a második epizód kritikájaként egyetlen hatalmas, a „HAHAHA” folyamatos folyamából álló bekezdést terveztem. Elvetettem ezt a ötletemet, főleg a szerkesztők szellemi épségének megőrzése érdekében.
Az Ördögűző II: Az eretnek (1977) főhőse Lamont atya (Richard Burton, ez a szenzációs színész, aki valószínűleg valamely kocsmaszámlája kiegyenlítésének érdekében vállalta el a főszerepet), ő a Vatikántól feladatul Merrin atya (lásd az első részt) halála titkának felderítését kapja. Hogy teljes képet alkothasson, kénytelen felkeresni a csöcsös csajjá cseperedett Regan MacNeil-t (a filmből – kevés erényeinek egyike – hiányzik az első részben nagyon is domináns, a nőiséggel szemben éreztetett undor, sőt, Boorman néhány igen szexis beállítást is megkockáztat). Tiszta szerencse, hogy Regan iskola utáni szabadidejét egy pszichiátriai klinikán tölti, a „szállakakukkfészkére”-s durvanővér felügyelete alatt. Az intézmény számos úttörő gyógyászati módszert bevet páciensei jobbulásának érdekében, például egy olyan ketyerét is, amely belevillog az ember szemébe, majd a léleknek e tükrén keresztül hopp!, a freudi nehézségeket átugorva, egyenest a terhelt gondolatvilágának legmélyére repít minket. Segítségével Lamont viszonylag hamar felállítja a diagnózist: „Egy ősi démon lakik a lányban”, közli a gondterhelt intézményvezetővel, aki erre megértően elmosolyodik.
Az Ördögűző II nevetségessége éppen az ilyen és ehhez hasonló mozzanatokban, saját hülyeségei komolyan vételében gyökeredzik: készítőiben valószínűleg egy pillanatra sem merült fel, hogy az áltudományos maszlagnak, nevetséges fordulatoknak és ciki dialógusoknak ez a kavalkádja talán mégsem az a mély, metafizikus gondolatokat sikeresen közvetíteni tudó remekmű, amelynek szánták.
Íme egy gyakran felidézett, emlékezetes szópárbaj:
Autista lány: „Neked mi a bajod?”
Regan: „Megszállt egy démon.”
Autista lány: „Jujj.”
Regan: „De már kiment belőlem.”
A démon „nyomai” Lamont atyát Afrika legkellemetlenebb részeire vezetik. Ott összeismerkedik James Earl Jonessal, aki gyermekkorában már átvészelt egy ördögűzést, és szabad idejében kemény tojásokat öklendezik fel. A démoni jelenlét valódiságáról meggyőződve visszatér a nyugati civilizációba, csak hogy minden idők egyik legkatasztrofálisabb fináléjában végleg hülyét csináljon magából (szétesik alatta egy bérház, miközben ő sátánűző igéket kajabál tele torokból – ilyet inkább egy Amityville epizódtól várna az ember, nem pedig a hetvenes évek leghíresebb horrorklasszikusának folytatásától).
Az egész film olyan, mint egy rossz vicc: nincs tempója, túl hosszú, tele felesleges kitérőkkel és mivel a logika szintén hiányzik belőle (minden emberi értelemmel egyetemben), a poén pedig egyáltalán nem hatásos, a fejünket rázva, az összeilleszthetetlen jelenetek során elfilózva annyit tudunk csak magunk elé motyogni: mi az Ördög volt ez?
Az eltűnt idő nyomában
A harmadik rész története az első után tizenöt évvel játszódik. Kinderman hadnagy (George C. Scott alakítja, az eredetiben a szerep Lee J. Cobbé volt) és csapata egy rendkívül kegyetlen sorozatgyilkos után nyomoz. A modus operandi az éppen tizenöt évvel korábban kivégzett Gemini-gyilkosét másolja. A nyomozás szálai az egyik washingtoni klinikára vezetnek, ahol Kinderman élete legnagyobb sokkjával kénytelen szembesülni: a zárt osztályon, szoros kényszerzubbonyban Damien Karras atya tengeti nyomorúságos életét. Testét a Gemini-gyilkos szelleme tartja megszállva, akit azon az éjjelen végeztek ki, mikor Karras kiűzte a démont Regan MacNeilből, a Sátán pedig bosszúból a sorozatgyilkos lelkét a pap friss hullájában szállásolta el.
(Sóhaj.) Na igen. Ez még talán nagyobb baromság, mint a második rész története, szerencsére a kivitelezése már jobban sikerült. A film William Peter Blatty Legion című regénye alapján készült, még a forgatókönyvet is ő írta, sőt, a rendezést sem engedte át másnak. Ennek köszönhető, hogy az Ördögűző III az elődjénél kevésbé skizofrén mozi, ám ugyanolyan felesleges. Az izzadtságszagú sztori elbagatellizálja az első részben bevetett, átgondolt teológiai problematikát, és vásári, slasherfilmes szintre rángatja le.
Az Ördögűző III legnézhetetlenebb része a vége, amely olyannyira nyilvánvaló stúdióvezetői belepofázásról tanúskodik, amilyen még a mai, menedzserek uralta Hollywoodban is ritkaság. Hirtelen, a semmiből feltűnik egy, a megboldogult Merrin atyára nevetségesen hasonlító, csipketerítőt viselő pap, és jól megexorcizálja szerencsétlen Karrast, akinek bentlakója sturm und drang kíséretében takarodik vissza a pokolba. Ez az utolsó tizenöt perc stilisztikailag és tartalmilag teljesen elüt a film első másfél órájától, mintha a second unitot visszaparancsolták volna a stúdióba fájront után finálét forgatni.
Az egyetlen, megvalósításában egyedi jelenet az a majdnem teljesen mozdulatlan, hét perces beállítás, amely egy mára legendássá érett beijesztéssel végződik, és meg kell hagyni, nagyon hatásos: a kamera nagytotálban, szimmetrikusan-középen elhelyezve veszi a kórház éjjeli folyosóját. Az ügyeletes nővér kórteremről kórteremre jár, csak lépéseinek zaja töri meg a csendet. Az ajtókat mindig gondosan zárja maga mögött. Kopp-kopp, katt-katt… Az utolsó szoba kerül sorra… Bemegy az üres kórterembe, elvégzi amit kell, behúzza maga mögött az ajtót, rákattintja a zárat… Elfordul, és EKKOR…
Szép, szép jelenet. Nem is nagyon marad meg emlékként semmi más ebből a filmből.
Sivatagi show
Elérkeztünk Paul Schrader/Renny Harlin sokat szenvedett Ördögűző: A kezdet című mixtúra-mizériájához. Hogy miért van a kis aranyosnak két rendezője? Röviddel azután, hogy Schrader leszállította a saját verzióját, a stúdiófőnökök megbízták Harlint a film 80-90%-ának újraforgatásával. Állítólag Schrader filmje túlságosan köldöknézősre-spirituálisra sikeredett, a nyakkendősök pedig egy hányós-véres-beles horrorarmageddónt akartak.
Két kérdés ötlik fel bennem e tökölés kapcsán: először is, ha már eredetileg egy effektkemény filmet szándékoztak legyártatni, miért fogadtak fel olyan rendezőt, aki rendezéseivel ugyan vallásos problémákat tárgyal, de történeteinek vadsága általában az óvodai vízfestékfröcskölés izgalmainak intenzitása felé tendál. (A napokban néztem újra Schrader 1973-as Hardcore című munkáját. A családi fészek békéjét pornóforgatási testgyakorlatokra cserélő tékozló lány, valamint a nyomát kutató apa (George C. Scott) történetének hatása mára gyilkosan megkopott, az egykor sokkoló korrajz nevetségesen hat. A morálisan atyáskodó történetek nem öregszenek szépen.)
Másodszor: ha az első részhez hasonló, katartikus hatású klasszikust szerettek volna a népre ereszteni, kereshettek volna valaki jobbat is a másodvonalbeli Harlinnál. Ez a finn faszi csak egy fokkal jobb, mondjuk, a rezidentívülös Paul W. Andersonnál, pedig az aztán egy kutyaütő.
Harlin verziója gyönyörűen fényképezett (Storaro!), dögunalmas, fantáziátlan másfél óra, szellemtelen, pénzéhes producerek produktuma. Nem film, mert a történetnek se füle, se farka, főleg mivel olyanról, hogy dramaturg, a mai Hollywoodban hallani sem akarnak. A jeleneteket egyszerűen egymásra halmozták, a történet képtelen izgalmat vagy félelmet kelteni. Harlin szerint utóbbiakat kegyetlen szadizmussal kell helyettesíteni: egy tizenkét-tizenhárom éves forma gyereket a szemünk láttára tépnek szét a sakálok, és a kamera nem siklik el a látványról, a szörnyűségre szemérmesen. Ennél lejjebb már csak a snuff filmek vannak.
Az Ördögűző IV afféle mostanában divatos prequel, a három korábbi film előtörténetét meséli el, Merrin atya első találkozását az életét megkeserítő démonnal. Az afrikai helyszínek színgazdag hátteret biztosítanak a semmi-sztorinak meg az atmoszféra fülledt löttyedtségének, és a színészek is próbálnak domborítani, bár leginkább csak pucsítás lesz erőlködésükből – Stellan Skarsgard persze képtelen rosszul játszani, tehetsége még a Harlinhoz hasonló gyökér irányítása alatt sem adja meg magát.