Zöld zóna

Paul Greengrass PR-bombák foszladozó árnyékában loholó játékfilmje az évtized egyik slágerrejtélyét viszi vászonra, hogy végül azzal a naiv ábrázattal csodálkozzon a valóságra, ahogy Palik pillantotta meg a célegyenesben felbukkanó Damon Hillt. Hát hogy tűnt volna el? Hát semmi sem tűnik el! Az Arrows-Yamaha sem, a PR-bombák meg pláne nem. Azok ott vannak, ahol akarjuk, hogy legyenek, és ijesztő gyorsasággal alakulnak át. Például wécécsészévé. Ami kevéssé gyanús ugyan, de az ilyesmi csak az ideológiailag képzetleneket tévesztheti meg.

Ő lenne a kötelességtudó Miller hadnagyvagytizedesvagymi (Matt Damon), aki a jóhiszemű, hazafias nép jóhiszemű, hazafias reprezentánsaként a 2003-ban Irakban előre nyomuló katonai erők egyik speciális csoportját vezeti: feladatuk titkos forrásból származó információk alapján tömpuszfegyek (TÖMegPUSZtítóFEGYverek) lefoglalása – volna. Azonban csak üres üzemek, tátongó raktárak, por és nemradioaktív hamu fogadják. A precíz, nagyköltségvetésű harcászati szándék kézzelfogható nyomai helyett a minimális életszínvonal biztosításának mauzóleumai.

Talán még ironikusnak is tűnhet, hogy miután egy feltehetően kisszámú, roppant eltökélt csoport az USA-t s az egész világot megrengetve igazolta a MacGyver-i lelemény hatékonyságát és realitását, a washingtoni döntéshozó-gépezet az üdvösséghez vezető utat az ellenség államilag dotált, intézményes fegyverkezésében vélte meglátni. A koholt vádakat, a közvélemény manipulálását követően szinte össznemzeti, globál-politikai, stbstb. megnyugvással ért volna fel pár, a fegyverzetellenőrzési bizottság pecsétjét nélkülöző uránatom vagy akár egy kémcsőnyi influenza – bármi, amiből dábjúemdí (tömpuszfegynek látszó tárgy) fabrikálható. Sziklák, hegyek gördültek volna le a sebzett, haragtól elvakított szívekről, de az ekkora geológiai képződmények még Mohamed kérlelésére sem mozdulnak meg szívesen. Marad például a mozgóképes önvizsgálat, a popkulturális szembenézés, mely egyrészt bátor dolog, műfaji kellékek között meg még viszonylag kényelmes is.

A sors flegma iróniájának tudható be az is, hogy a Zöld zóna hét év – történelminek mondható – távlatából, az Obama-érában, körülbelül annyira inkorrekt politikailag, mint anno volt a Zöldsapkások. Hét év, hol van már az? És hol van már az az esti adás 2002 novemberében a Comedy Centralon...

Persze, ilyen volumen, ilyen költségvetés mellett nem lehet csak úgy és csak akkor odamondani, amikor a szerzőnek kedve szottyan, Greengrass legújabb kiáltványa – a korábbiakkal ellentétben – azonban technikailag is legfeljebb jóindulattal sorolható a konzervatív, de tisztességes filmek közé. A közel-keleti szituációt tematizáló akcióthrillerek (A királyság, Hazugságok hálója) ártalmatlan és kedvesen didaktikus sorába tagozódik ahelyett, hogy a néző eszére (Syriana), vagy toleranciaküszöbére (Redacted) apellálva tenné próbára a nemzeti önbecsülést.

(...van nálatok, és én ezt fogom vállalni! DE VAN!!! DE VAN!!!)

Ez a betagozódási törekvés ott rángatózik minden kockán. A lyukról lyukra egyre tanácstalanabbul futó Millerék történetének egy semmiből elősántikáló helyi hazafi ad olyan svungot (Allah ex machina? Mindegy. Magánakció a szolgálat rovására? Mindegy.), ami a végefőcímig kitart: egész véletlenül a legkeresettebb iraki tisztet látta feketézni egész véletlenül másfél sarokkal arrább. Akit a Hazugságok hálójában sem zavart, hogy szpesöl édzsönt Leo Dicaprio egy fejkendőtől kiköpött arabbá avanzsálhat, azt ez sem fogja, a fényképezés viszont minden bizonnyal. Nem láttam a werket, de ha kiderül, hogy légkalapács volt a kamerák oldalára erősítve, a szemem nem fog rebbenni – amennyiben addig még visszanyerem ezt a képességemet. (A kompozíció, mint snitten belüli strukturáló-elv egyesek számára megszűnt létezni.) Hasonlóképp kontraproduktív a képek straight-to-youtube zajszintje: legalább 3 különféle durvaságú nyersanyagot alkalmaz Greengrass, bizonyára a terek stilárisan kitáblázott elválasztására, no meg a tudósítások hiperrealizmusának visszadaása végett.

Kár, hogy ezzel nincs összhangban a dinamikus, de itt-ott elnagyolt történet és a kidolgozottnak tűnő érdekellentétek mentén egymásnak feszített, de unalomig ismert sorokat puffogtató vázlat-figurák. A műholdképek geometrikus tisztasága, valamint az iraki rögvalót széltében, hosszában kitöltő közigazgatási és egzisztenciális káosz közötti távolságnak nincs különösebb hírértéke. A nagy kérdés, a tét talán még játékfilmes körökben is túltárgyalt és agyonreflektált, amin természetesen az sem segít, ha a tanulságok kimondása előtt bátran rácsapunk a CapsLockra. Továbbmegyek: sőt.

A Greengrass-életműn belül talán a CIA ábrázolásának új árnyalata tarthat számot érdeklődésre. Ahogy a Bourne-filmekben, a hírszerzési ügynökség most is a slag rossz végén van, ám ezúttal tehetetlen, bürokratikus korlátok közt fel-alá sertepertélő intézmény, melyet egy jól irányzott telefon a Pentagonból bármikor megbéníthat. Hogy a direktor mennyire megalapozottan mosdat és veszi le a Cég válláról a felelősség egy részét, kérdéses, a CIA akkori igazgatója, George Tenet – szintén megkérdőjelezhetően objektív – önéletrajzi könyvében mindenesetre feketén, valamint fehéren nyilatkozik.

A továbbiak őt idézem, de ha netán lenne, akit meglephet a történet csúcspontja, ne vegyük el az örömét, szóval: SPOILER!

Tenet kvázi beismeri, hogy az Irak ellen felhozott fegyverkezési vádak makulátlanul hipotetikusak. Szaddam Husszein nagy valószínűséggel a környező országok elrettentése miatt akadályozta az ENSZ ellenőröket a tömpuszfegyek keresgélésében - mímelve, hogy van rejtegetnivalója. Holott az Öböl-háború után végleg letett az ilyesmiről. Igazából nem volt semmije.

Hát hogy tűnhetett volna el, Damon?

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!