Egy vallomással kezdem. Nekem igazából semmi bajom Uwe Boll filmjeivel (sokkal inkább azokkal, akik szinte már sportot űznek a rendező lejáratásából, miközben nyilvánvaló, hogy ezek az emberek még nem láttak igazán rossz filmeket életükben). Én egyik filmjét sem élveztem kevésbé, mint a kedd esti RTL Klubos világpusztulós, óriáshalas szarokat. De tovább is megyek a penge élén! Egy ideje már kimondottan tudom szeretni is Boll munkáit, és ha így folytatja, akkor még az sem kizárt, hogy egyszer a rajongója is leszek. Mert, hogy Boll egy ideje ugyanis fejlődik. Méghozzá rohamosan és pozitív irányba. Nem. Nem viccelek.
Ennek a fejlődésnek az első jeleit már a Postal-nál észre lehetett venni, mikor is kiderült, hogy ennek a meg nem értett német "zseninek" azért van humora és önkritikája is, bár a film ennek ellenére is felejthető egy katyvasz volt. Ekkoriban következett be nála az a megmagyarázhatatlan fordulat, amikor is az eleve felesleges és értelmetlen videójáték adaptációkat hirtelen realistább és kifejezetten provokatív témákra cserélte le. A Tunnel Rats egy átlagos, ám teljesen nézhető vietnami háborús film, a minimalista/dokumentarista stílusban forgatott Stoic pedig megrázó feldolgozása egy pár évvel korábbi németországi esetnek. (A siegburgi börtönben három rab folyamatosan vegzálta, majd öngyilkosságba kényszerítette negyedik tásukat.) Ezek után Boll elkészítette pályája eddigi legjobb filmjét, a Rampage-t.
Boll ezúttal is olyan témához nyúlt, amire manapság érzékenyen reagál a közvélemény. Az egyre gyakoribbá váló iskolai lövöldözések és utcai ámokfutások elkövetőinél ugyanis legtöbbször pont az olyan filmeket és egyéb tartalmakat teszik felelőssé, mint pl. ez is. Provokáció? Nem valószínű. Sokkal inkább egy merész ötlet.
A szintén minimalista eszközökkel filmre vitt történet egyetlen nap eseményeit mutatja be, egyetlen ember szemszögéből. Bill (Brendan Fletcher) egy átlagos külvárosi lúzer, aki egyszer csak besokall saját jelentéktelenségétől, a környezetétől, úgy általában a külvilág közönyétől, és attól, amivel haverja Evan (Shaun Sipos) folyton tömi az agyát, miszerint az egész világ megérett a pusztulásra. Egyik reggel aztán Bill elköszön a munkába menő szüleitől, majd magára ölti saját gyártású páncélöltözékét, felpakolja az automata fegyvereit, és elindul, hogy halomra ölje a fél várost.
Boll saját elmondása szerint egy anti-hollywoodi filmet akart csinálni, ami valljuk be, sikerült is neki (bár sokak szerint eddig is ilyeneket csinált). A maga módján sokkoló, ám a fekete humortól sem mentes film teljesen öncélúnak tűnik, egészen addig, amíg aztán a végén egy nagyszerű fordulat teljesen más megvilágításba nem helyezi a korábbiakat. Az emitten most le nem lövendő slusszpoén kellemes meglepetésként hat, pláne mivel a nézők addigra már azt gondolnák, hogy Boll semmi másról nem akart filmet csinálni, mint egy tömegmészárlásról.
Pedig igazából arról csinált. Ahogy Bill végigmegy az utcákon (miután a levegőbe repítette a kisváros rendőrségét) mindenkire válogatás nélkül lő. Hidegvérrel, és sajátos humorérzékkel felszerelve mészárolja le a halálra rémült fodrásznőket, az ügyetlen pincérnőt, vagy a kávézó kiszolgálóját, aki korábban kevés habot tett a kávéjára. Alacsonyabb ingerküszöbbel fel is háborodhatnánk ezen a sok halálon, de a film kerüli a vér és a halál részletesebb bemutatását, nem nagyon ismerjük meg azokat, akik aztán golyókkal a testükben ottmaradnak a földön. Ők egyszerűen csak arctalan húsdarabok. Hiszen a filmben pont erről beszélt Evan, Bill haverja, aki mit sem sejt arról, ami a városban folyik. A Föld túlnépesedett, az emberek a pénzt és az egót hajtják, és tulajdonképpen haszontalanokká váltak. Ezt a szájbarágós kamu-messzidzst erősíti a filmet végigkísérő rádió és tv-hírek hangjai is, amik folyamatosan háborúkról, öko-katasztrófákról, globális felmelegedésről és a többi emberi nyomorról szóló híreket szajkóz.
A jó német érdekes módon időközben megtanulta a feszültségteremtést is. Az egyik legjobb példa erre az az emlékezetes jelenet, ahol Bill bemegy egy Bingo terembe, amiről köztudott, hogy az unatkozó amerikai középosztály legszánalmasabb figuráinak gyűjtőhelye. Hol máshol várná az ember a legjobban, hogy egy ilyen idealista ámokfutó kitárazzon, ha nem itt?! A felfegyverzett helyi Terminátorról tudomást sem vesznek az emberek, játszanak tovább. Bill sétál, kötekedik, provokál, eszik egy szendvicset, de csak nem akar kitörni a pánik a sok zombi között. Ekkor emberünk egyszer csak fogja magát, és békésen távozik. ("You guys don't need my help at all.") Pont az ilyen meghökkentő, szinte már zseniális húzás az, amit a legkevésbé vártam volna Boll-tól.
Brendan Fletcher valami egészen kiválóan produkál, ahogy a mellékszereplők is meggyőzően természetesek tudnak maradni, kerülve a realitás érzetét romboló hatásvadász nagyjeleneteket. A film legnagyobb gyengéje sajnos az elmúlt években idegesítő divattá vált shaky cam. Hiába akarták ezzel hihetőbbé tenni a történéseket, a Rampage szinte élvezhetetlen lett miatta, szóval most a minőség helyett, főleg a rázkódás miatt kaphatunk hányingert.
Ez a film más, mint aminek kívülről látszik. Cinikus, meghökkentő, hangulatos, hatásos, kicsit megbotránkoztató, olykor vicces is. Boll most nagyon odatette magát, és én egyre kíváncsibb vagyok, hogy milyen úton halad majd tovább. Ha a videójátékoktól és a vele járó szörnyektől és egyéb lényektől képtelen elszakadni, akkor továbbra is a netes fikázók céltáblája marad. Ha viszont ebbe az irányba halad tovább, akkor talán van esélye a renomé rendbetételére is. Én mindenesetre kíváncsian várom pl. a Darfur-t, amiről szintén elég jó dolgokat hallottam.
Sehr gut Uwe!
