A Blade Runner több szempontból is emlékezetes film: az egyik legjobb sci-fi film és egyben a legsikerültebb Philip K. Dick feldolgozás, Vangelis zenei témái legendásak, Harrison Ford és Rutger Hauer pedig egyaránt remekül játszik. A címe viszont, akárhányszor is láttam, mindig érthetetlen volt - jól csengő, izgalmas, de semmi köze nincs a történethez. A Pengefutár, mely már a címlapon is hálátlan sorsát reklamálja („Az igazi Blade Runner”), végre lerántja a leplet a rejtélyről. Alan E. Nourse Blade Runner című regénye 1975-ben jelent meg, s miután Hollywood megtalálta, William S. Burroughs írt belőle irodalmi forgatókönyvet. Ridley Scott azonban, bár a jogokat megvásárolta, végül csak a fogós címet használta fel, a történet Philip K. Dick könyvéből (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?) származik.
Fantáziadús és jól megírt regény a Pengefutár - bár szerelmese vagyok Ridley Scott filmjének, mégis kár, hogy ennek a könyvnek csak a címe került bele a filmtörténelembe. Igazi céltudatos sci-fi: figyelmesen, de céltudatosan bontja ki a főszálat, ahogy körbejárja témáját, és közben kevés szóval, de pontosan jellemez minden mást, hogy otthon érezhessük magunkat (csak részben) idegen világában is.
A cselekmény a közeljövőben játszódik az Egyesült Államokban, mely továbbra is büszkén lobogtatja a demokrácia és egyenlőség zászlaját, de valójában egy önellentmondásos, sokféle népcsoport és társadalmi réteg érdekellentétei által feszített ország (csakúgy, mint a valóságban). Bizonytalanul tévelygő hajóra hasonlít, melyet mindenki másmerre akar kormányozni a gazdaság- és társadalompolitika komor jéghegyei között. A legveszedelmesebb ezek közül pedig a működésképtelenné válással fenyegető egészségügyi rendszer, melyet csak a társadalom egyre kisebb hányada vesz igénybe.
Hogy hogyan jutottunk idáig? Az egyre tökéletesebb gyógymódok és technológiák miatt az emberi élet hosszabb lett, a korábban halálos betegségek kordában tarthatóak, megszelídíthetőek. Csakhogy a betegséget hordozó gének megmaradtak, és elszaporodtak az emberi fajban, hiszen az is képes volt utódokat nemzeni, akit korábban kiszűrt volna a természetes szelekció. Az emberi génkészlet veszedelmes sebességgel hígul és korcsosul - ezt mutatta ki egy tudományos kutatás, mely túlságosan is nagy hírverést kapott és melynek alapján a kormány egy átgondolatlan törvényt hozott: csak az jogosult orvosi eljárásra, aki hajlandó lemondani szaporodóképességéről.
Gyógyítás ivartalanításért...
Mindenki másnak - a modern orvoslást elvből ellenző naturistáknak, a saját vagy gyermekük szaporodóképességét féltve őrző szülőknek, az egészségbiztosítást amúgy sem fizetni képest szegényeknek és a társadalom peremén vergődőknek - marad az illegális, föld alatti orvoslás, tökéletlen eszközökkel, szűkös gyógyszerkészletekkel, állandóan az államhatalom elől rejtőzködve.
Sánta Billy pengefutár. Fiatal fiúknak való munka ez, mely a feketepiac nagykereskedői és orvosai közti kapcsolattartást szolgálja, a büntethetőség életkora alatti védőmezőben mindkét felet védve. A pengefutárokat nem zárják be évekre, nem veszik el orvosi diplomájuk és vagyonukat, ha esetleg elkapnák őket pár fecskendővel. Ettől persze még nem válik kevésbé rizikóssá a munkájuk, főleg nem akkor, amikor Billy és orvos kollegája, Doki egy influenzajárvány idején a szokásosnál sokkal több agyhártyagyulladásos esetre lesz figyelmes...
Tudományos-fantasztikus elemek, az orwelli disztópikus társadalom előképei, 20. századi, de ma is minden ízében érvényes és aktuális társadalomkritika - ez mind benne van a kötet első részét képező rövid regényben.
Ezután egy újabb címoldal következik, az irodalmi forgatókönyvé, melyet a Meztelen ebéd drogos szimfóniájáért is felelős Burroughs jegyez - és ez a lapozás talán a legizgalmasabb élmény a könyv olvasása során: a vászonra adaptálhatóság kérdései, a transzformáció izgalma, a két írás közötti feszültség dolgozik az olvasó fejében.
Burroughs-ra nem persze lehet felkészülni. Eleve hálátlan dolog egy összetett, aprólékos regény után egy szükségszerűen nyers, lecsupaszított filmvázlatot elolvasni (mekkora csalódás volt nekem a Sztrugackij fivérek Piknik az árokpartonja után a Sztalker vázlat-novellája!), de egy beat-költőt úgysem érdekelnek az ilyesmik: a regény nagy részét teljességgel kihagyja, legfeljebb utalva egy-egy létfontosságú jelenetre, más részeket (dialógusok, mondatok) egy az egyben beidéz, olykor többször is, aztán kifacsarja a cselekményt, kirántja az egész alapszituációt a történet alól, mint bűvész az asztalterítőt, és persze a végeredményt teleszórja más írásaiban is előszeretettel felbukkanó motívumaival: álló faszok, kamaszfiúk álló fasszal, ejakuáló álló faszok, síkosítóval bekent álló faszok és persze drogozás határok nélkül.
Nos... igen...
De mégis érdemes! Mert leköt, mert kiszámíthatatlan (a mai ötlet-éhes, másolást másoló világunkban ez már önmagában hatalmas erény számomra) és mert úgy burjánzik benne a fantázia, hogy abból Hollywood teljes kreatív-gárdája elélne hónapokig. Persze nem árt némi edzettség Burroughs-hoz, és hogy Ridley Scott végül csak a címet használta fel az irodalmi forgatókönyvből, végül is érthető. De aki élvezte a regényt, és némi nyitottsággal (vagy szükséges mennyiségű tudatmódosító szerrel) nekiül - pontosabban: magára engedi - ezt a beat-prózába oltott depresszív, pszichedelikus sci-fi-zanzát, azon ígérem, úgy fog áttiporni ez a harminc oldal, mint egy bulldózer. Mint egy LSD-vel és ondóval borított, rémálmokból kovácsolt, szeméttelepeken felhizlalt, tizenkétezer őrült majom által meghajtott bulldózer.
Én szóltam!
Kiadó: Metropolis Media Group - Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Tamás Dénes
Eredeti cím: Blade Runner, Blade Runner - A Movie
Oldalszám: 270 oldal
A Galaktika kiadó könyvtrailere