Neil Marshall pályáját mindig is kitüntetett figyelemmel követte a Geekblog, hiszen egy geekségét nyíltan felvállaló és műfaji preferenciáiban is nekünk tetsző (horror, poszt-apokaliptikus) rendezőről van szó. A Barlang többünk favoritja volt az elmúlt évtizedből. Wostry szerint egyenesen a 2000-es évek legjobb horrorfilmje. Az ilyen intenzív rajongásnak azonban lehetetlenség hosszú távon megfelelni. Marshall következő filmje okozta csalódás felért egy kiűzetéssel a Paradicsomból. A Doomsday-ben arányérzék és önuralom nélkül pakolta egymásra a kedvenc filmjei kedvenc jeleneteit a rendező, ami egy látványos, ámde stílustalan műfaji katyvaszt eredményezett. Adja magát tehát a kérdés, hogy vajon melyik alkotás fog minőségbeli kilengésnek bizonyulni az életműben: a Barlangot fogják egyszeri fellángolásnak, vagy inkább a Doomsdayt fogják egyszeri botlásnak tartani. Így amellett a feltett szándékunk mellett, hogy véráztatta csatamezők látványában és levágott végtagok röptében gyönyörködjünk, erre a kérdésre is próbáltuk megtalálni a választ a film megnézésekor.
A téma és a megvalósítás módja üdvözlendő. Egy Nagy-Britanniában széles körben ismert mítoszt dolgoz fel a kilencedik légió eltűnéséről. Amíg a történészek késhegyre menő vitát folytatnak arról, hogy valójában mi is történt a Római Birodalom északi határain túlra küldött hadsereggel, valamint az elmúlt évek történelmi filmjei az adott események és személyek újraértelmezett, a mitikus tartalomtól megfosztott verzióit preferálják (Robin Hood), addig Neil Marshall a legegyszerűbb, és manapság túlontúl is kevésszer alkalmazott módját választotta a történet feldolgozásának. Nem vacakol a történelmi kontextussal, nem próbálja az évszázadok alatt rárakódott rétegeket levakarni az eseményről, adottnak veszi a mítoszt és azon belül egy néhány fős csapatra koncentrál, akik túlélték a légiójuk lemészárlását és akik megpróbálnak hazajutni, kicselezve pikt üldözőiket. A cselekmény gerincét tehát a túlélésért folytatott küzdelem adja, a rómaiak és a piktek szembetűnő kulturális különbsége, valamint a vad skót-felföldi táj pedig egzotikussá teszik ezt a műfajára nézve, akció-kalandfilmet.
Akció, merthogy ez adja a sava-borsát a Kilencedik légiónak. Neil Marshall nem erőlteti a karakterábrázolást, azt a keveset, amit el kíván mondani a szereplők jelleméről, a tetteiken keresztül szemlélteti. Nem kell persze bonyolult dolgokra számítani, hiszen római katonák és pikt harcosok népesítik be a filmet, akiknek a háborúskodás betölti az életüket. Sajnos Neil Marshall is ahhoz az iskolához tartozik, amely jellemzően gyors vágásokkal, rángatózva és testközelből veszi fel a csatajeleneteket, így egyáltalán nem képes érzékeltetni a csata menetét, és hogy valójában mekkora erők is csaptak össze; emiatt a légió megsemmisülése egyáltalán nem olyan hatásos, mint amilyen lehetett volna. Egy későbbi csatajelenet, amikor a maroknyi túlélők összecsapnak pikt üldözőikkel egy elhagyatott római erődítményben, már sokkal izgalmasabb, hiába a résztvevők elhanyagolható száma. Részben azért, mert eddigre, felületesen bár, de megismertük a szereplőket, hiszen nézőként együtt menekültünk velük hóban-fagyban, tűzön-vízen át, esély teremtődött arra, hogy kialakuljon egyfajta érzelmi kőtődés, de főleg azért, mert itt már láthatóvá válik a harc koreográfiája és nem csupán vérbő, nyíltszíni kaszabolás megy.
Mégis, a film leghatásosabb része, a film középső harmadát kitöltő menekülés. Végig lendületben tud maradni, a veszélyeztetettség folyamatos érzékeltetésének és a vadregényes skót tájban rejlő vizuális potenciál kiaknázásának hála. Valamint megágyaz a filmvégi nagy összecsapásnak a centurió (Michael Fassbender) és a pikt harcosnő (Olga Kurylenko) között. Hiába a törékeny modellalkat, Kurylenko képes volt elhitetni, hogy ő Britannia és az északi területek legjobb nyomolvasója, és egyben egy vérszomjas amazon, aki a Holdra is követné az áldozatát, hogy elvágja a nyakát. Ő a film legemlékezetesebb karaktere, azzal együtt, hogy egyszer sem szólal meg.
A film korlátai akkor tűnnek elő leginkább, amikor a rendező megpróbál túllépni rajtuk. Meglepődve olvastam a rendezővel készült egyik interjúban, hogy úgy képzelte el a Római Birodalom északi határvidékét, mint a Vadnyugat történetéből ismert frontiert. John Ford lovassági trilógiáját emlegette, mint a Kilencedik légió egyik ihletforrását. Ebből a meglebegtetett komplexitásból viszont vajmi kevés köszön vissza az elkészült filmben. Üldözőket és üldözötteket láttam, akik okkal teszik azt, amit tesznek, de ennél többet csak nehézkesen lehetne belemagyarázni ebbe az alapvetően akció-orientált filmbe.
Az időközöként megszólaló és a történelmiséget hangsúlyozni kívánó és emiatt teljesen hiábavaló narráció, a film első perceiben még elér bizonyos eredményeket a hangulatteremtés terén, de később egyértelműen idegesítővé válik. Túlnyomórészt közhelyek puffogtatásában merül ki, és a szereplők arcáról egyébként is pontosan leolvasható érzelmeket önt szavakba. Az akció rövidke szüneteiben pedig jobb nem belegondolni a cselekmény egyes fordulataiba, mert könnyen kibukhatnak a forgatókönyv hiányosságai. Annak a részletnek a közlésétől például előzékenyen eltekintettek az alkotók, hogy miképpen is szabadult ki a piktek fogságából a főszereplő . A film kétharmadánál váratlanul elinduló szerelmi szállal vagyok a legnagyobb bajban, ugyanolyan népmesei egyszerűséggel és következetességgel halad a beteljesedés felé, mint a film egyéb eseményláncolatai, de még így is kilóg némileg a Kilencedik légióból. Olyan volt, mintha egy történelmi fantasyból emelték volna át változtatás nélkül.
A Doomsday-hez szerencsére csak annyiban hasonlít a Kilencedik légió, hogy ebben is szerephez jut egy Skóciát Angliával elválasztó fal (ezúttal a Hadrianus-féle); de egyébként minden tekintetben koncentráltabb és összeszedettebb film. Neil Marshall nem egy újabb hommage-gyűjteményt alkotott (néhány nyilvánvaló, de egyáltalán nem zavaró utalás azért így is van a filmben: Gladiátor, Butch Cassidy és a Sundance kölyök), hanem ismét azt tartotta a legfontosabbnak, hogy elmeséljen egy történetet, eláztatva sok vérben tocsogó akciójelenettel. Azonban a film egyszerűségre törekvése, ihletettséget nélkülöző stílusa, egyben azt is jelenti, hogy a Kilencedik légió híján van bármiféle igazán kiemelkedő momentumnak. Férfias küzdelem volt ez, semmi több, és ahogy a vér felszárad, úgy ez is hamar tovatűnik az emlékezetből, és nem marad más, mint várni a következő Neil Marshall filmre, illetve a következő, kilencedik légióról szóló filmre.
