M. Night Shyamalan filmjeit már évek óta csak a zenéi miatt érdemes várni. Mindegy, hogy a hajdan még ígéretes új zseniként porondra lépett rendező milyen mélyre süllyed (és higgyétek el, Az utolsó léghajlítóval alighanem megcáfolja „mindig van lentebb” elvét), James Newton Howard mindig élvezetes (olykor pedig zseniális) score-okkal igyekszik tompítani a moziszékben átkozódó nézők szenvedéseit. Más kérdés, hogy Shyamalan legújabb opusán már ő sem képes segíteni. Hiába írt ugyanis lenyűgözően epikus, gazdagon hangszerelt, szép, ötletes, lendületes és változatos zenét, egy leheletnyi keleti beütéssel (erről a kínai vonós hangszer, az erhu gondoskodik, ami már a rajzfilmsorozatban is szerepet kapott), hogyha egyszer a film lapos, unalmas, fantáziátlan, sőt röhejes, és minden izzadságszag ellenére, nyoma sincs benne a megcélzott grandiózusságnak.
Newton Howard így kényelmetlen helyzetbe került: munkája olykor röhejesnek hat (ld. a masszív, kórusos hősi témát a hadonászó főhőst mutató zárójelenetben), pusztán mert harsogó és nagyszabású, miközben mindaz, amit aláfest, kicsinyes és antiklimatikus – de persze nem témájában, hanem kivitelezésében az, így a komponista aligha hibáztatható. Csak ez így olyan, mintha Gabriel Garciá Márquez írná a BKV közleményeit, vagy mintha Hajós Alfréd kertvégi árnyékszékeket tervezett volna. Még szerencse, hogy nekünk, filmzene geekeknek ezek a score-ok külön hallgatva is kedvesek – ilyen szempontból pedig Az utolsó léghajlítóra nem lehet panaszunk. A bő egyórás album egy több mint 11 perces egyveleggel kezdődik (Airbender Suite), ami a zene legtöbb (de nem az összes) fontos motívumát magában foglalja. Már az első másodperek meghatározók: egyetlen lágy, földöntúlian könnyed furulya balzsamozza a fület – bevett szokás a történelmi filmek és a régi korokban játszódó fantasyk esetén ilyen hangzással jelezni, hogy időben és térben most messzire fogunk utazni, és akár sablonosnak is bélyegezhető, de kétségkívül hatásos. Ebből a visszafogott dallamból aztán fokozatosan nyílik ki az egész zenekar, viszont a büszkén, méltóságteljesen emelkedő főtéma (többnyire a rezesek adják elő, de pl. a Prologue-ban még vonósok andalognak vele) csak a második számban (Earthbenders) jelenik meg – és teljes pompáját a grandiózus fináléul szolgáló utolsó trackben (Flow Like Water) éri el. Főtémának nevezem, de nem biztos, hogy helyesen: ez tűnik ugyan a film karakterektől és népektől független vezérmotívumának, de még több visszatérő melódia is van, ami legalább ilyen hangsúlyos. Ezek közül a legfontosabb az Aang figurájához köthető magasztos, ugyanakkor gyönyörűen visszafogott hősi téma, ami a csellótól kezdve a hegedűig a teljes vonós szekciót igénybe veszi. Az persze evidens döntés volt, hogy a négy elem köré csoportosuló négy néphez Newton Howard más-más zenei hangulatot kapcsoljon. A hódítóként fellépő tűz népét nem meglepő módon militáns dobok és harciasan kántáló kórusok jelképezik (nem egyszer olyan indulót eredményezve, ami kísértetiesen emlékeztet John Williams stílusára), a víz népének a szünetek nélküli hegedűfolyam a védjegye, míg a meglehetősen alulreprezentált föld népét a rezes szekció támogatja. Különösen szép megoldás, ahogy a végső csata döntő pillanatában a vonós hősi témát felváltja a rezes vezérmotívum, jelezve, hogy Aang immár végleg belenőtt az avatar cipőjébe – ha Shyamalannak csak feleannyi ötlete lett volna a szkript írásakor, mint Newton Howardnak a komponáláskor, már legalább egy nézhető filmet kaptunk volna… Így viszont a legjobban akkor járunk, ha elfelejtjük, hogy a filmzene alkalmazott művészet, és az albumot önmagában kezeljük. Mert úgy remek. A filmmel együtt viszont alig emelkedik ki az átlagból. (Némi keserű adalék: a kiadó több helyen lespórolta az albumról a film alatt hallható kórusokat, mert azok nélkül kevesebb jogdíjat kellett fizetniük – no komment.)
Zene az albumon:
Zene a film alatt:
Kiadó: Lakeshore Records
Játékidő: 66:46