A belső kör

A műfaji filmeknek megvannak a maguk jellegzetes, kifogyhatatlan energiájú feszültségforrásai, amik bármilyen történetnek meg tudják adni a szükséges töltést. Ami a tinivígjátékoknak a szüzesség elvesztése és a slasher-horroroknak a heveny sorozatgyilkolási hajlammá fejlődő gyermekkori trauma lehet, az a bűnfilmeknek a tiszta élet reményben végrehajtott utolsó nagy meló, a család szentségével ellenszegülő személyes vágyak vagy éppen a sehová sem vezető, mégis legyőzhetetlen bosszúvágy. A belső kör nem átallja rögtön mind a három zsánerelemet felhasználni, megfejelve egy problémás apa-fiú kapcsolattal, és legnagyobb erénye éppen az, hogy görcsös eredetiségre törekvés helyett őszintén felvállalja a műfaji sablonokat, sikerrel építve őket harmonikus egésszé.

Milo, a Franciaországban tevékenykedő örmény gengszter-família feje néhány évvel ezelőtt egy szerencsétlen akcióban elvesztette egyik fiát, így a család továbbörökítésének feladatát megmaradt utódjának szánja. Antont azonban, bár tiszteli a család értékét, sokkal inkább szerelme, idős nagyanyja ápolója foglalkoztatja: szállót szeretne nyitni, kiszállni az Életből („The Life” - bár ezzel a kifejezéssel így csak angol nyelvű művekben találkoztam) és tiszta lappal folytatni. Ezt azonban nem csak konok, eszközökben nemigen válogató édesapja akadályozza meg, de az a bizonyos lövöldözésbe torkolló rablás során egyik emberét elveszítő nyomozó is, aki hideg fejjel, de már-már megszállott elszántsággal dolgozik a Malakian klán leleplezésén és felszámolásán.

A belső kör szereplői egyszerű, világos indíttatású emberek, és a hangsúly az embereken van: esendőek, többé-kevésbé tisztában vannak hibáikkal, de készek – talán szakmájukból is adódó – fatalizmussal menni előre, engedelmeskedve az őket körülvevő törvényeknek, hasztalan viaskodva a józan ésszel. Ezt a kíméletlenül szomorú világot tökéletesen festik alá a disszonáns, merengő zongoratémák is, és a színészek is remekelnek: ott van Reno kiöregedett karaktere és bikaszerű jelleme, ahogy belül emészti magát, és ellenpontja, az érzelmes fiatal csikó (Gaspard Ulliel egyáltalán nem tapasztalatlan a filmezésben, és amolyan igazi krimis megjelenése van, remélhetőleg látjuk még), de kiváló az ápolónő madárka-karaktere is, aki csendesen figyel, ismeri a világ mocskát és nem is akar sokat, csak egy kis darab boldogságot - és persze a bosszúéhes, mégis türelmes nyomozó, kinek szakmailag profi, de olthatatlan bosszúvágyát nem sikerül félretennie, még ha az korlátozza és veszélyezteti is őt és kollegáit...

Nem rovom fel a film egyes elemeinek, főként a befejezésnek kiszámíthatóságát - végtére is egy ízig-vérig zsánerdarabot nézünk, megszoktuk a sablonokat, sőt szeretjük őket, ha jól vannak tálalva, és arra itt nem lehet sok panasz. Az egyetlen igazi hiba egy örökölt betegség, az utóbbi évek francia krimijeinek közös átka: A belső kör még jobb, sokkal jobb film lehettt volna, ha egy kicsit szárazabban fogalmaztak volna, mértékletesebben bántak volna az érzelmekkel a készítők. Ideje már visszavenni a melodrámából és visszatérni a fénykor szikárságához.

 

 

 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!