Újabb képregény arról, hogy a szuperhősök nem törvényszerűen olyanok, amilyennek a Marvel és a DC képregényei ábrázolják őket. Nem biztos, hogy nemesek, becsületesek, önzetlenek, tisztességesek és nem biztos, hogy a naplemente fénye pont úgy vetül rájuk, hogy glóriát rajzoljon a fejük fölé. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ezekből a képregényekből sosem elég: akár viszonylag komolyan veszik magukat (Watchmen), akár hasfalszaggató iróniával közelítik meg a témát (Umbrella Academy), mindig élvezet nézni, hogy egy tehetséges író hogyan csavarja ki a klasszikus hősök patyolattiszta világát. B. Clay Moore, a Hawaiian Dick szerzője pedig tehetséges, így a Battle Hymn kiváló szórakozást nyújt – és meglehetősen furcsát. Nehéz ugyanis beletuszkolni egy kategóriába, lévén nem paródia, nem szatíra, nem thriller, és főleg nem hagyományos szuperhős-történet – viszont mindegyikből van benne egy maréknyi.
A Battle Hymn vesz egy rakás jól ismert szuperhőst, mindegyiküket új névvel, kicsit más külsővel, és teljesen más személyiséggel ruházza fel, hogy aztán csapatba tömörítse, majd rászabadítsa őket a második világháborúra. Namor, Dr. Mid-Nite, Villám, az eredeti Fáklya és Amerika Kapitány kicsavart alteregóik állnak a történet középpontjában. A kormány állítólag egy szuperfontos feladattal akarja megbízni őket, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ilyesmiről szó sincs – akkora hülyét csináltak belőlük, amekkorát csak lehet. Tesztelések, kísérletek állnak a háttérben, hőseink pedig bábuk, akiket drótokon rángatnak, és túl ostobák ahhoz, hogy lássák, vagy még annál is ostobábbak, és önszántukból együttműködnek.
Szinte látom a gonosz vigyort Moore arcán, ahogy megszentségteleníti az ikonikus karaktereket. A Büszke Amerikai (Amerika Kapitány) például egy öntelt, cinikus kirakatkatona, Johnny Zip (Villám) egy nyápic, szoknyavadász pojáca, a hősök oldalán feltűnő szépség, Betty Jones pedig egy szégyentelen ribanc, akit szinte az egész csapat sorban gerincre vág. Ellenben Quin Rey pozitívabbra sikerült, mint eredetije – ami valahol érthető, hiszen Namor már eleve egy arrogáns tahó, aki mindig is kilógott a Marvel hősei közül. Itt viszont ő szolgáltatja a képregény komolyabb, drámaibb aspektusát: naiv, tiszta karakter, aki nem érti a felszíni világ törvényeit és szokásait, totális kívülállóként nem találja a helyét, és mikor mások ezt kihasználják, nem csap szép maga körül, hanem csak csalódottan visszakullog a tengerbe.
Ugyanakkor ezek a karakterek nem pusztán torz tükörképei a jól ismert, ikonikus jelmezeseknek, nem egyszerű, gúnyos antitézisek, hanem gyarló, hús-vér emberek. És a lényeg pont az, hogy túlságosan is azok: az irigység, a féltékenység, az arrogancia és a büszkeség cafatokra szaggatja a csapatot, még mielőtt egy szalmaszálat keresztbe tudna tenni, nemhogy esetleg (kac-kac) megmenteni a világot, vagy legalább segíteni a háborús erőfeszítéseket. Moore gonosz, vérbő cinizmussal vonja le a végkövetkeztetést: hiába vannak a hősök speciális képességek birtokában, különlegességük nem terjed ki a jellemükre, nem feltétlenül jár velük sem hatalmas felelősségtudat és világváltó szándék, sem megalomán pusztítani és uralkodni vágyás. Nem, ezek itt a képességeiknek köszönhetően felfújt lufik, amik az első adandó alkalommal kipukkannak, és ugyanolyan ostobán és nyomorúságosan vergődnek a világban, mint bármelyik másik lúzer – csak nekik még szembe kell nézniük feletteseik titkos kis játszmáival és a politikai érdekekkel is, amik bármikor feláldozhatónak, vagy egyenesen nemkívánatosnak minősíthetik őket. Bár ez a „szembe kell nézniük” velük, talán nem a legjobb kifejezés, mert úgy hangzik, mintha lenne fingjuk a dologról. Nincsen.
Moore-nak van érzéke a különböző stílusok vegyítéséhez, ez már a Hawaiian Dick című trópusi horror-noirjából is kiderült, ami olyan volt, mintha Wes Craven Kígyó és szivárvány-ának Sam Spade lett volna a főszereplője. Nem csak a tipikus szuperhős-történetet fordítja ki, de még össze is mossa azt a kémkedés világával, a háborúval, az emberi butasággal és gyarlósággal, egy jókora adag cinizmussal, és hasonló mértékű öniróniával. Az eredmény egy ötletes, gonosz, vicces, morbid és kegyetlen, szatirikus kaland, amely bár nem kifejezetten eredeti, mindenképp pokolian szórakoztató, és nem lehet rossz szavunk a rajzokra sem. Jeremy Haun markáns vonalakkal dolgozik, és bár a háttérkitöltés nem az erőssége, az arcokat fantasztikusan eltalálta. A nagy hősök vonásaiban ott bujkál az arrogancia, a büszkeség, a tahóság, a nemtörődömség: a Büszke Amerikai tahó parasztképe olyannyira irritáló, hogy az ember legszívesebben láncfűrésszel esne neki, Zip tenyérbemászó is tökéletes leképezése bosszantó természetének, Betty mosolyában pedig mintha egyfolytában ott bujkál a buja felszólítás, hogy „kefélj meg!”.
A szuperhősök deheroizálását sokan sokféleképpen végrehajtották már (talán túlságosan is – már maga a koncepció is unalmas), és ha valakinek ebből elege van, azt nem tudom hibáztatni. Ezzel mégis tegyen egy próbát. Már csak azért megéri, hogy lássuk, milyen egyszerűen és gyorsan ki lehet végezni egy olyan szupergyors futót, mint Villám vagy Quicksilver.
