A Guts hatalmas váltást jelent a The Walking Dead premierjéhez képest. Igaz, hasonlóan magas szintű kivitelezéssel vonultatja fel a zsáner legjellemzőbb eszközeit, de sokkal hatásvadászabb és felszínesebb, mint a felvezetése. A mozifilmes tempóhoz szokott Frank Darabont kissé elhamarkodja egyes karakterek felépítését, közben pedig máris moralizálni akar, pedig mindkettőre bőven lenne ideje. Az elnagyoltsága ellenére remek pillanatokkal szolgál ez az epizód, és amikor működik, akkor nagyon működik.
Shane bemutatása számomra teljesen félrecsúszott. Az őt alakító Joe Bernthal neve felbukkan a főszereplők között, tehát várhatóan hosszú távra terveznek vele, ehhez képest sikerült villámgyorsan antagonizálni. A nyitó jelenete a legrosszabb tinihorror-kliséket is megszégyeníti, csak egy igazi tuskó lehet képes a szerelmét ijesztegetni egy erdőben (igaz, már a lámpakapcsolós monológja is sejtette, hogy igazi véglénnyel van dolgunk).
Később Darabont úgy sulykolja belénk, hogy Shane mennyire rossz vezető: képes összereszteni a csapat rasszistáját a fellelhető összes kisebbséggel, és a táborban maradottakkal is szembehelyezkedik, amikor nem hajlandó a többiek megmentésére sietni. Sokkal izgalmasabbá válhatna az elkerülhetetlen konfrontációja Rickkel, ha kidomborítanák Shane decensebb oldalát, amelyre szintén láttunk utalásokat Rick kórházi ágyánál.
Egyelőre azonban túlságosan fontos az, hogy főhős pozitív szerepét abszolút módon egyértelműsítsék, és mindent ennek vessenek alá. Ennek az áldozatául esik Michael Rooker karaktere, a rasszista Merle Dixon is. Feltétlenül támogatom és ünneplem az eredeti alapanyagtól való eltéréseket, de Merle fölösleges kellék volt. Ha csak kicsit is ambivalensebb lett volna, nem pedig egy őrjöngő vadbarom, rögtön érthetőbbé vált volna, mit keres a csapattal a városban, és az összetűzés is érdekfeszítőbb lehetett volna.
Így pusztán annyi jelentősége volt, hogy Ricknek lehetőséget biztosított egy Clint Eastwood-momentumra Barátságos biztos úrként. Kétségtelen, hogy Andrew Lincoln meggyőzően hozza a tökös, badass seriffet, sikerül a kiszámítható és klisés jeleneteket is eladnia. Ugyanakkor hamar fárasztóvá válhat, ha ilyen töményen kapjuk az idealizált vezető jellemvonásait. Arra sincs szükség, hogy azon moralizáljunk, vajon kik az igazi ellenségeink, a zombik vagy az emberek. Ezt minden posztapokaliptikus fikció boncolgatja, így a kérdés súlytalanná válik, amíg nem adnak neki megfelelő mélységeket, megalapozott konfliktusokat.
Ebben a részben fény derül Rick egy fontos tulajdonságára, amikor kijelenti, hogy bárki, aki a családja és az ő közötti útba áll, az rosszul jár. A “cél szentesíti az eszközt”-mentalitás még táptalaja lehet számos ellentétnek, ha hajlandók az írók egy ennek megfelelő irányba elvinni őt.
Érdekes szerepet játszhat még ebben Andrea, akit rögtön a kezdetektől erős női karakterként pozicionálnak, és halványan párhuzamot is vonnak a közte és Rick, illetve Lori és Shane között. Laurie Holden alakításában biztosan ő lesz a sorozat legjelentősebb nőalakja, megvan benne a lehetőség arra, hogy egyszerre tudjon tragikus és karizmatikus lenni.
Míg a mondanivaló és a jellemábrázolások meglehetősen sekélyesek ebben a fázisban, addig a műfajban rejlő potenciált maximálisan kihasználja Darabont. Az X-akták és a Breaking Bad hagyományait magával hozó Michelle McLaren rendezése magával ragadó, pont annyit használja a kézikamerát, amennyi elég ahhoz, hogy beszippantson bennünket is a zombik közé. A feszültségteremtése mesteri, a gyomorforgató részek pedig annyira gyomorforgatóak, hogy még úgy is sokkoltak, hogy fel voltam készülve rájuk.
A zombiapokalipszises tematika esszenciája volt ez az epizód a horror és az akció elegyével, ezt a lécet nem is lesz érdemes megugrani. Most már mehetünk tovább a karakterek mentén. A következő részt Darabont együtt írta Charles H. Egleevel és a Sons of Anarchytól kölcsönzött Jack LoGiudicével, a rendezői székben pedig a SoA- és Shield-veterán Gwyneth Horder-Payton fog ülni, tehát összeszokott gárdával lesz dolgunk.
Végezetül néhány egyéb megjegyzés:
- Steven Yeun kitűnő választás volt Glenn szerepére, improvizatív színészként jól érzi magát a tőrőlmetszett comic relief-szerepben, és a poénjai is remekül működnek.
- Bear McCreary visszafogott, mégis ötletgazdag zenéje mellett nehéz szó nélkül elmenni. A disszonáns hegedűszólamai túlmutatnak a műfaj megszokott keretein, a legrémisztőbb pillanatok alá bejátszott bluesgitáros riffekkel pedig maga mögött is hagyja azokat.
- Az epizód ismét kiemelkedő nézettséget ért el, a legfontosabb célcsoportban, a fiatal férfiak körében még gyarapodni is tudott, így az AMC habozás nélkül berendelte a második, kétszer ilyen hosszú évadot.
