Freevo összes cikke

Megjelent a digitális Filmvilág

Többé nem tudod leenni az e havi Filmvilágodat. Idén júliustól a dimag.hu kínálatából ezt a magazint is el lehet érni, így mobiltelefonon, tableten és pc-n egyaránt olvashatjuk a kedvenc filmes magazinunkat. Asztali gépen és Androidon teszteltük az élményt.

Ahogyan arról a Filmvilág blogja szűkszavúan beszámolt, a digitális kiadás megegyezik a printtel, kivéve, hogy teljes egészében színes, illetve igyekeznek mozgóképekkel és galériákkal bővíteni a kínálatot, mindamellett, hogy a folyóirat 20%-kal olcsóbban kapható ebben a formában, mint egy újságárusnál.

Hadd kezdjem a beszámolót magával az olvasási élménnyel, azaz a dimag nyújtotta szoftverek használhatóságával. A pécés változat kellemesen visszahúzódó, a képernyő területének jelentős részét átadja az újságnak (persze az igazán mohóknak ott a teljes képernyős mód). A képek szép nagy felbontásúak, a címlapfotó 1080p-ben kitölti a monitorom teljes szélességét, mégis tűéles marad.

The Walking Dead 1x05-06 – Wildfire, TS-19

Véget ért az AMC zombis sorozatának első évadja. A csatorna időbeosztása és a készítők egyéb elfoglaltsága miatt csonkára, hat részesre sikerült felvonásról nehéz véleményt alkotni, hiszen az egész nem volt több, mint egy elnyújtott expozíció. Nem segít az sem, hogy az epizódok hullámzó színvonalon teljesítettek, nyilvánvalóvá téve, hogy az írók nem találtak még fogást a matérián.

Az elsietett történetszálak és az erőltetett mondanivalók közepette elvesztek a karakterek, ami a legegyértelműbben az ötödik részen, a Wildfire-ön tükröződött. Amint hiányzott a történet vezérfonala, a szereplők képtelenek voltak elvinni a hátukon a show-t. Pedig nagyszerű jellemtanulmánynak indult a darab: a remekül eltalált cold openek során folytatva ezúttal Rick beszél a CB-n Morganhez, illetve inkább magához. A szavaiból remény és elkeseredettség sugárzik, ezzel felütve az epizód hangulatát. Andrea gyászolása Amy felett szívbemarkoló, de még őt sem sikerült megismerni eléggé ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a lelki tusájával.

A Shane-Lori-Rick szerelmi háromszög alakulása az egyik legelhibázottabb szála a sorozatnak. Lori sótlan, érdektelen, amin Sarah Wayne Callies fogalmatlan játéka sem segít, míg Shane-nek meglenne a lehetősége egy izgalmas, ambivalens, vívódó karakterré válni, de sem az írók képességei, sem Joe Bernthal alakítása nem elegendőek ehhez. Amikor fegyvert emelt Rickre, végképp elveszett a remény, hogy a barátja józanabb eszű komplementere legyen. Az írók az könnyebb utat választották, és antagonizálták Shane-t, az egész konfliktust faék egyszerűségűvé degradálva, hogy véletlenül se legyen kérdéses, kinek kell szurkolnunk.

Persze meg lehetne érteni Shane tépelődését, hiszen ismerjük azokat az eseményeket, amelyek következtében ide jutott (ezt az évadzáró még tovább árnyalja a cold opennel, amely igyekszik felmenteni őt). Érthető, hogy egyre labilisabbá válik, de ha az írók kisebb lépésekkel haladnának, könnyebben tudnánk azonosulni vele (vagy meg sem próbálnák árnyalni a karakterét, és legalább egyértelmű lenne a helyzet).

A nyögvenyelős és fantáziátlan szerelmi konfliktus mellett szerencsére egyre több teret nyernek a mellékszereplők is – miközben az érdektelenebbektől fokozatosan megszabadulunk. Norman Reedusnak és Jeffrey DeMunn-nak nem is kell nagy szerepet írni, képesek néhány mozdulattal vagy arckifejezéssel többet árnyalni a karaktereiken, mint mások egy egész rész alatt. Emlékezzünk Darylre, ahogy néma, elismerő biccentéssel búcsúzott Jimtől, illetve Dale-re, ahogy döbbent és szkeptikus arccal meredt Shane-re, amikor rajtakapta, hogy Rickre fogja a puskáját.

A cselekmény erőltetettségét ez sem feledteti, különösen zavaróak az olyan mondvacsinált konfliktusok, mint az a vita, amely során eldöntötték, hogy merre induljanak. A Shane által javasolt Fort Benning egyáltalán nem volt olyan messzire (100 mérföld), hogy ne lehessen arra tenni egy kitérőt autóval.

Hasonlóképp mesterséges a feszültségkeltés a fináléban is, Dr. Jenner megjelenésével. A járványkutató akár a Lostból is kiléphetett volna, hiszen a neki feltett kérdésekre olyan válaszokat ad, amelyek még több kérdést szülnek. A járványügyi központ high-tech jellege pedig annyira elütött a sorozat világától, hogy önkéntelenül is arra számítottam, magyarázatokat fogok kapni. Kizárólag Noah Emmerich bizalomgerjesztő és meggyőző alakításának köszönhető, hogy elsőre nem akadtam fenn ilyesmin.

Ez a kis kiruccanás a science fictionbe ráadásul nem is sikerült zökkenőmentesen. A mesterséges intelligencia egy beszélő számítógéppé degradálódik, funkciója azonban a cselekmény szempontjából nincsen, csupán ügyetlen szemfényvesztés. Nem illik a sorozat realizmusába, földhözragadtságába. Az epizód számos ponton megbukik a technológiai pontatlanságokon. Mi értelme egyáltalán üzemeltetni az AI-t, ha fogyóban az áram?  Egy MRI mióta csinál ilyen látványos 3D-s felvételeket? Hogy sikerült Jennernek a zárt berendezésbe benyúlni egy pisztollyal, és meghúzni a ravaszt anélkül, hogy az elektromágnesesség kitépje a kezéből a fegyvert?

Ilyen értelemben a TS-19 nem volt más, mint egy rettentő költséges filler: egységbe zárt a története, és stílusában, hangulatában egy egyalkalmas kitérőnek felel meg a sorozat zsáneréből. Az ilyen kísérletezések alapvetően üdvözlendők, hiszen a változatosságra szükség van, de ha céltalanok és ügyetlenek, akkor ki tudják zökkenteni az egész epizódot. A remeteségében lassan megkattanó tudós archetípusa még csak-csak működött, de az egyéb műfaji elemekről az sütött, mintha egy technofób találta volna ki őket. Darabontéknak nem áll jól a sci-fi.

A megmenekülés a központból a sorozattól méltatlanul erőltetett módon próbált izgalmat generálni. A korábbi, zombis összecsapásoknak köszönhetően lassan megszoktuk, és szinte el is várjuk, hogy egy ilyen jelenet a székbe szögezzen bennünket. Ehhez képest a katarzis teljesen elveszett a záró képsorokból, mivel az mivel az odáig vezető negyven perc is nehezen azonosulható, félresiklott volt. Bear McCreary egyre inkább kibontakozó zenéje mentette a menthetőt, ami, mondanom sem kell, sokkal jobban illett a jelenethez, mint a Wildfire utazásos montázsa alá véletlenszerűen beillesztett John Murphy-szerzemény.

Az egész finálén érződött a kapkodás, a sietős lezárás, és a kényszeredetten feltuningolt drámaiság. Hatásosabb lett volna, ha Jenner már az elején szembesíti azzal a vendégeit, hogy nem tudnak távozni az épületből. Ha erre a konfliktusra épült volna az egész epizód, az érdekfeszítő lehetett volna.

A The Walking Dead nagy hibája egyelőre az, hogy nem tud hosszú távon gondolkodni. Az epizódokon átívelő problémák vagy rosszul vannak kezelve (mint a szerelmi háromszög), vagy elkallódnak (mint Merle, akiről az öccse teljesen megfeledkezett). Az egyes részek tematikusak, van elejük, közepük és végük, valamint egy ehhez kapcsolódó mondanivalójuk. Ehelyett egészében kellene őket kezelni, és összefüggőbben, organikusabban építeni a cselekményt.

Talán ez a hat epizód csak arra kellett, hogy az írók felvonultassák a teljes eszköztárukat, megmutassák, mennyi minden rejlik a sorozatban. Így viszont a The Walking Deadnek nincs egy önálló hangja, tematikus vezérfonala, ezért darabjaira hullik. A következő, tizenhárom részes etapnak mindenképpen összeszedettebbnek kell lennie, hogy ne csak a kimagasló technikai megvalósítás, és néhány emlékezetes alakítás vigye el a hátán.

Egyéb megjegyzések: 

• Az nagyszerű, hogy a feleségverő Ed és a neje viszonyát alaposabban bemutatták, mint a képregényben, de egy kicsit túlzásnak éreztem, ahogyan kitöltötte a halott férjén a haragját Carol. Lehet ennyire utálni valakit?
• Ha nem lett volna elég a deus ex machinákból, sikerült az eddig leginkább csúcsra járatott feszültséget feloldani a leginkább légbőlkapott módon, amikor Carol előhúzta a zsákjából Rick gránátját. Tényleg ennyire képes Darabont írógárdája? Nem hiszem.
• Megértem, Andrea miért akart a központban maradni, és megértem, Dale miért próbálta lebeszélni róla. De vajon Jacquinek hogy esett, hogy vele senki sem törődik? És ez csak egy példa a kapkodós írásra, ami ezeket a részeket jellemezte.

The Walking Dead 1x04 - Vatos

A The Walking Dead negyedik része egyben a legjobb is volt a pilot óta. Aggodalmakkal telve álltam hozzá, hiszen az írója az a Robert Kirkman, aki a képregény párbeszédeit előszeretettel fogalmazza dagályosan és szájbarágósan, és inkább mond, mint mutat. Ehhez képest az eddigi legkevésbé didaktikus epizódot szállította, nagyon is hatékonyan alkalmazva „a kevesebb néha több” elvét, amelyet Darabont olyan mesterien mutatott be a premierben.

A cold open megkapó felvételeihez Amy és Andrea üresnek induló párbeszéde társul, amely gördülékenyen hajlik át abba a meghittségbe, amely ebben az epizódban a tábort belengi. Még a megszállottan ásó Jim okozta konfliktus sem teremt különösebb feszültséget, épp csak annyira baljóslatú, hogy ne érezzük túl békésnek a látottakat.

Ezzel kontrasztban a városbeli események nem is lehetnének vészterhesebbek. A fordulatokban, revelációkban gazdag cselekmény közepette sem sikkadnak el a karakterek, különösen Darylt sikerült Kirkmannek jól megfognia. Ahogy az várható volt, a nyilazós redneck az agressziója ellenére józan és ésszerű tud lenni, a mérlege a hasznosság javára billen. Gyakori archetípus a sorozatokban a rebellis, de azonosulható (gyakran közönségkedvenc) szereplő, amit eddig Daryllel szerencsére sikerült elkerülni. Ő nem az a pozitív karakter, aki pusztán az inkonvencionális módszereivel szerez magának ellenségeket, hanem ténylegesen más elvek vezérlik, mint a főhősöket.

Az epizód alapjául szolgáló történet unalomig ismert: a szereplők az erkölcs nevében irracionálisan nagy kockázatot vállalnak, bízva abban, hogy megőrizhetik a lelkiismeretük. Még a sok szempontból újítónak tartott Battlestar Galactica is megcsinált egy epizódot, amelyben egyetlen ember megmentéséért sokakat veszélybe sodortak (You Can’t Go Home Again), ám a The Walking Dead szembement a kiszámítható befejezéssel. A mentőakció nem járt sikerrel, és a hősködés is a lehető legrosszabb következményekkel zárult. A tábor őrizetlenül hagyása katasztrófához vezetett, amire Shane figyelmeztette is őket, és ez teljesen átrendezheti a karakterek eddigi erőviszonyait.

Rick morális fölénye innentől kezdve elértéktelenedett, Shane gyakorlatiassága vitathatatlanul győzedelmeskedett fölötte. A két karakter közti potenciális konfliktuslehetőségre (Lorira) újabb réteget helyez ez a szembenállás, ami messzemenőkig érdekfeszítőbbé teszi a kettejük kapcsolatát. Mindkét karakter más irányba indult el, mint ahogyan a képregényben ismertük meg őket, ám az, ahogyan erre a pontra eljutottak, sokkal természetesebbnek, kézenfekvőbbnek hat.

Ugyanez már kevésbé mondható el a Vatosszal való összetűzés feloldásáról. A városban szerveződött latinó közösség teljesen eredeti ötlet a sorozatkészítőktől, és a hasonlók közül ennek a funkciója a leginkább egyértelmű. Remek húzás volt túlélőket helyezni a városba, és a történetbe is sikerült szervesen, mégis váratlanul beilleszteni őket.

Sajnos a Vatos és Rickék konfliktusának kiéleződése döcögősre sikerült. A feszültség nem volt érezhető a túsztárgyalásos jelenetekben, és a válogatott, badass beszólások zápora is több volt a kelleténél. Az ezt követő fordulat Mama Felipe megjelenésétől kezdve nem akart működni. A Vatosról kiderült, hogy valójában békepárti kisunokák, akik az idős hozzátartozóikat védik a lepukkant otthonban, de az emocionális hatása elmaradt ennek a felismerésnek. Ennek ellenére a jelenet tanulsága miatt megbocsáthatónak tartom a kivitelezésbeli hibákat, hiszen megmutatta, hogy nem lehetetlen embernek maradni a világ végén sem. A Vatos vezetője, Guillermo beszámolója arról, hogy milyen lehetetlen, mégis fontos célok tartják az embereiben a lelket, egészen felemelő volt.

Az epizód végére visszatértünk a képregény által kitaposott ösvényhez. A tábort ért zombitámadás teljesen más kontextusba került, ugyanakkor a cselekménybe sikerült effektíven és szervesen beépíteni. Dicséret jár Johan Renck rendezőnek, aki a kaotikus állapotokat és a szörnyűségeket elképesztően életszerűen tudta bemutatni. Laurie Holden kiemelkedő alakítást nyújtott, szívszaggató volt látni a haldokló húga teste fölötti agóniáját.

További észrevételek:

• Egy Merle-mértékű tökösséggel nem biztos, hogy vitatkoznék, de lehet, hogy elég lett volna eltörni a hüvelykujjamat, ha ki akarom húzni a kezem a bilincsből.
• A városbeli, állkapcsától megfosztott zombilánynál durvábbat televízióban valószínűleg még nem mutattak.
• Greg Nicotero még mindig nem bízik a statisztáiban, ismét magát maszkírozta el, hogy beugorjon megharapni Amyt. Ettől még egy kicsit sántított a jelenet, az Amyt játszó Emma Bell lassabban már nem is próbálhatott volna menekülni a támadója elől.

The Walking Dead 1x03 - Tell It to the Frogs

A The Walking Dead eljutott az első évadja feléhez. Az előző két epizódban meghatározták a sorozat tónusát és a szabályszerűségeket, továbbá meghúzták a morális erővonalakat, most pedig itt az ideje az eddigi ismereteink elmélyítésének. A Tell It to the Frogs egy színtiszta karaktertanulmány, amely az esetek többségében meglepően hatékonyan működik. Túllépünk azon, hogy az apokalipszis csupán a zombik elől menekülést jelentse, és szembesülünk a világvége egyéb következményeivel is.

A pilotéhoz hasonló, nyomasztó cold open roppantul hatásos: Michael Rooker magával ragadóan adja elő a lassacskán megbomló elméjű Merle Dixont, aki hol átkozza Jézust, hol könyörög hozzá. Ez az a bátor televíziózás, amit leginkább a Breaking Badtől szokhattunk meg. Nem egy egyértelmű cliffhangerre építi fel a bevezetőt, hanem a nem is egészen evilági, megfoghatatlan képi-zenei összhanggal szippantja be a nézőt.

Az írók a továbbiakban is ügyesen bánnak az epizód hangulatváltásaival. Glenn megérkezése a táborba bennünket is a karakterek közé ránt, hogy az önfeledtséget gördülékenyen kövesse a Grimes család katarktikus újraegyesülése. Andrew Lincoln fantasztikusat alakít a jelenetben, mérföldekkel maga mögé utasítva a tágra nyílt tekintetű Sarah Wayne Calliest és a bizonytalan Joe Bernthalt. Külön köszönet Gwyneth Horder-Payton rendezőnek, hogy a háttérben ácsorgó táborbeliek változatos arckifejezéseit nagyon finoman engedte csak be a képbe, nem hangsúlyozta túl a jelenet emelkedettségét.

Az epizód egyik erénye éppen ez a visszafogottság, amely még mindig át-átcsap a túlzott egyértelműségbe, de az írók eszközei láthatóan egyre inkább csiszolódnak. A főbb karaktereket szépen árnyalják, de az újonnan behozott mellékszereplők továbbra is bumfordi kezekkel összeragasztott papír-masé figurák (ez teljesen természetes, kell is ilyeneknek lenniük).

Shane-en sikerült fogást találni, a Rick érkezése okozta feszültsége nagyon jól felépítve csapódik le kétszer is a virtigli őstulok Eden. Később az alantassága újra megmutatkozik, amikor a naiv Carlon keresztül igyekszik Lori kegyeiben maradni, ahelyett, hogy rögtön beszélne a nővel. Lori reakciója számomra csalódás, mert értelmetlenség volt leszögeznie, hogy Shane nem találkozhat Carllal. Egy ekkora táborban, ráadásul úgy, hogy Shane a férje legjobb barátja, ez elég sok kellemetlenséget okozhat. Igaz, hogy Lori viselkedése összhangban van a képregénybeli énjével, ahol ugyanilyen kategorikusan utasította el Shane-t, de már azt sem találtam hitelesnek.

Rick idealizált figurájának kevesebb árnyalat jut, de a Lorival és Carllal közös jeleneteiből megismerhetjük a nem túl bonyolult, családemberi oldalát. A sátorban a kisfiával folytatott tőmondatos, jelentést alig, de visszafogott érzelmeket annál inkább hordozó beszélgetése akár Az útból is származhatott volna. A viszonya a feleségével ugyancsak végtelenül bensőséges, intim, régen láttam ennyire természetes ábrázolását egy párkapcsolatnak a tévében. A párbeszédük a legkevésbé sem mesterkélt, tökéletesen tükrözi, hogy mennyire egyszerűek ezek az emberek maguk is. Örömteli látni, hogy képes erre a visszafogottságra is ez a show.

Rick és Shane dinamikája máris érdekfeszítőbb, mint amit vártam, hiszen nem az az előbbi első dolga, hogy kivívja a jó vezető szerepét. Amíg Shane a táborban tartja fenn a rendet (egyelőre kevés sikerrel), addig Rick hősködik, így végeredményként még két erős és rokonszenves karaktert is nyerhetünk, még kiélezettebb konfliktussal. Felnőni látszik melléjük T-Dog és Glenn is, ha kifejlett enseble show-vá érik a The Walking Dead, akkor bennük nagy jövőt látok.

Daryl Dixon szerepében öröm volt látni Norman Reedust. Ha hosszú távon marad, akkor ő lehet az a negatív karakter, akire égető szüksége van a sorozatnak: kompetens, hovatovább nélkülözhetetlen a vadászati tapasztalata miatt, ugyanakkor kibírhatatlan és veszélyes. Lehet, hogy hozzá képest a feleségverő Ed egy kezesbárány, cserébe viszont haszontalan a tábor számára. Reedus jelenléte erős, és van benne valami összeszedettség, célirányosság, ami Michael Rooker karakteréből hiányzott.

Itt térnék ki a sorozat eddigi legundorítóbb zombijára is, a kósza szarvasevőre. Még mindig újszerűen tudják bemutatni az élőholtakat és a meggyilkolásukat (az a brutális verés, amit kapott, hátborzongatóan embertelen volt), és a fenyegetettséget is egy újabb szintre emelték vele.

A táborbeli légkör bemutatása valósághű, a kisvárosias miliőből származó emberek felfogását hűen tükrözi a nemi szerepekről, a prioritásokról az életben. Ritka az olyan sorozat, ahol ennyire sok hétköznapi, egyszerű embernek kell szurkolnunk, akik nem attól lesznek izgalmasak, hogy a kiemelkedő erényeikhez kiemelkedő hátulütők párosulnak, hanem a természetességükből fakadóan. A The Walking Dead jó irányba tart, a csoportdinamika, a felvezetett konfliktusok maguktól értetődőek, nem erőltetettek. Úgy fest, ez a hat epizód cselekmény tekintetében sem vállalja túl magát, és ez a fontolva haladás végül ki is fog fizetődni.

További észrevételek: 

• “Why would you risk your life for a douchebag like Merle Dixon?” “Hey! Choose your words more carefully!” “No, douchebag is what I meant.”
• Az ínyenc vadhúskedvelő zombi szerepében a maszkmester, Greg Nicotero volt, és ez csak az egyik cameója a sok közül.
• A vita, amely abból alakult ki, hogy tényleg érdemes-e visszamennie Ricknek a városba, végig hiteles és magától értetődő volt, éppen ezért szomorú, hogy egy olyan erőltetett magyarázattal kellett lezárni, hogy walkie-talkie-k frekvenciájára nem lehet ráállni más adó-vevővel.

The Walking Dead 1x02 - Guts

A Guts hatalmas váltást jelent a The Walking Dead premierjéhez képest. Igaz, hasonlóan magas szintű kivitelezéssel vonultatja fel a zsáner legjellemzőbb eszközeit, de sokkal hatásvadászabb és felszínesebb, mint a felvezetése. A mozifilmes tempóhoz szokott Frank Darabont kissé elhamarkodja egyes karakterek felépítését, közben pedig máris moralizálni akar, pedig mindkettőre bőven lenne ideje. Az elnagyoltsága ellenére remek pillanatokkal szolgál ez az epizód, és amikor működik, akkor nagyon működik. 

Shane bemutatása számomra teljesen félrecsúszott. Az őt alakító Joe Bernthal neve felbukkan a főszereplők között, tehát várhatóan hosszú távra terveznek vele, ehhez képest sikerült villámgyorsan antagonizálni. A nyitó jelenete a legrosszabb tinihorror-kliséket is megszégyeníti, csak egy igazi tuskó lehet képes a szerelmét ijesztegetni egy erdőben (igaz, már a lámpakapcsolós monológja is sejtette, hogy igazi véglénnyel van dolgunk).

Később Darabont úgy sulykolja belénk, hogy Shane mennyire rossz vezető: képes összereszteni a csapat rasszistáját a fellelhető összes kisebbséggel, és a táborban maradottakkal is szembehelyezkedik, amikor nem hajlandó a többiek megmentésére sietni. Sokkal izgalmasabbá válhatna az elkerülhetetlen konfrontációja Rickkel, ha kidomborítanák Shane decensebb oldalát, amelyre szintén láttunk utalásokat Rick kórházi ágyánál. 

Egyelőre azonban túlságosan fontos az, hogy főhős pozitív szerepét abszolút módon egyértelműsítsék, és mindent ennek vessenek alá. Ennek az áldozatául esik Michael Rooker karaktere, a rasszista Merle Dixon is. Feltétlenül támogatom és ünneplem az eredeti alapanyagtól való eltéréseket, de Merle fölösleges kellék volt. Ha csak kicsit is ambivalensebb lett volna, nem pedig egy őrjöngő vadbarom, rögtön érthetőbbé vált volna, mit keres a csapattal a városban, és az összetűzés is érdekfeszítőbb lehetett volna. 

Így pusztán annyi jelentősége volt, hogy Ricknek lehetőséget biztosított egy Clint Eastwood-momentumra Barátságos biztos úrként. Kétségtelen, hogy Andrew Lincoln meggyőzően hozza a tökös, badass seriffet, sikerül a kiszámítható és klisés jeleneteket is eladnia. Ugyanakkor hamar fárasztóvá válhat, ha ilyen töményen kapjuk az idealizált vezető jellemvonásait. Arra sincs szükség, hogy azon moralizáljunk, vajon kik az igazi ellenségeink, a zombik vagy az emberek. Ezt minden posztapokaliptikus fikció boncolgatja, így a kérdés súlytalanná válik, amíg nem adnak neki megfelelő mélységeket, megalapozott konfliktusokat. 

Ebben a részben fény derül Rick egy fontos tulajdonságára, amikor kijelenti, hogy bárki, aki a családja és az ő közötti útba áll, az rosszul jár. A “cél szentesíti az eszközt”-mentalitás még táptalaja lehet számos ellentétnek, ha hajlandók az írók egy ennek megfelelő irányba elvinni őt. 

Érdekes szerepet játszhat még ebben Andrea, akit rögtön a kezdetektől erős női karakterként pozicionálnak, és halványan párhuzamot is vonnak a közte és Rick, illetve Lori és Shane között. Laurie Holden alakításában biztosan ő lesz a sorozat legjelentősebb nőalakja, megvan benne a lehetőség arra, hogy egyszerre tudjon tragikus és karizmatikus lenni. 

Míg a mondanivaló és a jellemábrázolások meglehetősen sekélyesek ebben a fázisban, addig a műfajban rejlő potenciált maximálisan kihasználja Darabont. Az X-akták és a Breaking Bad hagyományait magával hozó Michelle McLaren rendezése magával ragadó, pont annyit használja a kézikamerát, amennyi elég ahhoz, hogy beszippantson bennünket is a zombik közé. A feszültségteremtése mesteri, a gyomorforgató részek pedig annyira gyomorforgatóak, hogy még úgy is sokkoltak, hogy fel voltam készülve rájuk. 

A zombiapokalipszises tematika esszenciája volt ez az epizód a horror és az akció elegyével, ezt a lécet nem is lesz érdemes megugrani. Most már mehetünk tovább a karakterek mentén. A következő részt Darabont együtt írta Charles H. Egleevel és a Sons of Anarchytól kölcsönzött Jack LoGiudicével, a rendezői székben pedig a SoA- és Shield-veterán Gwyneth Horder-Payton fog ülni, tehát összeszokott gárdával lesz dolgunk. 

Végezetül néhány egyéb megjegyzés: 

• Steven Yeun kitűnő választás volt Glenn szerepére, improvizatív színészként jól érzi magát a tőrőlmetszett comic relief-szerepben, és a poénjai is remekül működnek. 
• Bear McCreary visszafogott, mégis ötletgazdag zenéje mellett nehéz szó nélkül elmenni. A disszonáns hegedűszólamai túlmutatnak a műfaj megszokott keretein, a legrémisztőbb pillanatok alá bejátszott bluesgitáros riffekkel pedig maga mögött is hagyja azokat. 
• Az epizód ismét kiemelkedő nézettséget ért el, a legfontosabb célcsoportban, a fiatal férfiak körében még gyarapodni is tudott, így az AMC habozás nélkül berendelte a második, kétszer ilyen hosszú évadot.

The Walking Dead - pilot

Az október 31-én, Halloweenkor startoló The Walking Dead ugyanolyan ambiciózus vállalkozás, mint amilyennek az alapjául szolgáló Robert Kirkman-képregény indult. A folytatásos drámát igyekszik összeházasítani a zombihorrorral, ráadásul egy olyan médiumban, amely számára szinte teljesen ismeretlen ez a zsáner. És szemmel láthatóan sikerrel jár: a Days Gone Bye címűpilot tartalmazza mindazt, amely működőképessé tehet egy ilyen műsort. Bővelkedik a látványos és hátborzongató horrorjelenetekben, ugyanakkor megfelelően él a kőkemény western és szívszorongató dráma eszközeivel is. Minden szempontból az év egyik legkiemelkedőbb újonca. 

Frank Darabont (A halálsoron, A remény rabjai, A köd), a sorozat szülőatyja, továbbá a bevezető rész írója és rendezője bölcsen a komótos expozícióra szánja az első egy óránkat. Rick Grimes (Andrew Lincoln), a georgiai kisváros sheriffje egy lövöldözés után sebesülten tér magához egy kórházi ágyon, csak hogy rájöjjön: mialatt ő nem volt magánál, az emberiség jelentős része csoszogó élőholttá változott. 

A Kirkmantől kölcsönzött felütést egy kiszámítható, de televízióhoz képest sokkoló flashforward előzi meg. Az élményrontás miatt nem árulok el sokat, de már ezekben a képkockákban világosan látszik Darabont rutinos atmoszférateremtő-képessége és meglepően jól működő hatásvadászata. A továbbiakban folyamatosan kitűnő érzékkel egészítgeti ki a képregény ötleteit, sokkal határozottabban építi fel a zombirelevációkat. A Romero-iskola alázatos híveként, die-hard horrorfanatikusként Darabont mesterien teremt feszültséget, úgy, ahogyan azt a képregény gyorsan pergő oldalain képtelenség lett volna produkálni. 

A Nagy-Britanniában nagyobb népszerűségnek örvendő Andrew Lincoln szokatlan, ámde ígéretes Rick szerepében. Nincs két alkalom, amikor egyforma arckifejezéssel és érzésekkel végezne ki egy szerencsétlen zombit, nincs egy pillanat, amikor ne lenne egyértelmű, hogy az elutasítás-harag-depresszió-elfogadás–modell melyik fázisában tart éppen. Sokkal gazdagabb az érzelmi spektruma, mint amit a képregénybeli alteregójáról megismertünk a kezdetek kezdetén. Ha az ott látott karakterfejlődés vár rá is, és végig ugyanilyen hiteles marad a szerepben, akkor hamarosan az AMC csatorna szállíthatja a saját büszkeségének, Bryan Cranstonnak az első kihívót az Emmy-gálára. 

A pilot ugyan elsősorban Rick magányos vándorlásáról szól, azért bőven jut idő a mellékszálaknak. Gyors pillantást vetünk azokra a szereplőkre, akik a jövőben válnak majd fontossá, köztük Rick társa, a máris izgalmasnak ígérkező Shane kapja a legtöbb adásidőt (Joe Bernthalnak egyelőre nem okozott nehézséget a kissé együgyű alak megformálása). 

Sokkal érdekesebb, hogy milyen nagyszerű lehetőséget látott meg Darabont a képregényben éppen csak felbukkanó Jones családban. A karizmatikus, rokonszenves Lennie James egész egyszerűen ellopja a show-t Morgan Jones szerepében, aki megmenti Ricket az első zombitámadásától, és elmagyarázza neki a történteket és a megváltozott játékszabályokat. Morgan klasszikus Darabont-hős, aki az epikus történet kellős közepén megéli a saját minitragédiáját. Az egész epizódra jellemző, hogy a legvégéig fel sem fogjuk a katasztrófa globális mértékét, hiszen itt elsősorban személyes világok értek véget. 

A rendező tökéletesen tisztában van azzal, hogy a dráma akkor lesz igazán dráma, ha mellette teret enged egy kevés emelkedettségnek. Jellemző darabonti momentum a zuhanyzós jelenet az elillanó, egyszerű boldogságával (kinek nem ugrott be egyből a sörözés, amelyet Andy Dufresne intézett el a raboknak a rendszámüzem aszfaltozása után?), ha mégoly blatáns érzelemmanipuláció is, segít megalapozni azt a későbbi, szívbemarkoló momentumot, amely egyben a sorozat tónusát is meghatározza. 

A fel-felcsillanó pátosz mellett azért mégiscsak a könyörtelen realitás dominál, a hihetetlenül meggyőző élőholtakkal és a kietlen tájakkal (nem szabad szó nélkül elmenni Greg Nicotero fantasztikus maszkmesteri munkája és a KNB speciális effektjei mellett), nem is beszélve a feszes akciókról. A képernyő nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználja a pilot, persze korántsem öncélúan. Itt ugyanis minden egyes zombi megölése számít, minden eldördült pisztolynak szerepe van, mert feszültséget teremt és hozzájárul a karakterekhez. 

Darabont kitűnő érzékkel gondolta tovább Robert Kirkman ötleteit, minden egyes apró módosítás a sztori javára vált, legyen az néhány új mondat egy csonka zombilány fejbelövése előtt, vagy egy pár, sokatmondó képkockára lecserélt monológ. A posztapokaliptikus setting ellenére nem tolódtak el az arányok az epikus mesélés felé, ellenkezőleg, ez egy nagyon is személyes történet visszafogott eszközökkel, amelynek itt-ott megengedhető némi melodráma. Bear McCreary finoman hangszerelt, egyszerű zenéje végig a háttérben marad, és tökéletes érzékkel húzza alá a kulcsjeleneteket. 

Az első évad csupán hat részből fog állni, de sebes karakterépítésre számíthatunk, és kíváncsi leszek, mennyiben fognak elrugaszkodni az alapanyagtól a későbbiekben. Frank Darabont azt nyilatkozta, hogy nemcsak beindítani akarta a sorozatot, hanem végig felügyeli majd a készítését, de az A-listás színvonal megőrzésének felelőssége elsősorban Charles H. Egleere hárul, aki nem kisebb nevek, mint Steven Bochco és Shawn Ryan mellett szerzett showrunneri gyakorlatot.

Sherlock - 1. évad

Amikor elkezdtem nézni Steven Moffat és Mark Gatiss Sherlock Holmes-adaptációját, az égvilágon semmit sem tudtam róla. Nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi értelme átültetni Arthur Conan Doyle viktoriánus korabeli karaktereit a 21. századba. Nem foglalkoztam azzal, hogy mi szükség van erre a feldolgozásra mindössze fél évvel Guy Ritchie filmje után. Nem gondolkoztam azon, hogy ki lehet olyan dőre, hogy a nagyszerű Robert Downey Jr. / Jeremy Brett / (mindenki illessze ide a kedvenc Sherlock-színészét) cipőjébe merészel bújni. Bíztam abban, hogy a Doctor Who-t is gatyába rázó Moffat szórakoztató produkciót fog prezentálni, ugyanakkor 2010-ben már fáradtnak éreztem Doyle klasszikus nyomozati formuláját, nem is beszélve a bogaras problémamegoldó archetípussá emelkedett, agyonismételt figurájáról.

A három, egész estés epizódból álló BBC-sorozat megalkotói a Doctor Who-n dolgoztak együtt, és miután kiderült, hogy mindketten rajongói a klasszikus Holmes-történeteknek, hamar megszületett az elhatározás, hogy fel kell dolgozniuk a műveket. Úgy gondolják, Arthur Conan Doyle novelláinak legfontosabb eleme Sherlock Holmes és John Watson viszonya, márpedig az ő karaktereik, valamint az általuk megoldott ügyek kortalanok.

Tartottam attól, hogy a címszereplő mégis anakronisztikus lesz, hiszen nagyon könnyű lett volna ebbe a hibába esni az autentikusság jegyében. Moffat és Gatiss azonban tökéletesen egyensúlyozott a modernizáció és a hagyományőrzés között, amikor újra feltalálták Holmest. A pipát nikotintapaszokra cserélték, a tudományos érdeklődést és a kísérletezgetést a modern technika iránti fogékonyság váltotta föl, a nők iránti érdeklődés hiányát pedig kétes nemi irányultság pótolta. A hangsúlyok szerencsére nem tolódtak el rossz irányba, ennek a Sherlocknak nincs szüksége bokszkesztyűre ahhoz, hogy coolabbnak és szexibbnek gondoljuk.

Benedict Cumberbatch (ennél angolosabb nevet kitalálni sem lehet) tökéletes választás a szerepre. A Doctor Who tizenegyedik, Moffat-féle változatához, Matt Smithhez hasonló excentrikussággal, emberfeletti intelligenciával ruházza fel a karakterét. Kellőképpen kívülálló, mégis méltóságteljes és elegáns, ellentétben a túlzottan harsány és komikus Doktorral. Nehéz eredetinek nevezni, hiszen (ha csak a jelenleg futó sorozatokat nézem) a House és A mentalista címszereplői is Doyle hősének modernizált változatai, Cumberbatch azonban annyira lehengerlő, hogy eszünkbe sem jut ásítozni az egyébként már számtalanszor látott helyzetkomikumokon, gegeken, amelyek Holmes különcségéből erednek.

Watson esetében az írók sokkal inkább igyekeztek visszatérni a gyökerekhez, és a Holmes brillianciájára ostobán rácsodálkozó dilettáns helyett egy proaktív, erős, hasznavehető doktort alkottak. A komikus oldaláról ismertebb Martin Freeman meglepő választás a szerepre, de tökéletesebb nem is lehetne. Számomra meglepő volt az a komolyság, mélység és felnőttesség, amellyel Watsonhoz állt.

Az ő megközelítése hasonlít a Jude Law által játszott Watsonhoz, a kapcsolata a főhőssel mégis eltér a 2009-es film buddy movie-dinamikájától. Itt még az ismeretségük elején járnak (a Study in Pink című pilot valóban Doyle első novelláján alapul), Watson gyakran kifejezi elismerését Holmes dedukciós képessége iránt (kicsit túl gyakran is), ám nem átallja az orra alá dörgölni a hibáit sem. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a modern köntösnek köszönhetően teljesen világossá válik, hogy a már emlegetett Dr. House és Dr. Wilson párosa alig leplezett nyúlása Doyle két hősének (figyeljük csak a neveik kezdőbetűit).

Ahogyan más, korábbi feldolgozások, úgy a Sherlock is az eredeti novellák összegyúrásából alkot valami eredetit. Moffaték szembementek azzal a képpel, amely a fejünkben él a Holmes-történetek felépítéséről. A detektívünk immár nem csak az elé tárt bizonyítékok alapján von le felfoghatatlanul messzemenő következtéseket, és nem csupán reagál az eközben történő eseményekre. Elébe megy a dolgoknak, aktív formálójává válik a történéseknek, amitől egy csapásra sodróvá, kalandszerűvé válik a nyomozás. Hasonlóképp Watson is szerves része a történetnek, igaz, gyakran leül a cselekmény, amikor ők különválnak.

A pilotot jegyző Steven Moffat zsenális karakteríró. A gyöngécske nyomozási szálat bőven elviszik a hátukon az izgalmas szereplői. Túlsúlyban vannak a karaktermomentumok, de nem állnak a cselekmény útjába. Az újdonságok, a remek ötletek feledtetik azokat a jeleneteket, amelyekről lerí, hogy időnként mennyire megírt, életszerűtlen Holmes dedukciója. Érdekes módon az eredeti pilot, amely harminc perccel rövidebb volt, és sosem került adásba, sokkal történetközpontúbb volt, mégsem bizonyult sem feszesebbnek, sem izgalmasabbnak.

Itt bicsaklanak meg a későbbi epizódok, amelyek áthelyezik a hangsúlyt a Holmes-Watson kapcsolatról a nyomozásra. A második, The Blind Banker című rész ügye meglehetősen érdektelen, elnyújtott, és az átívelő szálak is egy helyben toporognak. Sherlock okfejtései váratlanul lelassulnak, cserébe Watson új barátnője, Sarah is kidolgozatlan marad, és az egész epizód időpocsékolásnak tűnik (azt azonban el kell ismerni, hogy a szerelmi szállal legalább nem tököltek, és mertek nagyokat lépni).

A harmadik, évadzáró The Great Game már többre törekszik, és a Bourne-rejtély sebességére pörgeti a sztorit. Csakhogy az író, Mark Gatiss teljesen megfeledkezik a rendelkezésére álló kitűnő karakterekről. Leszűkíti és eltúlozza a tulajdonságaikat, amellyel kissé el is idegeníti őket. Az állóvíz itt sem marad túl sokáig nyugton, az egyébként is feszes cselekményt Moriarty felbukkanása koronázza meg. Ezért szeretjük a brit sorozatokat; egy amerikai változatban erre húsz részt kellett volna várni, vagy még többet.

Moriarty kasztingja legalább olyan nehéz lehetett, mint magáé Sherlocké vagy Watsoné, és ez meg is látszik. Andrew Scott rendelkezik a szükséges karizmával és hátborzongató attitűddel, de félelmetesen túljátssza a szerepét. Tény, hogy csak néhány perce jutott arra, hogy emlékezeteset nyújtson, és a folytatásban remélhetőleg visszafogottabb lesz, de egyelőre inkább parodisztikusnak bizonyult, semmint komolyan vehetőnek.

A remek nézői és kritikai fogadtatásnak köszönhetően a BBC már kifejezte érdeklődését a folytatás iránt. A mostani háromnál több epizódot aligha fogunk kapni, de ez legalább garantálja a pergő cselekményt, és azt, hogy ne tudjunk ráunni Sherlock Holmes mindentudó nyomozóképességeire. Steven Moffat mindenesetre bizonyította, hogy Arthur Conan Doyle történetei valóban időtállóak, és van létjogosultságuk 2010-ben az eredeti formájukban is. Nem kellenek verekedések és hajmeresztő kaszkadőrmutatványok ahhoz, hogy ez a képlet működjön. Ez nem a viktoriánus Batman Begins, ez a huszonegyedik századi Sherlock.

Rémálom az Elm utcában 2010

Michael Bay folytatja keresztes hadjáratát a gyermekkorunk ellen: rebootolta, ezzel egyidejűleg le is rombolta az utolsó mítoszunkat, Freddy Krueger hátborzongató történetét. Wes Craven 1984-es, kultikus filmjének feldolgozását úgynevezett újragondolásként hirdették, ehelyett azonban ügyetlen kopipésztelést kaptunk, amelyből épp azok az apróságok hiányoznak, amelyek működőképessé tették az eredetit.

Bizonyos filmek egyszerűen idejétmúlttá válnak, és megérnek arra, hogy frissítsék őket a korszellemhez, a nézői elvárásokhoz. A Rémálom az Elm utcában magán viselte a nyolcvanas évek tinihorrorjainak inkább kínos nyomait, ráadásul a folytatások formájában 2003-ig tartó abúzus sem tett jót a patinásodásának. Robert Englund ikonikus karaktere önmaga paródiájába fordult, épp ideje volt, hogy valaki gatyába rázza.

Biztatóak is voltak a 2010-es remake első jelei. A főszerepre az egyetlen szóba jöhető színészt, Jackie Earle Haley-t választották (akinek még azt is megbocsátjuk, hogy megint Rorschach-hangon beszél). A maszkmesterek gondoskodtak arról, hogy kevésbé gumiszerű, valósághű, mégis kísérteties legyen az összeégett arca. Wesley Strick és Eric Heisserer azt ígérték, a forgatókönyvük tiszteletben tartja az 1984-es eredetit, és nélkülözi Freddy olcsó poénjait, Samuel Bayer pedig a hatalmas kliprendezői renoméja révén adott némi izgalomra okot.

A film megtévesztően tökösen indít, rögtön a felütésben egy kreatívan erőszakos halálesettel hozza ránk a hidegrázást. Sajnos azonban ez marad az egyetlen eredeti gyilkosság, a többi vagy Wes Craven előtt emel kalapot, vagy unott ötlettelenségbe fullad. Némi frissességet hozhatna a mitológiába, hogy az inszomniás karakterek néhány pillanatra bele-belesüllyednek egy éber alvásba, és ezzel végképp összemosódnak számukra a határok álom és valóság közt, csakhogy ez a lehetőség is kifullad egy-egy kiszámítható ijesztegetésben.

Samuel Bayer próbálkozása mindenesetre dicséretes, hiszen a sótlan és repetitív álomjelenetekből kicsikarta a lehető legtöbb feszültséget. Bár attól messze van a film, hogy a karfánkat tépdessük tőle rémületünkben, de tud olyan atmoszférát teremteni, amelyen átszűrődik Freddy fenyegető jelensége és az áldozatainak klausztrofóbiája is.

Egyértelműen Heissererék számlájára írható a film összes hibája. Az első egyharmadig főhőst sem sikerült találniuk a történethez, mert akiket annak hihettünk volna, azok sorban elhullottak. Ráadásul úgy szabadultak meg tőlük, hogy előbb belengették némi szerelmi szál és egy nyomozás lehetőségét, és csak ezt követően rántották ki alólunk a szőnyeget. A tinédzserekből hiányzik minden tinédzserség, annyi műsoridőt pedig egyikük sem kap, hogy legyen okunk szurkolni értük.

A harmincadik percben jutunk el odáig, hogy megismerjük a protagonistákat, a nörd fiút és a nörd lányt, ám ekkor már rég lemondtunk arról, hogy megpróbáljunk azonosulni bárkivel is. Nem segít rajtunk Rooney Mara üres tekintetű alakítása sem, amellyel a hősnő klasszikus karakterfejlődését is befogadhatatlanná teszi számunkra. Az ő párja a kezdetben szkeptikus Kyle Gallner (nem ő az egyetlen tévészínész a stábban), aki a nagyszerű alakítása ellenére sem tudta kedvelhetővé tenni az érdektelen, hol motivált, hol motiválatlan karakterét.

A jobb írói húzások közé sorolom azt, hogy újragondolták Freddy Krueger eredetsztoriját. Wes Craven eredeti koncepcióját porolták le, és pedofilt csináltak a gyerekgyilkosból, aki azért tér vissza a halottaiból, hogy végezzen azokkal, akiket korábban megrontott. Ugyan ez a változat kevésbé erőltetett, mint a korábbi filmé, mégis sikerült olyan ellentmondásokba bonyolódni általa, amelyeken többször is megbicsaklik a film. Senkitől sem akarom a fordulatok élményét elvenni, úgyis szembeötlőek ezek a logikai hézagok. Elég kiemelnem azt az apróságot, hogy sosem derül fény arra, mi szüksége egy gyermekmolesztálónak az ujjkarmokra a való életben, azon kívül, hogy elősegítik a lebukását.

Összességében nézve a 2010-es A Nightmare on Elm Street mindenképpen a Platinum Dunes stúdió jobb remake-jei közé sorolható. Bayer képei és Steve Jablonsky megbízható színvonalú zenéi megteremtik azt a hangulatot, amelyről a kaszabhorrorok többsége csak álmodozni mer. Jackie Earle Haley méltó a szerephez, az ő jelenléte és kiszámíthatatlansága nélkül feleannyit sem érnének az álomjelenetek, azt pedig a Little Children óta tudjuk, hogy nem kell neki maszk, hogy baljós pedofillá változzon.

A film azonban rengeteg potenciáltól fosztja meg magát a szolgai homage-ok jegyében, emellett olyan tehetségeket tékozol el, mint Connie Britton vagy Clancy Brown. A lustaságra utaló logikai bukfencek megbocsáthatatlanok, a sekélyes karakterek pedig egyszerű tehetségtelenséget feltételeznek. Sam Bayertől, hacsak el nem ment a kedve egy életre az egész estés produkcióktól, remélhetőleg láthatunk tisztességesebb munkákat is, de azt legalább már tudjuk, hogy A dolog remake-je biztosan nincs jó kezekben Eric Heisserernél.

Lost-finálé

Véget ért a Lost. Az elmúlt évtized kétségkívül legjelentősebb műfaji sorozata befejeződött. Ezt a gondolatot sokáig kell még ízlelgetnie a rajongóknak, mire igazán megbarátkoznak vele. Előbb azonban a finálén kell túltenniük magukat, amely éppen olyan lett, amilyen a sorozat maga: helyenként hatásvadász, korántsem zökkenőmentes, mitológiailag megfoghatatlan és borzongatóan drámai. Hogy mindez kielégítő lezárás-e, az attól függ, ki milyen szemmel nézte a sorozatot.

Ahogyan közeledtünk a záró epizód felé, vált számomra egyre nyilvánvalóbbá, hogy a rejtélyek másodlagos szerepet fognak játszani. A legégetőbb kérdésekre még időben megkaptuk a válaszokat, hogy az utolsó, bő másfél óra a karakterekre lehessen kihegyezve. Ezzel a gondolattal hamar azonosulni tudtam, hiszen a mitológiában hasonlóan gazdag Battlestar Galactica ugyanezt a megoldást választotta, és a Lost esetében is tartottam, hogy elsődlegesen a szereplőiről kell, hogy szóljon. Csakhogy túl sok olyan befoltozatlan hézag maradt, amelyeket nem tudok megbocsátani a készítőknek.

A Lost készítői, mikor túlnőttek rajtuk a saját maguk által feldobott misztikumlabdák, fogták magukat, és karakterdrámának deklarálták a sorozatukat. Abban bíztak, hogy ha ezt a felfogást erőltetik, akkor büntetlenül állíthatják a fantasztikumot a fantasztikum szolgálatába. Ott hibáztak, hogy a Lostban a rejtélyek és a karakterek gyakran külön úton jártak, az előbbiek nem az utóbbiak változását és fejlődését szolgálták.

Bár efféle prekoncepciók nélkül álltam neki a finálénak, amellett mégsem tudtam szó nélkül elmenni, hogy a legújabb mitológiai elemre, a Fénylő Lyukra végül semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Ugyanolyan borzalmasan papírmasé MacGuffin lett, mint a Gyűrűk Ura Egy gyűrűje. Beszélik róla, hogy milyen gigászi ereje van, de számunkra ennek csupán a töredéke látszik.

Ráadásul ez sem volt konzekvens módon végigvezetve: korábban láttuk, ha egy ember bekerül a lyukba, akkor egy meglehetősen irritáló hangú füstgomolyag formájában távozik, amely nem kedveli a hamuval körbeszórt földterületeket. Erre később rácáfoltak, amikor Jack teste landolt odabent, majd különösebb élettani következmények nélkül bukkant elő újból a sziget egy másik pontján.

Elfogadom én, hogy a Fénylő Lyuk komplexebb entitás annál, mint hogy egy szalagos számítógép módjára rendre szmogot gyártson az emberinputból. A lyukról azonban lényegében semmit sem tudtunk meg a létezésén kívül, és így még a leginkább keményvonalas rajongóktól is komoly fan-wankinget igényel, hogy decens magyarázatot szolgáltassanak az összefüggéstelen funkcióira.

A fantasztikumot nem lehet egy vállrándítással elintézni. Hogy a zsáner szabályai követelik-e meg, vagy az emberi beidegződések, nem tudom, de nem lehet valamire azt mondani, hogy azért viselkedik így, mert természetfeletti. Nem kell, hogy hajmeresztő kvantumfizikai elméletekbe bocsátkozzanak, csak határozzák meg előre a jelenségek szabályszerűségeit, és ne a bűvészkalapjukból rántsák elő őket, amikor a sztori épp úgy kívánja. Ezt egy olyan produkció esetében, amely a premisszáját az ember és az emberen túli közötti feszültségre építi, becsapásnak hívják.

Lépjünk túl a fantasztikumon, elvégre ez egy karaktercentrikus finálé volt. Az úgynevezett flash-sideways, vagyis a tévesen alternatív valóságra hitt kitekintésünk volt lényegében az egész évad egyetlen olyan cselekményszála, amelyben valódi események történtek. Az egész koncepcióra adott magyarázat nekem összességében tetszett, de már szörnyűnek érzem kimondani, hogy ez is hazugságra és becsapásra épült, nem is beszélve az érdektelenségéről.

A történetben sosem az a fontos, hogy hova jutunk a végén, hanem az, hogy hogyan jutunk odáig. A flash-sidewaysről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy látszik valami értelmes kimenetele. Mivel az írók az utolsó pillanatig nem voltak hajlandók elárulni, hogy miről is szól ez a kitekintés, az évad legjobb szála elkerülhetetlenül ellaposodott. Nem lehet olyan karakterekbe bizalmat fektetni, akikről azt sem tudjuk, van-e céljuk, vagy léteznek-e egyáltalán.

Miután összeállt a kép, és kiderült, hogy minden azért történik velük, hogy átléphessenek a fizikai világbeli problémáikon, letehessék a horgonyaikat, amelyek ide kötik őket, az egész szezon értelmet nyert, de a kifordított narratívát ez még nem tette működőképessé.

Mindemellett az egész alternatív cselekmény azzal a képpel indított, hogy a sziget a tenger mélyén nyugszik, megközelíthetetlenül. Érthető, hiszen azt a tévhitet kellett bennünk elültetni, hogy ezen az idősíkon felrobbant Jack bombája. Csakhogy az nem derült ki, hogy a sziget Hurley vezetése alatt megsemmisült-e, így ez a feldobott labda megmaradt annak, ami: a néző arcul csapásának.

Ebben a metavalóságban a szereplők egy idealizált élethelyzetbe kerültek, amely elősegítette a felülemelkedésüket. Ehhez képest miért kerültek egyesek sokkal nehezebb, vagy egyszerűen teljesen más szituációba, mint amilyenben eredetileg éltek? Miért nem könnyítették meg a saját dolgukat a saját maguk által kreált fiktív világban? Hát mert a nézőnek azt kellett hinnie, hogy ez a bomba okozta párhuzamos univerzum.

A teljes sorozat legszebb karaktermomentumai, legerősebb alakításai mégis ezekhez a kitekintésekhez köthetők. A szerelmesek találkozásai hamar repetitívvé váltak (nem értem, hogy Sun és Jin számára miért most és miért így következett be az emlékdömping, miért nem történhetett volna egy korábbi epizódban), ezért Kate és Jack összeborulásánál már ásítoztam, de az érzelmi csúcspont minden bizonnyal Juliet és Sawyer közös jelenete volt.

Hasonlóan nedves tekintettel kísértem figyelemmel Ben és Locke beszélgetését a ravatalozó előtt. A sorozat két doyenje, Terry O’Quinn és Michael Emerson alakítása tette igazán hitelessé a megbocsátás pillanatát, nem a gyönge forgatókönyv, amely elfelejtett lehetőséget teremteni Ben számára, hogy jót cselekedjen a szigeten, és kiérdemelje a néző és Locke bocsánatát.

Minden színész a szokásosnál kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, de az epizód két meglepetésembere Matthew Fox és Jorge Garcia voltak. Garcia túl tudott lépni a karaktere skatulyáján, és roppantul megindítóan alakított, amikor Jack kinevezte Hurley-t vezetővé. Fox jelenetek egész sorában képes volt arra, hogy az arcán érzelmek sokaságát vegyítse, teljességgel el tudta velem feledtetni a megszokott bárgyú nézését.

A szigeten játszódó jelenetek a háttérbe szorultak, és a többségükről jobbnak is látom megfeledkezni. Locke és Jack végső konfliktusa dilettáns párbeszédekre épült, majd a crescendóját a nyolcvanas évekbeli akciókat és a távol-keleti szamurájfilmeket idéző képsorban érte el.

A deszaturált színvilág, a meredeken zuhogó eső, a hatásvadász zene, a lassított felvételek, a csalóka vágás és a késért folytatott tusakodás alapján nem tudtam eldönteni, egy Michael Bay-reklámot vagy egy B-mozit nézek-e. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az sem volt teljesen világos számomra, hogy egy olyan szigeten, amely hemzseg a fövenyes partszakaszoktól, miért egy sziklaszirt mellett horgonyozza le valaki a csónakját, illetve miért süt hét ágra a nap harminc másodperccel az évszázad vihara után.

Az írók jól választották ki, mely karakterek maradjanak a szigeten, és melyek távozzanak. Egyedüliként Desmond pontos szerepe nem tisztázódott bennem. Richard Alpert végső feloldása, hogy öregszik, nélkülözhetetlen volt, de szívesebben megnéztem volna, mit csinálnak ők a szigeten kívül, mint hogy huszonnyolc szerelmespár egymásra találását ismételjék előttem.

Carlton Cuse és Damon Lindelof biztonsági játékra vállalkoztak, mégis ellentmondásos finálét tettek le az asztalra. A huszonegyedik századra egyáltalán nem jellemzően – megkockáztatom, fantáziátlanul – totális happy enddel zárták a történetüket. A vallási felhangokat a Battlestar Galacticához hasonlóan obskúrus utalgatások szintjén tartották azzal, hogy a ravatalban elhelyezték az összes nagyobb vallás jelképét. Nem a természetfelettiben való hit fontossága volt a Lost végső kicsengése. Azt Ben példáján láttuk, mégis univerzálisan igaz minden szereplőre. A megváltás elnyerhető, csak hinni kell hozzá valamiben, és, ha lehet, bírni kell egy közösség támogatását.

Breaking Bad - 3. évad

A harmadik epizódjánál jár a jelenleg futó drámák egyik legjobbika, a Breaking Bad új évadja. A hiteles drámát fekete humorral egyesítő sorozat rendületlenül a Kemény zsaruk-at megközelítő emberi mélységekbe taszítja a hőseit, miközben bámulatos látványvilággal és a televízió legjobb alakításaival kényezteti a nézőit. A bejegyzés belsejében spoileresen elemzem az eddig látottakat. 

Mindenfajta történet mozgatórugója a karakterfejlődés – ezt az alaptézist forgatta fel Vince Gilligan és csapata azzal, hogy a Breaking Bad-ben a szereplői jellemének folyamatos degenerációját ábrázolják. Walt White elismert kutató is lehetett volna, de középosztálybeli kémiatanárrá csúszott le, akinek a gyönge személyiségét jól példázza, hogy kocsimosással igyekezett kiegészíteni a keresetét. A tartásának hiánya és a külső nyomás, a társadalmi frusztráció tehetnek arról, hogy bűnözővé vált. 

Walt White a huszonegyedik század antihőse. Tony Soprano és Vic Mackey nyomdokain járva rombol maga körül egzisztenciákat, és süllyed olyan emberalatti szintre, ahonnan már lehetetlen a megváltás. Ő azonban nélkülözi azt a tudatosságot, pragmaticizmust, amellyel a hozzá hasonló karakterek rendelkeznek. Nincs egy vezérelve, legyen az a törvény szabad értelmezése, avagy atyai intelmek egy sorozatgyilkos számára, amelyek megóvnák őt az erkölcsi fertőbe süppedéstől. 

A gonosztettekkel való szembenézésre Walt válasza az ignorancia. Hosszú ideig próbálta azzal legitimálni a tetteit, hogy mindent a családjáért tesz, de a harmadik évaddal túlléptünk ezen a ponton. Rég kicsúsztak az irányításából az események, de minden szörnyűség közül a repülőgép-szerencsétlenség lett az, amelyen nem tudta túltenni magát. Tisztában van azzal, hogy ő tehet 167 ártatlan ember haláláról, de ahogyan másoknak, úgy saját magának is hazudik, amikor a kormányt vádolja a katasztrófáért, és amikor megpróbálja kisebbíteni az esemény súlyosságát. A beszéde a tornateremben egyszerre gyomorszorítóan kínos és lenyűgöző, ahogyan a gerinctelenségig fajul a viselkedése. 

Ettől kezdve Walt megállíthatatlanul rossz emberré válik. A saját lakásába az alagsoron át hatol be, egy olyan csapóajtón, amelyet maga eszkábált, kifejezve, hogy az emberi mélységei előtt egyre inkább leomlanak a korlátok. Később az egykori törődő és szerető családapa végső elkeseredésében már-már zaklatásig merészkedik, hogy visszaszerezze a feleségét. Erőszakossá és számítóvá válik, tudat alatt elismerve, hogy mivé változott. 

Hasonló utat jár be Jesse Pinkman, Walt bűntársa. Az ő sorsa sokkal tragikusabb, hiszen a lealacsonyodását nem magának köszönheti. Könnyebb azonosulnunk vele, az ő veszteségét, Jane halálát inkább átérezzük, mégsem válik a történet pozitív hősévé. Mivel abban a hitben él, hogy miatta halt meg a barátnője, ezáltal a repülőgépek is miatta zuhantak le, megpróbál szembenézni a sötét oldalával. A rehabról úgy távozik, hogy elfogadta önnön romlottságát, nem próbál meg jobb emberré válni. Ellenkezőleg, úgy viselkedik, ahogy az egy gonosztevőtől elvárható. Alattomosan kijátssza a szülei kezéből a nagynénje házát, nem tudva, hogy ezzel az öccse álmát is tönkreteszi, akit egyedüliként szeretett a rokonai közül. 

Walt szinte mindenkit magával ránt a lejtőn maga körül, beleértve a feleségét, Skylert is. Az asszony a könyvelői állásában vetemedik bűncselekményre azért, hogy a méltóságát megőrizze. Hamarosan nála is kockára kerül a saját tisztessége, amikor bosszúból lefekszik a főnökével, és innentől kezdve ugyanazt az értékvesztési folyamatot követhetjük nyomon, amelyet a férje is bejárt.

Az antihősök feleségei mindig fejfájást okoznak a sorozatkészítőknek. Nehéz érdekfeszítően tálalni azt a párkapcsolati válságot, amelybe azt követően kerülnek, hogy fény derül az élettársuk valódi énjére. A Dexter írói a könnyebb megoldást választották, a Kemény zsaruk pedig sosem tudta igazán, mit kezdjen Corinne Mackey-vel. Skyler a Breaking Badben a tehetetlen áldozat szerepéből kitörve erős egyéniséggé vált, a kettejük drámája szervesen illeszkedik a sorozat egészébe.

Az asszonyéhoz hasonló cipőben jár Hank, aki a munkahelyi stressz áldozata lett. A DEA-ügynök az évadok során a pojácáskodó Michael Chiklis-paródiából az egyik legizgalmasabb karakterré fejlődött, ő kezeli a legemberibben a gyilkosságokat, amelyekbe sodródott tettesként vagy szemtanúként. Mondanom sem kell, az ő sorsában is jelentős szerepet játszanak Walt tettei. 

Ahogyan a Breaking Badet ismerjük, itt semmi sem fog olyan egyszerűen menni. Kapunk apró utalásokat arra, hogy minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, és elkerülhető a totális katasztrófa, de az írók briliáns módon csavarják úgy a szálakat, hogy ezt ne legyen könnyű elérni. Walt ingadozik a lelkiismeret-furdalás és a tagadás között, Jesse-t a lelketlenné válás és a megbánás tépi – megkapóan tragikus az alakítása a harmadik részben, ahogyan Jane emlékének utolsó hangfoszlányához próbál ragaszkodni az elbitorolt, ürességtől kongó házban. 

Eközben a tudtukon kívül manipulálnak a hőseink körül a náluk sokkal hatalmasabb erők. Walt azt sem veszi észre, hogy épp csak elkerüli a halál Tortuga brutális gyilkosainak képében. Gus Frings, a mérhetetlenül befolyásos dealer és a pitiánerségből feltörő ügyvéd, Saul Goodman tevékenysége a bizonyíték arra, hogy Walt túlságosan mélyre ásta be magát az alvilágba. Innen már nem lehet kiszállni következmények nélkül. Az évad elejénél járunk csupán, de Gilliganék komótos építkezése eddig mindig meghozta a gyümölcsét. Az ő nagyszerűségüket mutatja, hogy az eddigi kevés esemény ellenére is olyan elviselhetetlenül feszült drámát sikerült elérniük, amely nemhogy fenntartja, de fokozza is az érdeklődésünket olyan szereplők iránt, akiket egyáltalán nincs okunk kedvelni.

Végezetül kiemelem az elmúlt epizódok néhány emlékezetes pillanatát:

• Jesse Pinkman elgondolkodtató mondata: "I'm the bad guy", amellyel öntudatlanul is megszólaltatta Walt lelkiismeretét.
• A Kuzinok, azaz a két mexikói orgyilkos rezzenéstelen arca, amikor a hátuk mögött felrobban a teherautó.
• Tio, azaz Mark Margolis bizarr módon humoros entrée-ja az Oiuja-táblás kommunikációval.
• Bármelyik jelenet Skyler és Walt között, amelyekben Bryan Cranston folyamatosan lenyűgöz az apró rezdülésekkel a hangjában és a gesztusaiban.

Doctor Who 5x01: The Eleventh Hour

A közhiedelemmel ellentétben 2010. április harmadika nem az iPad eljövetele révén vonul majd be a popkultúra történelmébe, hanem a Doctor Who visszatérésének napjaként. A klasszikus sorozat rebootjának kvázi-rebootja annyira ideális időpontban startolt, hogy a geekek mostantól saját epikus feltámadástörténetet ünnepelhetnek az évnek ebben a szakában.

Mielőtt az ötödik évad premierjét kritizálni próbálnám, le kell szögeznem, hogy a Russell T. Davies vezénylete alatt újjáélesztett sorozatból eddig vajmi keveset láttam. Akármennyire is kedveltem a korábbi két új doktort, nem tudtam túltenni magam a camp stílus fogalmát végletekig kimerítő megvalósításon és a gyakori, ingujjból előhúzott megoldásokon. Ebből kifolyólag megváltás volt számomra az, hogy a gyártásvezetői gyeplőt Steven Moffat vette át, már csak az új címszereplőtől, a mestert idézve britesen ortopéd fejű Matt Smithtől tartottam.

Ismeretlen okból a sorozat készítőinek feltett szándéka, hogy egyre kevésbé férfias doktorokat vonultassanak fel, amit Matt Smith azzal tetéz, hogy arcátlanul fiatal, és lényegében ismeretlen is a hazájában. Mivel halmozottan hátrányos helyzetből indult a karizmatikus Christopher Ecclestonhoz és a megnyerő David Tennanthez képest, nem csoda, hogy az első epizódja teljes egészében őköré épült.

Steven Moffat gyorsan kiradírozta a forgatókönyvéből a TARDIS-t, a szonikus csavarhúzót és a hozzájuk kapcsolódó technológiai fantázia-fitogtatást, hogy a karakterére koncentrálhasson. A megoldás olyan jól bevált, hogy Matt Smith a rendelkezésére bocsátott egy órában a Doktor minden oldalát képes volt megcsillantani, és egy percig sem múlta alul elődeit. Mi több, megkockáztatom, eddig egyedül ő találta meg a kellő egyensúlyt a komikus lazaság és a fellengzős komolyság között.

A regeneráció utóhatásaként jelentkező csetlős-botlós, slapstick humort nem tudtuk elkerülni, de ha a Doctor Who íróinak meggyőződése, hogy ez az instant szimpátia titkos alapanyaga, akkor le kell nyelnünk a békát. Smith ugyan ebben is lubickolt, de Moffat szellemes egysorosainak hála később meg tudta mutatni a doki öntudatosan komikus énjét. A kis Amelia Pond konyhájában játszódó jelenet megállíthatatlanul beszippantott a Who-hangulatba, másodpercek legforgása alatt rabjává váltam az új doktornak.

Az útitárs Amy szerepében Karen Gillant és a lábait ismertük meg, aki egyszerre tűnt elbűvölőnek és mélyen konfliktusos személyiségnek. Meglepően jól működik az alkímia közte és Matt Smith között, bár a premierben meglehetősen háttérbe szorult a karaktere, csak el-elkapni tudtuk a benne rejlő feszültség lehetőségét. Az utolsó jelenet mindenesetre ígéretet tett arra, hogy nem fogja mindvégig elhomályosítani őt az excentrikus Smith, sőt, az eddigi legizgalmasabb útitárs-doki dinamika elébe nézhetünk. Kíváncsi vagyok, hogy fog teljesíteni Gillan egy proaktívabb szerepben, amikor nem elkerekedett tekintettel kell rácsodálkoznia a főhős által prezentált képtelenségekre.

A háromszoros Hugo-díjas Steven Moffat nem élete legjobb forgatókönyvével támogatta meg a színészei játékát, de legalábbis egy decens évadpremiert tett le az asztalra. Szinte teljes egészében mellőzte a sorozatra gyakran jellemző erőltetettséget, bár azt nem tudom megbocsátani, hogy a TARDIS a Föld számos pontja közül éppen egy plot device közvetlen közelében landolt. Nála még a legnagyobb képtelenségek is logikusnak tűnnek, a cselekményei mindig következetesek. Tökéletesen kitöltötte az adásidőt, üresjáratok nélkül, lenyűgöző ötletességgel vezetett végig a történetén.

A hozzám hasonló újoncok számára kedvező egyalkalmas sztori feszült és izgalmas tudott lenni, miközben újra bemutatta a Dokit, a bolondosságával, a felsőbbrendűségével, a felfoghatatlan intelligenciájával és az univerzumban betöltött szerepével egyaránt. Az évad átívelő szálának magvait óvatosan, ügyesen hintették el, a Silence will fall kijelentés sokáig fog a spekulálni vágyók számára munícióként szolgálni.

Steven Moffat a saját képére formálta a Doctor Who-t, és teljes győzelmet aratott. Hősünk új, szupermenő logóval, tágasabb és analóg kütyükben gazdagabb TARDIS-szal, vadonatúj szonikus csavarhúzóval, valamint egy hipszter ruhatárával és hajviseletével gazdagodott. Hogy Moffat víziója vagy Smith sármja tehet-e róla, azt nem tudom eldönteni, de az első óra végére már meg is szoktam az éles váltást.