Az első rész minden idők egyik leghatásosabb és legjelentősebb horrorfilmje, egyben a hetvenes évek legjobb amerikai filmje is. A folytatás semmiféle, ehhez hasonló mérföldkő-jelleggel nem rendelkezik, ami akár még zavarba ejtő is lehet: a 74-es film hatására a néző nem egy efféle, behatárolt ambíciókat babusgató második részt várna. Míg a klasszikus eredeti – zseniális grindhouse-címe ellenére – minimális vérmennyiséget potyogtatott a vászonra, a Texas Chainsaw Massacre 2 egyenesen fetreng a kegyetlenségben és a gore-ban.
A TCM 1986-os továbbgondolása az ízlésbeli határokon bakanccsal tipró fekete komédia. Tobe Hooper az első részt is annak szánta, csakhogy a hetvenes évek közönsége nem volt a kannibálcsalád ámokfutásának szatírikus felhangjaira túlságosan vevő, a poénok elszálltak a fejük felett. A folytatás éppen ezért előtérbe hozza a humort, sőt a maga bumfordi, tomboló módján beledörgöli az orrunkat. A film vicceinek, hangulatának perverz természetes azonban megkíván egy bizonyos, a transzgresszióra fogékony ízlésvilágot – mikor gyerekként, először láttam, borzalmas Vicós videokazettán (a szinkront mintha egy repülőgép bekapcsolt turbinája mögött vették volna fel), utáltam a TCM2-t. Mára egyaránt megváltoztam én is, meg a véleményem is.
A Texas Chainsaw Massacre 2 egy őrületesen szórakoztató film – na persze csak azokat fogja elszórakoztatni, akiknek van némi affinitásuk az indusztriális, csilihúsnak való hullafelhasználáshoz, a koponyát fedő bőrrétegen való elcsámcsogáshoz és a láncfűrészes párbajokhoz. Ilyen fazon vagy? Na, akkor mehetünk tovább.
Hooper és a 74-es film forgatókönyvírója, Kim Henkel egy kannibálokkal teli város történetét álmondta meg folytatásképpen, ám a produkciós cég, a Cannon (Golanglóbusz, tudjuk) nem volt hajlandó a megfelelő költségvetéssel ellátni őket, sőt, Henkelt lecserélték L. M. Kit Carsonra, akivel teljesen átíratták a szkriptet. Így lett igazándiból a TCM2 a TCM-nek egyfajta paródiája.
Míg a 74-es film egy nihilista rémálom, amely az emberi degenerációból adódó társadalmi és egyéni izoláció végletes formáival játszadozik el, addig a folytatás, bár nem kevésbé vad (sőt!), ugyanennek a problémakörnek a vidámparki verziója. Egyetlen visszafogott alakítás sincs a filmben; mindenki úgy ágál, mintha levegő után kapkodna. Leatherface maszkját ezúttal Bill Johnson húzza magára, ő ugyancsak paródiáját adja a 74-es filmben megismert kultikus figurának: állandóan pörög-forog-táncol, hatalmas, idióta gyerek, aki a film protagonistáját, a rádiós műsorvezetőnőt egy ponton a (szerencsére kikapcsolt) láncfűrészével szeretné megdugni. Ahogy említettem, ez a film nem a szubtilisségéről híres.
Sokat elmond a TCM2 ízlésbeli túrakedvéről, hogy még csak nem is Leatherface a film legbetegebb figurája, hanem a bátyja, Chop Top (Bill Moseley), ez az őrült vietnámi veterán, akinek egy sebesüléséből kifolyólag vaslappal bélelték ki a koponyáját. Kedvenc szokása, hogy egy felhevítette acélkampóval a sebes fejbőrét vakargatja és az onnan lekarmolt bőrdarabkákat megeszi. Moseley pszichotikus rajzfilmfiguraként játssza, akiből már a legelső pillanattól elképesztő fenyegetés sugárzik.
Az eredeti filmből egyetlen figura lett átmentve, a családfő, a Szakács (Jim Siedow), aki sorra nyeri a texasi csiliversenyeket a meghatározhatatlan összetevőkből összerottyantott egytálételével - ez a csilifőzőcske az egyetlen olyan mozzanat a filmben, amely bármilyen szociális kritikának tekinthető, a kommerszkultúra megfricskázásának. Az otthon melegében persze a Szakács az öccseihez hasonló fröcsögős dilinyósként viselkedik – tiszta szerencse, hogy a nyomukban egy ugyanilyen eszement jár, Lefty Enright hadnagy, akinek az unokaöccsét a Sawyer család még az első filmben dolgozta fel. Dennis Hopper a legszebb kékbársonyos veszettséggel áll a figurához, ordít miközben izzad miközben zavartan bámul miközben talán azt sem tudja hol van miközben két kezében egy-egy berregő láncfűrésszel ered a kannibálok nyomába. A fináléban a Leatherface-szel vívott láncfűrész-párbaja egyenesen fenséges, csakúgy, mint Sawyerék földalatti labirintusának lenyűgöző díszlete.
Tom Savini effektjei pályafutásának majdhogynem legsikerültebbjei – némelyik olyannyira reális és szadista mód fantáziadús, hogy gyerekként és (kvázi) felnőttként is rosszul lettem tőlük: ebből a szempontból nem változott a filmhez való hozzáállásom. Minden egyéb perspektívából azonban igen; most már kimondottan szeretem ezt az eszement, ízléstelen, gyakran kimondottan undorító, vad filmet, amely elődjének hangulati reciproka, (egyben az egyik utolsó igazán jó amerikai horrorfilm) és úgy sejtem, Hooper pontosan valami ilyesmit akart összehozni.
