Dashiell Hammett: Véres aratás

Hammett már a címadással sem szarozott – és nem is túlzott. 1929-es első, és egyben korszakalkotó regényének névtelen, egykedvű, amorális főhőse úgy aratja le a Poisonville-ként csúfolt kisváros, Personville bűnben és vérben fürdőző gazembereit, mint a kombájn az érett gabonát. A könyv érdemeit nem lehet túlbecsülni: amellett, hogy több klasszikus filmnek szolgáltat inspirációul (Kurosawa A testőrétől Leone Egy maréknyi dollárért című westernjén át Coenék A halál keresztútján című remekéig), megteremtette a hardboiled krimi műfaját, és egy csapásra berángatta az addig arisztokratikus körökben virágzott crime fictiont a sötét alakokkal és hullákkal teli, koszos városi utcákba.

A Véres aratás a valaha írt egyik legfeszesebb, legeseménydúsabb és legcinikusabb krimi. Hammett a tipikus felütést egy elszabadult gyorsvonat sebességével sodorja tovább egy egyre komplikáltabb és egyre több karaktert mozgató, esztelenül intenzív vérfürdővé, amiben gyorsabban hullanak az emberek, mint bármelyik ’80-as évekbeli amcsi akciófilmben. Rögtön olyan merészen rajzolja fel az új zsáner határait, hogy hosszú évekig nem lesz senki, aki olyan messze jutna benne, hogy feszegetni tudná azokat. Az író hírhedt, több művében is felbukkanó hőse, a Kontinentális Detektívügynökség soha meg nevezett nyomozója (a Continental Op) már eleve úgy érkezik Personville-be, hogy nem tudja meg, milyen feladatot szánt neki megbízója – az illetőt ugyanis közben eltették láb alól. A „szimpla” gyilkossági ügy az olvasó megdöbbenésére rögtön az első néhány fejezetben megoldódik, csak hogy aztán gombamódra szaporodjanak a sötét alakok, a sötét alakokból váló hullák, és a mindezzel kapcsolatos problémák. A keményöklű, cinikus magánnyomozótól, a számító, pénzre izguló femme fatale-on át a főhős gyanúba keveredéséig, a Véres aratás tálcán kínál mindent, amit egy hardboiled krimitől elvárunk – és még többet is.


Megbízójának halála után a Continental Op a rend kedvéért új ügyfelet keres (az elhunyt apját), de főleg saját szakállára áll neki megtisztítani a gengszterek uralta korrupt várost. Manipulációinak, hazugságainak és átveréseinek hála Personville összes fegyvert birtokló lakosa habzó szájjal fordul egymás ellen. Érdemes hozzátenni, hogy Hammett, aki 1915 és 1922 közt maga is detektívként dolgozott a Pinkerton ügynökségnél, saját bevallása szerint minden karakterét olyanokról mintázta, akikkel hétévnyi munkája alatt találkozott, illetve akikről ez idő alatt tudomást szerzett. Gondoljunk a várost uraló Elihura, aki lassan elveszti trónját azon gengszterek miatt, akiket anno ő maga hívott, hogy vessenek véget a munkások lázongásának. Gondoljunk a Suttógónak becézett Max Thalerre, akinek a puszta emlegetése is félelmet szül a legtöbbekben. Gondoljunk a végsőkig kacér és anyagias, romlott másodosztályú dámára, Dinah Brandre, és a nyájas modorú, alamuszi rendőrfőnökre, Noonanre, akinek mindig van egy kés a keze ügyében, hogy állítólagos barátai és szövetségesei hátába vághassa. Félelmetesen jól ábrázolt, a legszélsőségesebb körülmények közt is hiteles figurák mind.

És persze ott van maga a főszereplő, a cinikus és romlott, a szabályokat nem egyszerűen megkerülő, hanem egyenesen eltaposó magándetektív alfája és ómegája. Csak a cél számít neki, az eszközök nem, és amolyan „miért ne” vállrándítással lát neki Personville megtisztításának. Nem annyira erkölcsi kötelesség vezérli, mint inkább az, hogy nincs jobb dolga. Vagy az az egyszerű ösztön, amivel az ember félrerúg egy útjában lévő szemétdarabot, csupán mert nem kéne ott lennie. Más téren is távol áll mindenféle ideális hőstípustól: 40 felé jár, nincs különösebben jó formában, sőt, túlsúlyos, szívesebben manipulálja az eseményeket és az azokban résztvevőket a háttérből, minthogy aktívan tegyen valamit az ügy érdekében, és nem hisz semmiben, legfeljebb az emberek alapvető aljasságában. Érzelmileg üres, nem különösebben érdekli és hatja meg semmi, ugyanolyan közönnyel viselkedik, amikor ügyfelével beszél, mint amikor egy ital- és drogmámoros éjszaka után arra ébred, hogy a mellette fekvő gyönyörű nő mellében egy kés áll, a kést pedig az ő keze markolja. Hammett nem fecsérel időt rá, hogy magyarázza a jellemét, lelkivilágát. Minden szájbarágás, de még a leghalványabb célzás nélkül is világos, hogy miért olyan, amilyen. Ha mégsem találnád ki, élj le egy-két évtizedet kétszínű zsarolók, aljas gyilkosok és köpönyegforgató álrendőrök között – gyanítom, hogy rá fogsz jönni.

Hammett eszméletlen mennyiségű cselekményt zsúfol a szűk 300 oldalba. Leírásai rövidek, de élettel telik és lényegre törőek, dialógusai elevenek és frappánsak, nincs olyan oldal, amin ne történne valami, nincs olyan sor, amit ki lehetne hagyni – ennél kompaktabb regényt írni lehetetlen. A szövevényes sztori robbantások, merényletek, gyilkosságok, pálfordulások és géppuskaropogások közepette vágtat a befejezés felé. A legtöbb fejezet önmagában egy bűnügy elmesélése, de az eleinte epizodikusnak tűnő szerkezet lassan egy meglepően grandiózus történetté áll össze, amiben a tét az egész város sorsa, és benne mindenkié. És a könyv teljes mértékben kortalan. Figurái, szituációi, helyszínei (az igazi főszereplő, a lepusztult, rusnya kis bányászváros, aminek portréját Hammett már az első oldalon szenzációsan megfesti, lehetne akár egy gőzölgő metropolisz is), de még nyelvezete is, mind megállják a helyüket a mai napig. Üt, mint egy cigarettafüstös szobában elfogyasztott üveg whisky.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!