Vigyázat! Az írás spoileres.
A 127 óra tipikusan egy olyan történetet mesél el, amely kifejtéséhez sokkal jobban illik a könyv, mint a film. Majdnem monodráma egy adrenalin-hajhász srácról, aki több mint négy napot töltött beszorulva egy szűk kanyon alján, és aki végső elszántságában levágta a saját kezét. A játékidő java részét egy helyszín és egy szereplő tölti ki, szinte minden hiányzik belőle, amit egy játékfilmtől megszoktunk: legyen az párbeszéd, vagy gyakori helyváltoztatás. Szigorúan értelmezve, alig történik a 127 órában valami, amit egy szokványos játékfilmben meg szokás örökíteni. A lényeges dolgok túlnyomórészt gondolati síkon játszódnak le, és ezek érzékletes megjelenítésére sokkal célravezetőbb eszköz a szöveg, hiszen az írás nincsen olyan technikai korlátok közé szorítva, mint a film. Ambiciózus vállalkozás tehát a 127 óra, abból a szempontból, hogy egy alapjában véve nem odavaló történetet ültettek át a film nyelvére.
Még meglepőbb a rendező személye, Danny Boyle. Filmjeiben visszatérő elem a rohanás, a zaklatottság, a helyváltoztatás kényszere, legyen szó edinburghi junkiekról, indiai utcagyerekekről vagy zombikról. Életművében nagyítóval kell keresni az eseménytelenséget megörökítő, hosszan kitartott, nyugodt beállításokat, amelyek – legalábbis elméletben – a legmegfelelőbb módon ábrázolhatnák a főszereplő röghöz kötöttségét.
A film első negyedórájában mindenesetre még a saját vadászterületén belül marad a skót rendező: osztott képernyő, hektikus vágások, villódzó, látványos felvételek a Zion Nemzeti Park pazar sziklaképződményeiről és a tájon végigsüvítő, kalandot kereső Aronról. Mindez laza ujjgyakorlat a Trainspotting és a Gettómilliomos hasonló intenzitású jelenetei után: az extrémsportok magas izgalmi faktora és szabadságérzete száz százalékosan átjön. A felvezetésben az extrémsport-filmek látványvilága, egy álomszerű csavarral a pornófilmek narratív szerkezetére van ráhúzva, ugyanis Aron nem elég, hogy a világ egyik legszebb helyén mászkál, még összetalálkozik két feltűnően jó testi adottságokkal rendelkező csajjal (Kate Mara és Amber Tamblyn), akik még vagányak is. Arról nem is beszélve, hogy később, még az igazi álomnő, Clemence Poesy is feltűnik. A túrát a barlangba azonban nem követi a meglebegtetett menage a trois, és az extrémsport-filmektől eltérően, az esést sem követi feltápászkodás és a ruha leporolása.
Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek. Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében.
A kamera végig ott lebzsel James Franco közvetlen közelében, szembesítve minket, hogy Aaron világa beszűkült és eddig figyelmen kívül hagyott, észrevétlenül tovatűnő dolgok kerülnek a főszereplő érdeklődésének középpontjába, gyakorlatias dolgok, mint az élelem, vagy az ivóvíz, vagy a minden reggel, ugyanabban az időpontban, a szűk hasadékon végigvonuló napfény. A 127 óra kevés valódi történése és a főszereplő hangulati ingadozása izgalmasan és átélhetően van tálalva. Amit viszont a film nem tud visszaadni, az az eseménytelenség, az az üresség, ami minden bizonnyal a 127 óra nagy részét kitette. Amikor csak ott feküdt a sziklára dőlve, nem gondolkozott, nem erőlködött, amikor tényleg nem történt vele semmi. Ebben érzem az írásos elbeszélés előnyét, képes behatolni oda, ahová Danny Boyle kamerája nem ért el. Nem olvastam Aron Ralstrom könyvét, de feltételezem, hogy ez a mélység megjelenik benne.
Vitatható álláspont, de számomra a film kulcspillanata az volt, miután kiszabadította magát a sziklatömb fogságából, hátrafordult és lefényképezte a helyszínt. Mintha a halálos veszély leküzdése után, ismét visszatért volna belé az extrémsportoló pökhendisége: hatalmas árat fizettem, de ismét legyőztem a természetet és ezt a dicsőséges pillanatot most megörökítem. Mintha csak egy újabb leküzdött akadály lett volna a megmászott hegycsúcsok és a bringával megugrott több méteres letörések után ez a 127 óra, amelynek emlékét képre rögzítve trófeaként hazaviszi. Az én értelmezésemben olyan sokat nem változott a főszereplő, éli tovább adrenalin-hajhász életét, megmássza a Himaláját félkézzel, ezalatt pedig várja otthon a családja, hogy épségben hazatérjen. Vagy az is lehet, hogy a túlságosan is lekerekített és örök boldogságot sugalló befejezés láttán kezdtem el viszolyogni és önkéntelenül is keresni Aron megmaradt jellembeli hiányosságait.
Egy biztos, a befejezés túlhalad az ideális végponton. A giccsbe forduló zárlat egy wikipédia szócikk aprólékosságával tájékoztat a főszereplő életének további alakulásáról és a bombasztikus képek segítségével dicsőségesőben füröszti Aront és megpróbál hőst faragni belőle. Így pont a lényeg veszik el, az ember, aki felelőtlen és ostoba módon kockáztatta az életét, de egy emberfeletti és valóban hősies tett véghezvitelével azonban kapott még egy esélyt élete folytatására. Az, hogy mihez kezdett ezzel a második eséllyel, már nem lényeges, főleg nem olyan formában, ahogyan azt a film az utolsó pár percében tálalja. A lényegnek annak kellett volna lennie, hogy szorult helyzetben, akár ilyen hihetetlennek tűnő tettre is képes az ember, és megpróbálni érzékeltetni, milyen idegállapot szükségeltetik ennek a borzasztó tettnek a végrehajtására. Erről vonja el a figyelmet a lezárás, és emeli hősi alakká Aront. Márpedig egy igazi hősnek már nem is olyan nagy világrengető dolog megválni a saját karjától, így maga a tett jelentősége kisebbedik.
Sokkal elegánsabb és hatásosabb befejezése lett volna a filmnek, ha a civilizációba való visszatérés első egyértelmű jelénél, amikor minden kétséget tudatosul a nézőben, hogy Aron megmenekült, a képernyő elsötétül. A főszereplő polgári utóéletét hadd alakíthassák kényük-kedvük szerint a nézők, hadd morfondírozhassanak azon, vajon mennyiben változtatta meg az életét ez a traumatikus élmény. És a legfontosabb, hadd tehessék fel maguknak a legfontosabb kérdést, vajon ők, hogyan viselkednének hasonló helyzetben. Mégiscsak egy játékfilmről van szó. Akit meg a valóság érdekel, annak ott a wikipédia.
A zárlatig azonban, addig, ameddig a legjobb Jack London novellák hagyományait követve, a túlélésről szól a film, és nem a főszereplő dicsőséges utóéletéről, egyszer sem bicsaklik meg a film. Danny Boyle-nak sikerült a 127 óra történéseit belefoglalnia úgy egy játékfilm kereteibe, hogy az egyrészt ne legyen nézhetetlenül egysíkú, és mégis, hiteles tudjon maradni és átadjon valamit a helyzet monotonitásából és reménytelenségéből. A nyilvánvaló ellentmondás ellenére, dinamikus és mozgalmas képi fogalmazásmódjával sikerült megragadni valamit azokból a felfoghatatlannak tűnő érzésekből, ami egy mozdulatlanságra és lassú halálra ítélt emberben kavaroghatnak. Remek partner volt ebben James Franco, aki maníroktól mentes, bátor színészi játékával megejtő közelségbe hozta tulajdon elbizakodottságunkat és sebezhetőségünket, átlagemberi mivoltunkat, és azokat a ritka pillanatokat, amikor felülemelkedünk önmagunkon. Alakításával elhitette, hogy bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe, és azt is, hogy talán arra is képesek vagyunk, amire nem is mernénk gondolni. Mindösszesen annyi kell hozzá, hogy ne legyen más választásunk.
