Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.
Nagyon nem szeretek túlozni, de ha a Tűz és jég daláról van szó, kötelezőnek érzem a szuperlatívuszokat. Ha a becses olvasó nagyívű, komplex, izgalmas fantasy-re vágyna, gondolkodás nélkül Martin regényeit csapnám a kezébe. Aki olvasta őket, tudja, aki nem, az mondjuk itt kezdheti az ismerkedést. Martin-t az amerikai Tolkien-ként szokás emlegetni, és csakugyan: amit utóbbi világalkotásban véghez vitt, arra előbbi történetmesélésben köröket ver. Na jó, a maga módján. Nem is véletlen, hogy Martin legfőbb írásainak megfilmesítését arányában hasonló hisztéria előzte meg, mint pár évvel ezelőtt a Gyűrűk ura adaptációját.
Az HBO masszívan új sikersorozatra hajt, elég egy pillantást vetni a pesti metrót ellepő Sean Bean-es plakátokra. A résztvevők állítólag a statisztáktól kezdve a főhangosítón át egészen a producerekig óriási rajongók, ami szép és jó, ám két kérdés merül fel ezen a ponton:
a) Sikerült-e vajha úgy visszaadni a regények világát, hogy azzal még az elvetemültebb rajongók is elégedettek legyenek, valamint
b) képes-e a sorozat, szűkebben a pilot laikusok számára is vonzóvá tenni a történetet?
És mivel itt a sorozatról van szó, vegyük is előre b)-kérdést. Fanboy-ként iszonyatosan értékelem a sorozat regényhűségét, ugyanakkor rá kell, hogy ébredjek: a változtatásoknak olykor okai vannak. Már a legelső epizódban rengeteg karaktert kapunk, akik mindenféle bennfentes beszélgetésekbe bonyolódnak, és bár a forgatókönyvírók bámulatra méltóan bablevesezték össze a főbb infókat, a néző tán mégis elveszettnek érezheti magát. Az sem segít sokat, hogy helyenként kontinensek között ugrálunk, és bár már most érezzük, hogy minden egy nagyobb egész része, a szervesség, az összefüggés egyelőre csak ígéret marad. Persze Martin világa amúgy sem adja meg könnyen magát, a bevezető fejezet meg bevezető fejezet, de egy konzekvensebb felépítés dobott volna az egészen, sokrétűség ide vagy oda. Nyilvánvaló, hogy egy pilot-ban inkább az enumerációra koncentrálnak az alkotók, pláne egy ilyen komplex történetfolyamnál, jelen esetben a Stark-család és a királyi család viszonyaira, itt viszont pöttyet soknak éreztem. Jó volt látni az apró finomságokat, de ha tíz részből gondolnak kihozni egy 800 oldalas regényt, akkor értékelnék egy némileg feszesebb tempót.
Az eredeti kérdésre visszatérve: eddigi látszat alapján a Trónok harca a résztvevő karakterek és már most felsejlő plot-ok sokfélesége alapján egyszerre tűnhet vonzónak és riasztónak, ki mit vár. Feltehetőleg mint a regényekhez, ide is egy jó adag türelem kell majd. Még ha az első benyomás az is, hogy lehetett volna mindezt céltudatosabban, szigorúbban, a naaaaagy ígéret ott van benne, hogy egy a Sopranos-hoz (Maffiózók) vagy Six feet under-hez (Sírhant Művek) hasonló sokszereplős folytatásost kapjunk, az alapanyag megvan hozzá, sőt.
Aztán ott vannak a regényciklust ismerőknek és imádóknak címzett apróságok, és azt hiszem, ezen a ponton jár egy nagy taps a komplett kreatív gárdának, a színészeknek meg a mindezt pénzelő HBO-nak, merthogy Westeros Falastul, Kings Landigestül, imádott szereplőtől gyűlölt szereplőig életre kelt, és ennek hátterében feltehetőleg hasonló rajongás áll, mint amit itt a geekz-en is hajlamosak vagyunk tanúsítani. Lehetne persze vitatkozni azon, ki képzelte el tökösebbnek Jon Snow-t, rondábbnak Tyrion-t (említett szereplő felvezetése zseniális, soha nem bírtam elképzelni a gnómot nála kétszer magasabb ledér hölgyekkel, de most megmutatták), szexibbnek Cersei-t, de végső soron mindegy, mert látni, hogy minden nagy szívvel lett életre keltve, meg a cgi-Gollamot is megszerettük anno, pedig. Martin közreműködése a sorozatban köztudott, de reméljük, nem csak ezen múlik.
Aztán lehetne még sorolni a marhajókat: ahogy a tohonyává vált Robert lépcsőn mászik le a lóról, a farkaskölykök megtalálása, Catelyn és Jon összenézése, a királyi udvartartás érkezése, Ned és Jaimie rövid kölcsönös baszogatása, Bran falmászása, majd a végén a szó majdnem szoros értelmében vett cliffhanger … kurvajó, na, és nem is feltétlenül kell a regények ismerete ezekhez. A térképes-fogaskerekes intró meg annyira telibe talált minden PC-s stratégiajátékos áthallás ellenére, hogy a mostantól esedékes újraolvasások közben sajna már elválaszthatatlan lesz a szövegtől.
Összességében egy nagyon erős, ha nem is mindent letaroló kezdést kaptunk. GRRM rajongóknak kötelező, mint ahogy az imák is, hogy ne öljék meg egy évad után, a többséget meg hátha megfogja annyira, hogy legalább pár évadra és egy tisztességes nézettségi szintre kifussa magát. Rajongástól eltekintve is baromi jó sorozat lenne ebből.
Winter is coming.
