Hobo with a Shotgun

A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.

A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.

 

 

Anno ugyanis a film trailere a nemzetközi SXSW versenyen debütált, amelyet Jason Eisner meg is nyert vele, és a szakmai elismerésen túl kamu trailerként hozzácsapták a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjének kanadai bemutatóin. Nem sokkal ezek után Eisner megkapta a támogatást és a lehetőséget az Alliance Films-től és a Telefilm Canada-tól, hogy látomásából egy egész estét betöltő önálló celluliod szörnyet készítsen. A felhasználható keret dollárban kifejezve nagyjából 3 millát tett ki, melyet jórészt a speciális effektusokra, és Rutger Hauer-re fordítottak. A többi szereplő maximum a kanadai tv filmes világban jártasabb nézők számára lehetnek ismerősek.

A film egy fülnek kellemes kis kedvcsináló muzsika támogatásával indul, mely képsorokon keresztül tanúi lehetünk, ahogy egy szakadt csöves egy tehervonat egyik „kupéjában” megérkezik Hope Town-ba. A kisváros azonban a nevével ellentétben meglehetősen távol áll a remény és a lehetőségek Mekkájától. A helyi lakosokat ugyanis egy családi vállalkozásba bujtatott szervezett bűnözői csoport tartja rettegésben. Az öreg csöves eleinte tétlenül nézi, ahogy mészárolják a kisváros ártatlan lakóit, aztán egy ponton túl úgy érzi, hogy ideje a tettek mezejére lépnie, és amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a városka elnyomóival. Ehhez természetesen egy jófajta csöcsös farmos menyecske is dukál a főhős oldalán.

Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.

A film komolytalan stílusához totálisan komolytalan szereplők, és az a színészi bravúr társul, mellyel még az ízlésesség határain belül sikerült tartani a karakterek túljátszását. Az egyensúly fenntartása a film teljes hosszában gyakorlatilag kizárólag Rutger Hauer kezében van, hiszen egyedül az ő színészi zsenialitása által megformált kimért szűkszavú csöves karakter viseli el a komolyságot. A többi szereplő bár néhol meglehetősen pökhendi és már-már gusztustalanul túljátszott, mégis kvázi kioltja ezt a főszereplő köré font csipetnyi szánalom, és sajnálatot keltő jellemábrázolás.

A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.

Mindent egybevetve a Hobo with a Shotgun tökéletesen képes reprezentálni mindazt, amit a 40-50 éve exploitation-nek nevezünk. Megvan benne a kellő alázat, a humor, az elmaradhatatlan brutalitás és az összes olyan tényező, amely képes lehet egy ilyen filmet szórakoztatóvá tenni. A megtekintése közben nem egyszer hagyta el hangosan a számat az „aztakurva”, és a „hubazmeg” kettős verbális kombinációja, ami tegyük hozzá nem kis dicséret. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy film 2011-ben így meglepi. De sikerült!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!