Winter's Bone - A hallgatás törvénye

Egy évvel a Nem vénnek való vidék után kijött egy Red című film (amit azóta is nehézkes másoknak ajánlani, mert mindenki a tavalyi hollywoodi komédiára asszociál).  Cselekményében és megjelenésében is végtelenül egyszerű volt. Egy öreg fickóról szólt, akinek pár fiatal srác kinyírja a kutyáját, és ez nem hagyja nyugodni őt. Százszor stilizáltabb és kiélezettebb bosszútörténeteket is láttunk már, mégis őrülten hatásos volt, mert rendelkezett azzal a komor, sorsszerű, civilizált világunk máza által rejtett, de belőlünk kiirthatatlan őserővel, ami miatt két férfi néha egymásnak megy, hogy vért fakasszon. Ez az embernél-istennél erősebb természeti törvény tette annyira hatásossá az említett Coen-filmet is (ahogy McCarthy minden regényét), és emiatt akkora gyomros a szintén igen puritán, de a Redtől még jobb Winter's Bone. Csak itt a gyengébbik(?) nemé a főszerep...

Nincs mese, oda kell figyelni a puncis filmesekre! A Hurt Locker után itt a következő női rendezőjű, kemény, szikár remekmű (mondanám, hogy férfi-film, de épp az a jó, hogy nem csak az). A Winter's Bone
(bocsássatok meg, utálom az eredeti cím költőiségét a VHS-es korszak B-film szagú sablonosságra cserélő magyar címet) sem akciójelenetekkel, ökölpárbajokkal és erőszakos jelenetekkel dolgozik, végig digitális kézikamerát használ, zenét alig, effekteket egyáltalán nem, ráadásul az egészet helyszínen és temérdek amatőrszínésszel vették fel, de az első (véleményem szerint szándékosan házimozi-hangulatú, a nézőt lelassító-bevonó) tíz perc után ez már senkinek nem fog feltűnni.

Hősünk egy hallgatag, 17 éves lány, akinek jelleméről kezdetben annyira keveset tudunk, hogy nehéz azonosulni vele, és még később is, amikor (kizárólag megfigyelőként, egy-egy jelenet tükrében) lassan megismerjük, inkább megfigyelőként mellette állva érezzük magunkat, mintsem a bőrében. A történet is lassan adja meg magát: az apa lelépett, az anya megőrült (nem kommunikál senkivel, csak létezik), a kistestvérek fiatalok az érdemi munkához, a családfenntartás súlya csakis a lány vállát nyomja. Mivel azonban a feltételes szabadlábon levő apa nem jelenik meg egy tárgyaláson, az óvadékként zálogba helyezett ház és erdő - a család teljes vagyona - veszélybe kerül. Elő kell keríteni a férfit, akit látszólag semelyik családtagja nem szeret, senki sem árul el róla semmit és senki sem próbál meg segíteni a kilátástalan kutatást folytató lányon.

A balladaszerű történetvezetés és az információvisszatartás módszere a karakterek bemutatásától a konkrét, kézzelfogható kérdésekig (mi történt az apával? miért viselkedik mindenki olyan furcsán? mit mer kockára tenni hősnőnk, hogy megtudja az igazságot?) megtölti az egyszerű képeket, a zárkózott arcokat, és hihetetlenül intenzív feszültséggel ruházza fel a filmet. Minden, amit egy hasonló történetben megszoktunk, és itt nincs - a könnyes jelenetekben csúcsosodó melodráma, az amerikai szellem számára szent morális Igazság keresése -, éppen hiányával teszi még erősebbé a suta beszélgetéseket, a csupasz gesztusokat, a sétálós átvezető jeleneteket, a kiismerhetetlen pillantásokat. Ez a lány csak enni akar, és enni adni a családjának. És ehhez szenvednie kell, és másoknak szenvedést okoznia.

Persze az apja különbözik bármely más embertől a lány szemében is, aki éppen nem az apja, de ez csak egy sokadlagos információ, valahol hátul, és csak pár másodpercnyi játékidő teszi egyértelművé. A család az család, ugyanakkor vadállat is, mint minden más ember. (Kedvenc jelenetem, mikor valaki a saját nagyapjához küldi a lányt, majd hozzáteszi: "Vigyázz vele! Nekem ő a nagyapám, és még én is nagyon figyelek, hogy mit mondok neki...") Veszélyes film, mert egész másféle valóságot mutat, mint amit mi nézők bizonyára sokan, kényelmesen berendezett életünkben körülnézve látunk. És mégis érezzük, hogy mennyire igaz az is - sőt mennyire igazabb és alapvetőbb.

Nem mondok többet a cselekményről, szándékosan nem mondtam eddig sem sokat. Nézzétek meg, ne várjatok semmi nagyot, finom film ez, csendben kell befogadni. És utána csendben bámulni magunk elé. Hiába ülünk civilizációnk akármilyen tornyán, jó néha emlékeztetni magunkat, hogy még mindig a dzsungelben vagyunk, és hogy minél közelebb jutunk a létfenntarthatóság határához, annál hamarább készen állunk fogfehéret villantani.

 

 

Winter's Bone - A hallgatás törvénye (2010)
Rendezte: Debra Granik
Írta: Debra Granik és Anne Rosellini, Daniel Woodrell regénye alapján

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!