A filmről írt kritikát direkt nem akartam azzal az esetlen tréfálkozással kezdeni, hogy de, nagyon is, sőt, túlságosan is ismerős vizeken járunk, de itt már nem tudom visszafogni magam. Mert Hans Zimmer negyedik részhez írt zenéjében alig van valami újdonság, és ami véletlenül van, az is elveszik az unalmas önismétlések tengerében. Hozzá kell tenni, hogy ez a franchise zeneileg eleve nehézkes utat járt be. Az első filmhez nagyrészt Klaus Badelt komponált, Zimmer csak a főbb motívumokért felelt, és azokat leszámítva igencsak laposra sikeredett a score (azt persze hozzá kell tenni, hogy a főtéma a 2000-es évek egyik legmeghatározóbbikává vált). A folytatást már teljes egészében Zimmer vette a vállaira, de sokkal kevésbé bizonyult hangulatosnak és koherensnek, mint vártuk – munkája csak a harmadik részre érett be, akkor végre megkaptuk azt a grandiózus, mégis könnyed, laza, humorral, fantáziával és ötletekkel teli kalandzenét, amit már rég meg kellett volna. Csakhogy ami fejlődést akkor felmutatott, most mind le is rombolta.
Már a film alatt gyanús volt a dolog: egyetlen komolyabb új téma van (Feketeszakállé), ami szerencsére kellően sötét és atmoszférikus, miközben dallamos és lendületes is, ráadásul stílusát, ritmikáját tekintve összetéveszthetetlenül karibos – akkor is rögtön tudnád, hogy ehhez a franchise-hoz íródott, ha a filmtől függetlenül hallanád először. De ezt, és egyetlen konkrét jelenetet (a sellők támadását) leszámítva, Zimmer hozott anyagból dolgozik. Nem érezni a score-on semmiféle kreativitást és szenvedélyt, inkább csak egy szerző unalmát, aki csupán kötelességből vállalta el a munkát. Így aztán valahányszor a komponálás alatt kifogyott az ötletekből, nem várt, nem gondolkodott, és nem kísérletezett, hanem csak gyorsan odakente a sorozat főtémáját, mondván, az jó mindenhová. Félreértés ne essék, remek kis főtéma ez, de – mint minden – túlhasználva unalmas, sőt, egy idő után kifejezetten zavaró (igen, tisztában vagyok az iróniával, hogy legutóbb, a Thor kapcsán, éppen a markáns vezérmotívumok hiányát kifogásoltam a mai filmzenékből).
Az album jó 77 perces, de senki ne hagyja magát megtéveszteni. Ebből csak háromnegyed órát tesz ki a score, a többi ugyanis egy-egy motívum remixe. Nem teljesen kizárt, hogy lemaradtam valamiről, de szimfonikus zenék house-zá/trance-szé mixeléséből még soha a büdös életben nem sült ki semmi jó. Most sem. A görögdinnyéből sem lehet húst sütni. Aki Zimmert akar hallani, annak további rossz hír, hogy miután a háromnegyed órából levonjuk azokat a tracekeket, amik legalább 80%-ban a Rodrigo Y Gabriela gitárduó munkái (az egyéb közreműködők listája is igen hosszú mellesleg), kevesebb, mint fél óra marad. Az pedig, hogy az egész albumon az említett duó és Eduardo Cruz (Penelope Cruz öccse) Angelica című kellemes, de egyébként halálegyszerű zenéje a legjobb, valószínűleg kegyelemdöfés a Zimmer-fanoknak. De lesz ez még rosszabb is.
A score nagyrészt olyan, mintha Zimmer csak hozzáférést biztosított volna az asszisztenseinek az első három (de főleg a legelső) rész zenei mintáihoz, és azt mondta volna nekik, hogy „kotyvasszatok össze belőle valamit”. A komikus-laza Sparow-témát többek közt csellón elprüntyögő nyitótétel (Guilty of Being Innocent of Being Jack Sparrow) még az elektronikát leváltott zenekarral sem túl izgalmas többé, ellenben a Mutiny majdnem 20 teljes másodpercig élvezetes és izgalmas, mielőtt elsüllyed a Karib-sablonokban. Egyszer-kétszer még felszínre úszik, hogy levegőhöz jusson (mint Feketeszakáll témájának felsejlésekor), de végül menthetetlenül megfullad. Szinte minden számnak akad néhány jó pillanata, pl. a Blackbird több ízben is megközelíti a nagyszerűséget, a Palm Tree Escape pedig ügyesen keveri a Jack Sparrow témába a Rodrigo Y Gabriela féle gitárhangzást, de a sablonokhoz való állandó visszanyúlás tönkrevágja az egészet.
Az egyetlen nagy kivétel a nyolc perces Mermaids, ami a sellők támadásának már említett jelenetét festi alá. Lassan hullámzó dallamok és éteri vokálok nyitnak, az egészet átjárja valami áhítat, hogy stílusát tekintve akár a szerző Da Vinci-kód/Angyalok és démonok munkáiba is illene. Csakhogy a szépséget, a vágyat, a gyönyört ígérő melódiák hátterében lomha, de egyre fürgébb, komor ritmusok dolgoznak – a nézők tudják, hogy az igézően szép sellők emberevők, és tudják a szereplők is, mégis bűvkörükbe kerülnek. Ezt a kettősséget Zimmer fantasztikusan érzékelteti. Hasonlóra Jerry Goldsmith volt képes csaknem 20 évvel ezelőtt, az Elemi ösztönben, ahol a zene egyszerre fejezte ki a Sharon Stone-ból áradó őrjítő vonzerőt (Gyere közelebb, és dugj meg!) és a halálos veszélyt (Gyere közelebb, és megöllek!). A Mermaids gyönyörű melódiái egyre gyorsulnak, a vokálok egyre izgatottabbakká válnak, az egész hallhatóan egy monumentális kiteljesedés felé tart – és aztán Zimmer elbassza.
A track varázslatos kettőssége egy buta, csapkodós akcióba torkollik, ami híján van minden finomságnak, minden koncepciónak, minden kohéziónak. Iszonyatos dallam- és ritmikai váltások követik egymást, és az igazán szomorú az benne, hogy ezek telis-tele vannak ötletekkel – ötletekkel, amik túl gyorsan bukkannak fel, és illannak el, és Zimmer egyetlenegyet sem dolgoz ki közülük. Pedig ebben a megszokhatatlan, feldolgozhatatlan, élvezhetetlen kakofóniában több momentum is akad, ami egy kis munkával pofás zenei motívummá nőhette volna ki magát. Nagy kár a Mermaidsért, az év egyik legjobb trackje lehetett volna belőle.
És kár az egész zenéért, főleg a fantasztikus harmadik rész után. Ha lesz folytatása a franchise-nak, Zimmer jobban jár, ha átadja valaki másnak, és nem fárasztja vele sem saját magát, sem minket.
(Megjegyzés: az album értékelésénél önhatalmúlag csak a score-t vettem figyelembe, a végén terpeszkedő mixeket nem – azokkal együtt nulla csillag járna.)
Zene az albumon:
Zene a film alatt:
Kiadó: Walt Disney Records
Játékidő: 77:33