Új sorozatunkban egy-egy nagy képregényes pillanatot (panelt, paneleket, oldalt) emelünk ki., mutatunk meg, és okoskodunk róla néhány keresetlen sor erejéig.
Mindenki ismeri azt a klisét, amikor a gonosztevő türelmesen és hencegve megosztja gaz mestertervének részleteit a fogságába esett főhőssel, aki így, kiszabadulva, percek alatt keresztülhúzza a számításait – James Bond ekképpen elveszejtett szájmenős ellenségeivel egy egész köztemetőt meg lehetne tölteni, a hasonlóan elbukott képregényes gazemberek sora pedig végtelen. Klasszikus comicjában, a Watchmenben, Alan Moore sok más toposszal együtt ezt is gúnyosan és kíméletlenül kiforgatta – bár sok ilyen fogásával ellentétben ez pont nem elsősorban a szatirikus éle miatt vált emlékezetessé, hanem mert ténylegesen meg merte tenni, hogy passzivitásra kárhoztassa a nap megmentésére kardcsörtetve érkező hősöket.
Ozymandias, mint minden gonosztevő, előzékenyen, szinte atyai türelemmel osztja meg tervét Rorschach-kal és a Bagollyal, csak hogy a végén őszintén elcsodálkozzon rajta, hallgatósága mennyire naiv: miért mondaná el mindezt az ellenségeinek, ha azoknak még volna esélyük az útjába állni? Pörölycsapással felérő, higgadt monológzárása („I did it thirty-five minutes ago”) még úgy is meglepte az olvasókat, hogy az első 10 rész után már teljes joggal számíthattak rá, hogy Moore-t csak addig érdeklik a szuperhősképregények sematikus megoldásai, amíg ki nem forgathatja őket. A következő panel, amin Rorschach és a Bagoly döbbenten, „we are all fucked” arc- illetve maszkkifejezéssel, némán állnak a képregényben a világvégét szimbolizáló órák előtt (egy perc múlva éjfél), még a pusztítást ezután bemutató képek nélkül is brutális erejű. És végre kapott a képregényművészet egy karizmatikus szupergonoszt, aki elődeivel ellentétben végig tudta vinni mesteri tervét...
