Geekzaj #13: Bosszúállók, Csatahajó, Fehér pokol

Alan Silvestri: Avengers

Az Amerika Kapitány zenéjével kapcsolatban pont azt jegyeztem meg anno, hogy Silvestri 7 éve írta az utolsó zseniális score-ját (azt is egy pocsék filmhez, a Van Helsinghez) – a számláló pörög tovább, 2012-t írunk, 8 évnél tartunk, és Robert Zemeckis kedvenc zeneszerzője még mindig adós nekünk a következő nagy dobással. Pedig a Bosszúállók, grandiózus, faltól-falig szuperhősakcióként, erre tökéletesen alkalmasnak tűnt, ehhez egy ilyen kaliberű komponistának illett volna olyan zenét szereznie, amitől lerepül a fejünk.  Ehelyett egy középszerű, mindenféle markáns identitás nélküli zenekari csörtét kaptunk, aminek avíttságát alkalmanként némi elektronika próbálja – hasztalanul – elfeledtetni a hallgatóval. A főtéma a második számban (Tunnel Chase) köszön be egy rövid időre, és később folyamatosan fel-felbukkan, hogy aztán az Assemble-ben, amikor a csapat összeáll a végső harcra, teljes pompájában bontakozzon ki – szerkezetileg a téma felhasználása rendben van, de tematikailag, dallamilag meglehetősen egyszerű, sőt, primitív. Olyannyira harsány és heroikus, hogy elmenne akár egy Superman-motívumnak is, pedig a Bosszúállók hősei annál azért komplikáltabbak, problémásabbak, összetettebbek. A korábbi filmek témáit – saját, ide-oda becsempészett Amerika Kapitány zenéjét leszámítva – teljesen elvetette Silvestri, pedig szép megoldás lett volna, ha kollégáinak munkáit legalább finoman, visszafogottan szerepelteti a háttérben. Különösen a Thor dallamai hiányoznak, nem csak azért, mert messze Doyle zenéje volt a legemlékezetesebb az előzmények közül, hanem azért is, mert a Bosszúállókban az ott felvezetett konfliktus eszkalálódik globális-univerzális szintre. Alig egy-két igazán figyelemreméltó momentum van az egész score-ban (leginkább a már említett Assemble-ben), vagyis inkább passzol a G.I. JoeSzupercsapat Amerika Kapitány háromszögbe, semmint a komponista emlékezetes munkái közé. Süllyesztőbe való.
 

Steve Jablonsky: Transformers 4 Battleship

Peter Berg rendező szerint Steve Jablsonky a legjobb kortárs filmzeneszerző. Ha igaza lenne, tőlem akár már holnap is szétrobbanhatna az egész kurva földgolyó. De tartsuk észben, hogy ez a kijelentés olyasvalakitől származik, aki a komponistától azt kérte, hogy egy MRI gép hangját dolgozza bele a score-ba, legyen az a Földet megtámadó idegenek zenei identitása. Persze ez legalább egy ötlet: kicsit ugyan olyan, mint amikor egy filmben egy inkognitóban lévő hülyének megkérdezik a nevét, erre gyorsan körülnéz, meglát egy márkafeliratot, és azt feleli, hogy Nescafé (Bergnek aznap volt MRI vizsgálata, hogy találkozott Jablsonkyval) – de legalább egy ötlet. Több úgysincs a Transformers filmekhez fel nem használt zenei mintákkal kitömött, masszív elektronikával, elektromos gitárral, idegtépő hangeffektekkel és szintetikusnak hangzó zenekarral dübörgő score-ban, sem az idegenek komor, dübörgő motívumában, sem a haditengerészet heroikus, dübörgő témájában, sem a sok egyéb dübörgő akcióban. És azt említettem már, hogy folyton kurvára dübörög a zene? Annyit azért el kell ismerni, hogy a tavalyi Transformers 3-mal ellentétben, ebben legalább vannak következetesen végigvitt motívumok, amik, noha se nem összetettek, se nem intelligensek, egész pofásan hangzanak, és akár alappillérei is lehetnének egy szórakoztató, faltól falig akciózenének. De hiába csendülnek ezek fel a film fontosabb pillanatai* alatt, a köztük lévő zenei ragasztóanyag unalmas, repetitív, érdektelen és teljesen fantáziátlan. Műanyagzene, nem mintha a Csatahajó többet érdemelt volna.
*tegyünk úgy, mintha lennének olyanok


Marc Streitenfeld: The Grey

A Zimmer-istálló egyik viszonylag friss növendéke, Marc Streitenfeld (Robin Hood) esélyes rá, hogy idővel az említett istálló egyik méltán többet emlegetett komponistája legyen, már csak azért is, mert így, pályája elején járva is nyilvánvaló, hogy jóval intelligensebben, érzékenyebben végzi a munkáját, mint sok „durrbele, aztán majd lesz valami” módszerrel dolgozó kollégája (khm, Jablonsky, khm). És már csak azért is remélem, hogy ez így van, mert Streteinfeld munkáját legközelebb Ridley Scott Prometheusa alatt halljuk. De addig is, említést érdemel az év eddigi legférfiasabb filmjéhez, a Fehér pokolhoz írt score-ja. A vadonban, egy farkasfalka vadászterületére lezuhanó repülőgép túlélőinek megpróbáltatásiról szóló thriller több, mint aminek első pillantásra látszik: a rendező a horrorisztikus „állat marcangol embert” jelenetsorok hátterében egy egzisztencialista drámát villant fel, és Streitenfeld is a sztorinak erre az aspektusára gyúrta a zene javarészét. Hozzávéve ehhez a film roppant sötét, depresszív hangvételét, nem csoda, hogy egészen más megközelítést választott, mint pl. Jerry Goldsmith annak idején a hasonló témájú A vadon foglyaihoz. A vadregényes tájat grandeur hangjegyekbe öntő fenséges score helyett nyomott hangulatú, kényelmetlenül alacsony hangszínű, felzaklató effektekkel teli, minimalista zenét kapunk, ami az életükért-halálukért megharcoló karakterek lelkivilágára reflektál. A score-nak az ütősökkel felturbózott akciós-horroros momentumai nem is emelkednek ki a szürke átlagból, Streitenfeld akkor van elemében, amikor „lassú víz partot mos” habitussal közvetíti a szereplők érzelmi világát – mint a két első tételben (Writing the Letter, Suicide), és főleg, a legutolsóban (Into the Fray), ami gyönyörű visszafogottsággal, érzékenyen, erőteljesen, de heroizmus nélkül ábrázolja a főszereplő rezzenéstelen szembenézését a halállal. Ez a track ritka gyöngyszem: hangzásában majdnem minimalista, de tematikájában falrengetően grandiózus.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!