A Togukawa sógunátus több mint 200 évig tartó időszaka a japán történelem legérdekesebb periódusa volt. Az 1603-ban, a Sekigaharai csata után Togukawa Ieyashu által alapított dinasztia egészen 1868-ig bitorolta a hatalmat Japán és a Császár felett. A 50-as évek elejére az addig beton szilárd rendszer azonban megingani látszott. Matthew C. Perry kapitány japánba érkezése, és főként, a magával hozott amerikai technológia bebizonyította az addig elszigetelt ország lakói számára, hogy jelentős lemaradásban vannak a nyugati civilizációhoz képest.Az országot gyakorlatilag ellepték a csempészáruk, melyek között jócskán akadtak lőfegyverek is. Az elmaradottság felismerése hamar viszályt szított a sógunátushoz hű shinsengumi (vidéki parasztokból verbuválódott szamuráj csoportosulás), és a fejlődést támogató, később a Sonno Joi zászlaja alatt egyesülő három nagy szamuráj klán között. Az uralkodó rezsim folyamatosan próbálta fenntartani hatalmát különböző újításokkal. Ilyen volt az 1854 és 56 között zajlott Ansei reform, amely során a sógunátus dán és holland felszerelésű gőzhajókat rendelt hatalma megszilárdítása érdekében, és megalapították az első nyugati stílusú tengerész kiképző központot is Nagasakiban. Az országon belüli ellentéteket azonban nem csak a nyugati hódítók, hanem az 1854 és 55 között zajló nagy földrengéshullám is jelentősen kiélezte. Ezt az Edo korszak utolsó, 1853 és 1867 között tartó, bel- és külviszálytól sújtott periódusát szokás Bakumatsu-nak nevezni, amely szabad fordításban annyit tesz, hogy „a függöny legördül”.
Daisuke Ito 1970-ben készült filmje ebbe az időszakba kalauzolja el nézőjét, középpontjába pedig a korszak egyik legjelentősebb sógun ellenes figuráját, Sakamoto Ryoma-t helyezi. Ryoma nem kisebb jelentőségű tettel vonult be a történelembe, minthogy összehozta Japán három legnagyobb szamuráj klánjának szövetségét, melyet a Tosa, a Satsuma és a Choshu alkottak. Különösen kemény diónak számított a Satsuma és a Chosu klánok egy asztalhoz ültetése, hiszen a két fél egymás legnagyobb riválisának számított. A film Ryoma életének abba az időszakába kapcsolódik be, amikor még a Tosa klán tagjaként megbízást kap, hogy ölje meg Katsu Kaishu-t a Togukawa sógunátus egyik magas rangú tisztségviselőjét. Kettejük találkozása fontos szerepet töltött be Ryoma életében, hiszen a Kaishu posztjának ellenére a modernizáció egyik legnagyobb támogatója volt. Ryoma a hatására hagyta ott a Tosa klánt, hogy a háttérből irányítsa az átalakulást. Részletesen kísérhetjük végig a klánok egy asztalhoz ültetését, Ryoma és Shintaro Nakaoka egymáshoz fűződő kapcsolatát, és az ellenük elkövetett sikeres merényletet.
A film ízig-vérig igazi jidaigeki alkotás, melynek középpontjában főként a politikai ármánykodás és Ryoma életének bemutatása áll. Tökéletesen keveredik benne a történelemhű korkép és a fikció. Ebből kifolyólag viszonylag kevesebb szerepet kapnak a klasszikus chambarákra jellemző epikus csatajelenetek, helyette azonban tökéletes betekintést nyerhetünk az adott kor társadalmi berendezkedésébe, és megismerhetjük annak fontosabb szereplőit. Ez azonban talán a film egyik, és egyben egyetlen negatív tulajdonsága is, hiszen úgy kezeli nézőjét, mint aki rendelkezik a szükséges történelmi háttérismerettel. Nem azt mondom, hogy teljesen érthetetlen a kellő ismeretanyag nélkül, de kétségtelen, hogy a szükséges háttértudás nagyban hozzájárul a film megértéséhez.
A rendezés egyébként visszafogottsága ellenére feszesnek és gördülékenynek mondható, melyet tökéletesen egészít ki Kinnosuke Nakamura és Tatsuya Nakadai zseniális alakítása. Kettőjük végső merénylete előtti párbeszéde már-már epikus módon képviselteti a szamuráj eszmék hagyatékának és a fejlődésnek az összeütközését. Hiszen Nakaoka hiába áll jóban-rosszban barátja mellett, szívében mélyen él a hagakure szelleme. Nézeteltéréseik folyamatosan színesítik a filmet, ám végső „összeütközésük” még inkább megérteti a nézővel kapcsolatuk metaforáját, és annak fontosságát.
Kinnosuke Nakamura amellett, hogy a film címszerepét játszotta, produceri posztot is betöltött a forgatás alatt. Bár a pályáját jellemző addigi munkássága tükrében szinte teljes szabadságot kapott a Toei Studiótól, az 1970-re a japán filmipart elért gazdasági válság az ő kezeit is jelentősen gúzsba kötötte. A mozi iránti érdeklődés alább hagyott, és a már befutott sztárok nagy része is igyekezett a tévés forgalmazás felé menekülni karrierje megmentése érdekében. Kinnosuke ennek ellenére igyekezett filmjének minden anyagi támogatást megadni azért, hogy a sajátjának érzett alkotást minél grandiózusabbnak mutassa be. Bár a Bakumatsu meglehetősen intelligens és korhű film benyomását keltette, a sok párbeszéd és a vontatott vonalvezetés miatt hamar megbukott a pénztáraknál. A nézők egyszerűen túl unalmasnak találták, ez pedig majdnem teljesen csődbe is vitte a vállalkozást. Produkciós cége megmentése érdekében végül Kinnosuke is a televíziózás felé fordult. A film lassúsága és háttérismeretet igénytő történetvezetése ellenére úgy gondolom, hogy mindenképpen élvezetes lehet azok számára, akiket érdekel a japán történelem, és nem csak a látványos összecsapások miatt néznek chambarát.