Bizony kedvelem Brian Keene regényeit, munkásságát - ez azért furcsa, mert eddig négy könyvét olvastam, és ezek közül csak egy tetszett igazán. Ebben közrejátszhatott, hogy a Take the long way home alig volt több, mint száz oldal: Keene e kisregényében már terjedelmi okokból sem tudta elkövetni azokat a hibákat, amelyek hosszabb műveinek a rákfenéi.
Keene olyan zsánertoposzokat választ főtémául, amelyek leginkább a hetvenes, nyolcvanas évek horrorfilmjeit éltették. Rising, Dead Sea – zombik. Ghoul – rém a kisváros alatt. Darkness on the edge of town – a világot felzabáló sötétség. Persze időnként ezeket megcsavarja, a Dark Hollowban például egy vérszomjas, és rendkívül kanos faun kúrogatja Keene kedvenc kisvárosának nőlakosságát. Az eredetiség nem erénye Keene-nek, de ezt ő maga is elismeri.
Nem, Keene tehetségének ereje a ponyvásan gyors cselekménybonyolításban, és a fantasztikusan emberközeli figurák megteremtésében nyilvánul meg. King korai műveihez hasonlóan ő is a munkásosztály szerepeltetését részesíti előnyben, mivel – megintcsak Kinghez hasonlóan – onnan származik. Nem piárosok meg háeresek meg kékeresek a hősei, hanem Joe a vasművől meg Jane a sarki boltból. Keene történetei miattuk olyan remekül átélhetőek.
A Conqueror Worms három jól elkülöníthető felvonásra oszlik. Az elsőben hősünk, egy nyolcvan éves aggastyán visszaemlékezését olvashatjuk végig, aki egy isten háta mögötti hegyi falu utolsó lakosaként egyedül kénytelen végigszenvedi a potenciális világvégét, a negyven napja tartó esőt. A víz és a nyomában keletkezett viharok szó szerint elöntötték, elfújták, elpusztították a világot, és már csak a legmagasabb, illetve a legszerencsésebb helyeken van élet. Hogy mi váltotta ki a katasztrófát, nem tudja senki, és mi olvasók sem tudjuk meg soha: Keene, az istenadta, szereti az ambivalenciát.
Aztán a talajból előbújnak az óriásférgek, és elkezdik szépen felzabálni, ami a civilizációból megmaradt.
B-filmhorror könyformában a Conqueror Worms, de mivel Keene figurái fájdalmasan valódiak, ezt az egyszer lehangolóan kilátástalan, másszor már-már nevetségesen groteszk világvégét is benyalatja velünk. Az öregember magánya, keserűsége belénknyilall; Keene a farkánál fogva elővonszolja azt a bennünk bujkáló közös félelmünket, hogy mi is végezhetjük így. Nem feltétlenül iskolabusznyi férgek táplálékaként, hanem elhagyatva. Nem biztos, hogy az előbbi a rosszabb.
A regény második fele a túlélők megérkeztével kezdődik. Helikopter zuhan a sárlatyakos tisztásra, az árvíz által fojtogatott nagyvárosból pattantak meg emígy páran. Vidéken várták a menekvést, de sem száraz helyeket, sem könyörületet nem találtak: a helikoptert az öregember szintén aggastyánkorú, eszement szomszédja lövi le, akit hősünk addig halottnak hitt.
A jövevények meséje adja a regény harmadik traktusát: a pusztulás víziója kiterjesedik. A nagyváros halálát millió hulla, a túlélők egymás ellen fordulása, bandákba szerveződése meg persze kellemes kannibalizmus festi meg. Az egyik napról másik napra való túlélés már nemcsak az élelem be- és megszerzését jelenti, hanem azt is, hogy elmeneküljenek egy, az óceán legmélyéről jött szörnyisten elől.
Keene saját, egységes mitológiát próbál regényeivel összefűzni: a Labirintus legendáját - ez a téren és időn túli dimenzió küldi rettenetes lényeit az ember ellen, bár általában éppen az ember idézi őket meg. Ezzel kapcsolatban mindössze csak az frusztráló, hogy a mitológiája kiépítésekor nem erőlteti meg magát túlságosan: ókori bestiáriumokból vagy éppenséggel Lovecraft szörnytárából vesz kölcsön rémeket (jelen könyv esetében mindkettő igaz). Keene megelégszik azzal, hogy a fantáziája egyes sebességben zötyögjön, pedig minden jel arra mutat, hogy képes lenne ő eredetibb, mélyebb történetek elmondására is. A figurái élettől szaglanak, a cselekménybonyolításának tempója tökéletes, csak éppen az ötletei... azok másokéi.