Geekzaj #14: A csodálatos Pókember, A sötét lovag: Felemelkedés, Prometheus

Hans Zimmer: The Dark Knight Rises

zimmertdkr.jpgHans Zimmeren hasonló nyomás lehetett a harmadik Batman-film kapcsán, mint Christopher Nolanen – ráadásul még James Newton Howard sem tartott vele, akivel az előző két részt közösen komponálta. De míg a film maga nem tudott maradéktalanul megfelelni a (nyilvánvalóan túlságosan is) magas elvárásoknak, addig a score pont azzal a brutális erővel taglóz le, amiben reménykedtünk. Zimmer összefésüli az eddigi témákat, hangzásokat, kiegészíti őket újakkal, és az egészet egy minden eddiginél grandiózusabb szintre emeli, miközben megtartja a trilógiára jellemző komor, depresszív alaphangulatot. A lágyabb pillanatokért többek közt az On Thin Ice fájdalmasan szép melankóliája, a Mind If I Cut In? szintetitzátoros-zongorás, kicsit baljós, mégis játékos Macskanő-motívuma, és a nagyon okosan az első film Ra’s Al Ghul témájával induló Born in Darkness szomorú merengése felel, de ennél sokkal több nyugalomban nem lesz részed. Jön Bane: motívuma a Gotham’s Reckoningben bukkan fel masszív ütősökkel, zúzó szintetizátorral és őrjöngő zenekarral; csupa erő, durvaság és megállíthatatlanság – ebben nem lesz köszönet. A szintén itt bemutatkozó félelmetes kántálást a hallgató azonnal Bane karakteréhez köti, de pont az ilyen húzásokban mutatkozik meg a score mögötti átfogó, intelligens koncepció: Zimmer ennek a kórusnak a jelentését a film végére meglepően, merészen, katartikusan átformálja, mígnem tökéletes zenei leképezése lesz annak az útnak, amit a hős a játékidő során bejár. A dübörgő akció pedig, több lenyűgöző track után (The Fire Rises) az Imagine the Fire-ben ér csúcspontjára. Ez a leghosszabb szám az albumon, szavakkal nehéz leírni; nem szerénykedik, nem fogja vissza magát, és nem kér elnézést semmiért, csak kurvára rádbontja a falakat és a plafont figyelmeztetés nélkül. Hihetetlenül intenzív, kíméletlen erejű és hatású hangszer- és szintetizátorörvény, megkockáztatom, hogy az egész trilógia zenei csúcspontja, mind hangzását, mind tematikáját tekintve. Ott van benne Batman, Bane, a káosz, a pusztítás, a remény, a harc, minden, ami számít. (Emlékszel a Mombasa című számra az Inceptionből? Tetszett? Azt szorozd be legalább hárommal.) Csodálatos. Ahogy az egész album – plusz az itunesról letölthető extra számok is. Még csak augusztus van, de ha nem ez lesz az év filmzenéje, akkor nagyon meg fogok lepődni.


James Horner: The Amazing Spider-Man

hornerspider.jpgJames Hornert sok éve sok kritika éri „újrahasznosított” zenéi és témái miatt, bár még így, saját motívumaiba belekényelmesedve is képes rá, hogy időről-időre meglepje a közönséget. A csodálatos Pókember score-je egy ilyen meglepetés. Persze, itt is fel-felsejlenek a megszokott „hornerizmusok”, itt hallunk egy kis Titanicot, ott egy kis Csodálatos elmét (avagy 200 éves embert, avagy Komputerkémeket), de ezúttal ezek inkább csak az album különálló hallgatásakor tűnnek fel – a film alá olyan szépen, szervesen illeszkedik a dinamikai, tematikus és emocionális szempontból is meggyőző zene, hogy hajlamosak vagyunk elsiklani a hasonlóságok fölött. Kissé meglepő módon, Horner alapkoncepciója a karaktert illetően nem olyan drasztikusan más Danny Elfmanéhez képest, mint Zimmeré volt Batman esetében hét évvel ezelőtt (szintén hozzá képest) – igaz, a két franchise rebootja közül eleve a sötét lovagé az, ami homlokegyenest más irányba ment, mint az elődök, míg az új Pókember ahhoz képest enyhébb hangulati és stilisztikai változásokkal élt. Horner zenéje így valamelyest emlékeztet Elfman organikus hangzású zenekari-elektronikus-vokálos egyvelegének hangzására, de csak pont annyira, hogy a fogékony közönség képek nélkül is be tudja azonosítani, miféle karakterről van szó, azt nem hagyja, hogy a saját hangja csorbuljon. Az ő Pókember-olvasata bensőségesebb, kevésbé harsány, és persze komoly szerep jut benne a személyesebb hangvételt (rejtély az egyébként szerető család múltjában) aláhúzó zongorának – mind az Elfman munkájával való hasonlóságot, mind az attól való komoly eltérést demonstrálja rögtön az első szám, a Main Title – Young Peter. Ezt az alapvetően lágy, de a heroizmus magját már itt magában rejtő főtémát Horner egészen fantasztikus érzékkel variálja a film játékidején keresztül, ha kell, komikus felhangokat visz bele (Playing Basketball), ha kell, mozgalmas akciót varázsol belőle (Lizard at School!), ha kell grandiózus hősi himnusszá faragja (Saving New York). Amellett, hogy jólesik a fülnek, a zenében megvan az a következetesség, intelligencia és identitás is, ami oly sok score-ból hiányzik manapság. És akkor még nem is beszéltünk az olyan nagyszerű pillanatokról, mint a Ben’s Death végének hihetetlen erejű, zaklatott lüktetése vagy a Making a Silk Trap szinte már nem is evilági, éteri atmoszférája.

Marc Streitenfeld, Harry Gregson-Williams: Prometheus

streitenfeldprometheus.jpgA pár éve Ridley Scott mellé szegődött Zimmer növendéknek, Marc Streitenfeldnek (Robin Hood, Body of Lies, The Grey) olyan elődök után kellett felvennie a fonalat az Alien univerzumban, mint Jerry Goldsmith, James Horner vagy Elliot Goldenthal (John Frizzel, Brian Tyler és Harald Kloser valószínűleg kevésbé hatottak megfélemlítően). Szóval nem lehetett egyszerű dolga, még úgy sem, hogy segítségként mellészegődött a jóval tapasztaltabb Harry Gregson-Williams is. A nyitányt hallva úgy tűnik, helytállt: az A Planet megkapóan, gyönyörűen, méltóságteljesen idézi meg Goldsmith lassú, ijesztő atmoszférájú klasszikusát, és transzportálja azt egy, a filmhez illően grandiózusabb hangzásvilágba, fenséges rézfúvósokkal. Visszafogott, katartikus kis zenei csoda ez, óda az űrhöz, a felfedezéshez, a végtelenhez, megágyazása a megannyi témának, ami a Prometheusban felmerül. De ahogy a film, úgy sajnos a zene is többet ígér, mint amit végül ténylegesen adni képes. A főtéma ugyan következetesen végigvonul az albumon, sokszor csak a háttérben meghúzódva, de néha, drámaibb jeleneteknél teljes pompájában tündökölve (Collison), van még egy-két jól eltalált motívum (mint a Life, a maga monumentális hangzású zenei születés-metaforájával), és Goldsmith mellett Goldenthal felé is megy egy-két kellemes főhajtás (zaklatott rezesek már-már fülsértő futamai), de túl sok a koncepciótlan, érdektelen töltelékzene, aminek köszönhetően lassan, de biztosan odalesz a struktúra és a konstans érzelmi hatás. A zene végig ingadozik a jól átgondolt, jól hangzó, a film ambiciózus témáihoz illeszkedő tematikai elemek és az unalmas zúgó-morajló horror/thriller klisék között (a Hello Mommy pl. egészen irritáló track). Szerencsére előbbiek vannak túlsúlyban, de utóbbiak meg pont elegen ahhoz, hogy szétforgácsolják a zene egységét és hangulatát. Kár.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!