Nem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.
Az átlagnál tudatosabb néző / olvasó (vö.: geek) már csak olyan, hogy félti kedvenc szörnyeit, képregényhőseit és az egyéb (pop)kulturális értékeket a gonosz Hollywoodtól és/vagy a lektűr íróktól, akik ha pitbullként ráharapnak egy népszerű témára, addig nem eresztik, amíg teljesen ki nem zsigerelték. A félelem érthető, de nem jogos. Nincs az az elcsépelt, ezerszer feldolgozott mítosz, amit ne lehetne felfrissíteni, új oldalról megközelíteni. Az angol Glen Duncan regénye egy újabb, egészen kiváló illusztrációja ennek a tételnek.
Nem mintha Az utolsó vérfarkas olyan radikálisan meg kívánná reformálni a műfajt. Duncan nem tesz mást, mint hogy komolyan veszi az általa teremtett szörnyet, és megpróbálja ténylegesen elképzelni, milyen lehet évszázados élettapasztalattal létezni, hogy lehet elviselni az ölés havonta visszatérő, elviselhetetlen késztetését. Teszi mindezt elképesztően érzéki stílusban és a közhelyek, illetve az olcsó romantizálás mellőzésével.
Szegény Harls. Nem rajongott az Amerikai psychóért. Kegyetlen szatirikus vagy őrült faszkalap, kérdezte tőlem, amikor kiolvastam. Mindkettő, feleltem. Hamis dichotómia. A vagy-vagy romantikus napjai leáldoztak. Én ne tudnám?
A Guardian kritikusa Bret Easton Ellis-t emlegeti a fülszövegben, és nem minden ok nélkül. Az utolsó vérfarkas valóban olyan, mintha Ellis elhatározta volna, hogy nihilista yuppie helyett ezúttal inkább egy 200 éves (de csak 31-nek tűnő) angol vérfarkast választ főhősül, hogy egyes szám első személyben számoljon be vérben, bélben és különféle szexuális nedvekben gazdag kalandjairól. Igaz, Patrick Batemannel ellentétben, Jake Marlowe-ban nem lapulnak szadista hajlamok, sőt az év nagy részében egy kifejezetten jó modorú, barátságos fickóként viselkedik. Havonta egyszer azonban kitör belőle az állat – szó szerint. Duncan regényének legzseniálisabb pillanatai azok, amikor hőse az Éhségről mesél, arról, hogyan emészti fel és alakítja át személyiségét állati énje. A legtöbb filmben és könyvben a Szörny (legyen szó vérfarkasról, zombiról vagy akár Mr. Hyde-ról) teljesen átveszi a hatalmat az Ember felett, aki nincs is tudatában annak, miket művel az átváltozás közben. Jake nem ilyen, benne állatként is megmarad az emberi öntudat, ezért képes precízen és nagyon meggyőzően kifejteni, hogyan kapcsolódik össze az ölés, az (ember)evés és a (nincs rá szebb szó) kúrás ösztöne.
– A vérfarkasok nem számítanak tudományos körökben elfogadott témának – folytatta –, de tudod, mit mondanának a professzorok, ha mégis az lenne. „A szörnyetegek akkor halnak ki, amikor a kollektív képzeletnek nincs többé szüksége rájuk. Egy efféle faj kipusztulása nem több az aggregált tudatműködésben bekövetkező elmozdulásnál. A múltban az emberben lakozó szörny a sötétben rejtőzött, megtagadva. A modern történelem transzparenciája ezt lehetetlenné teszi: láttuk magunkat a koncentrációs táborokban, a gulágokban, a dzsungelekben, a hadszíntereken, olvastunk magunkról a bűnügyi tényregények lapjain. A technológia felgyújtotta a villanyt, s ezek után nem kerülgethetjük tovább a kását: a szörnyeteg feleslegessé vált. Mindvégig mi voltunk a szörnyetegek.”
– Na igen – mondtam. – Szoktam is mondogatni magamnak, hogy csak egy idejétmúlt ötlet vagyok. De tudod, ha azon kapja magát az ember, hogy darabokra tép egy gyereket, és felfalja a szívét, akkor nehéz nem átérezni… önmaga kézzelfogható valóságosságát.
Duncan gyakorlatilag minden lényeges ponton hű marad a vérfarkas mitológiához, sőt hagyja, hogy a szereplői reflektáljanak ezekre. Mostanság persze kötelező is kikacsingatni az olvasóra / nézőre, de itt ennél többről van szó, mert 200 éves hősünk épp számot vet saját sorsával, a benne élő Szörnnyel, és úgy általában a lét alapvető kérdéseivel. Tekintve, hogy ő fajának utolsó képviselője (lásd a címet), az lenne a furcsa, ha ezt nem tenné meg. És saját élete is a vége felé közeleg, mert az OKNESZ (Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) ügynökei (élükön ősellensége, Grainer) a következő telihold során őt is le akarja vadászni. Úgy dönt, nem fog ellenállni, megunta a létezést, nem csak mint Szörny, de mint ember is. Duncan nyilván ezen a ponton veszti el azokat az olvasókat, akik nem annyira lájkolják, ha egy vérfarkasos történet szereplői időről időre erősen intellektuális diskurzusokat és monológokat folytatnak, és olyan szavakat használnak, mint: narratíva.
– Így nem lehet befejezni egy háborút, Jake – folytatta Grainer. – Üldögélni és várni…
– Hogy jöjjön, aminek jönnie kell?
– Hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az univerzum nem ezt a nótát fújja.
– Pedig így ér véget a világ – mondtam.
– De nem a tied. Egy nemes faj utolsó képviselője vagy. Ennél többel tartozol a narratívának.
– Nem létezik semmiféle narratíva. Te is tudod.
Pedig Az utolsó vérfarkas egyáltalán nem egy műfaji könyvnek álcázott filozófiai értekezés, sőt még bölcsészdiploma sem kell az élvezetéhez. Duncan pontosan tudja, hogy kell felépíteni egy történetet, mikor kell bedobni az addigi cselekményt teljesen átértelmező szabályos plot point-okat, és ami a legfontosabb: kikerülni a közhelyes megoldásokat – mind a sztori fordulatait, mind a nyelvi eszközöket illetően. (Muszáj Huszár András fordító nevét is megemlíteni, kifogástalan munkát végzett.) Az utolsó vérfarkas nem csak okos, érzéki, de még izgalmas is – nagyon úgy néz ki, hogy egy (poszt)modern horrorklasszikus született.
Agave Könyvek, 2012